Vlagyimir Vasziljev: Káosz-Őrség

Figyelem! Jelen szöveg Szergej Lukjanyenkónak, az Őrségek világa szerzőjének tudtával és hozzájárulásával született és jelent meg.

A Setét nem tartja helyénvalónak jelen szöveg kommentálását.

Nappali Őrség

A Fény nem tartja helyénvalónak jelen szöveg kommentálását.

Éjszakai Őrség

Az Inkvizíció, mint mindig, hallgat.

Aláírás nélkül

Prológus

Kora reggeltől kezdve lármáztak megint az ablaka alatt, nem hagyták aludni. Arik sokáig járt félúton álom és ébrenlét között; hol elszenderedett, tudata elmerült az ismeretlen végtelen álomvilágában, hol újra felriasztotta a reggelhez nem illő élénk kiáltozás. Egyórányi nyűglődés után inkább feladta a küzdelmet. Félretolta a takarót, amely alatt a lárma elől próbált elrejtőzni, felkelt, és valahogy odavánszorgott az ablakhoz, ám ebből a szögből nem látszott, mi történik a ház előtt. Ekkor összeszedte az erejét, elindult a szomszéd szobába, ami a lakás méreteit tekintve gyakorlatilag hőstettnek volt minősíthető. Odaérve kiment az erkélyre.

A Gogol utcában már megint filmet forgattak.

Odesszában állandóan filmet forgatnak. Ráadásul valamiért mindig a Gogol utcán. Ariknak eszébe jutott, hogy tizenöt évvel korábban ugyanilyen lustán figyelte az erkélyről Jiři Stuhrt a filmbeli „örmények” társaságában, amint elhalad a szemközti ház sarkánál álló szobor mellett – Arik mellesleg valaha ott élt. A szemközti házban.

Akkor Machulski forgatta ott a Déjà vu-t. Hogy most éppen mit forgatnak, fölösleges lett volna találgatni, de Arik sehol sem látta Jiři Stuhrt.

Álldogált egy darabig, hunyorogva a tengerre pillantott, felsóhajtott, majd elindult a fürdőszoba felé.

Az utca annyira csábította, hogy miután megmosakodott, felébredt és megreggelizett, úgy döntött, sétára indul.

Egy óra múlva Arik kilépett a boltív alól, enyhe undorral az értelmetlenül sürgő-forgó filmesekre pislantott, megkerülte a felvétel csíkos szalaggal elkerített területét, és a Tyesin híd felé indult. A kávézónál elidőzött, vett egy üveg sört, és ott helyben, az egyik kis asztalnál sietség nélkül el is fogyasztotta. A nyár és a napfény tette a dolgát, még a melankolikus és szemlélődő természetű Arik hangulata is folyamatosan javult.

A hídon szándékosan lassan ballagott át, elégedetten hunyorgott és oldalvást lefelé pislogott. Odesszában, mint mindig, nyüzsögtek a turisták, Ariknak így kétszer nyomtak a markába fényképezőgépet azt kérve, fényképezze le őket. A háttér előtt. Arik ellenvetés nélkül megtette nekik, miért sajnálta volna?

Már messziről észrevette, hogy kedvenc helye a Voroncov-kastély oszlopcsarnokának lépcsőjén foglalt. Ez először elkeserítette Arikot, ám minél közelebb ért, annál kevesebb maradt kezdeti elkeseredéséből.

Először is, a helyét egy lány foglalta el. Másodszor, a lány magányos volt. Legalábbis nem látta a kísérőjét. Csinos volt, hosszú hajú és bánatos. Láthatóan nem helybéli, ezt már abból is könnyen ki lehetett találni, hogy a bőrét még nem fogta meg a napsütés.

És Másféle volt. De regisztrálatlan.

Ahogy Arik alaposabban szemügyre vette, rájött, miért hiányzik a regisztrációs pecsét: a lány vad Másféle. A jelek szerint maga jött rá, hogyan merülhet le a Homályba, auráját még alig-alig kezdte átszínezni a Setét. Hozzáértő hasonítás után nem maradt volna benne ennyi semleges árnyalat.

„Nocsak, nocsak – gondolta Arik önkéntelenül fellelkesülve. – Tehát egy vadóc. Jól néz ki… Épp az izlésem szerint való…”

Nem szeretett rejtőzködni és bujkálni. Kevéssel a lépcső előtt belépett a Homályba, közelebb ment, és leült a lány mellé.

– Szervusz!

A lány meglepetten nézett rá. Talán ritkán találkozott Másfélékkel. Már ha találkozott velük egyáltalán.

Bár természetesen találkoznia kellett. Különben hogyan tette volna meg az első lépéseket a Setét felé? A magányos, vad Másfélék szinte mindig semlegesek maradnak, mivel semmit nem tudnak a Másfélék csoportjainak örök szembenállásáról…

– Szervusz…

A lány önkéntelenül odébb húzódott, figyelmesen nézte Arikot.

– Ugye nem helybeli vagy?

– Nem… Oroszországból jöttem.

Arik megértően bólintott.

Egyre nagyobb lett a hőség, a nyár teljes erőből tombolt.

– És hogy tetszik Odessza?

Arik könnyedén kitárulkozott, felmutatva teljesen békés szándékait, és demonstrálva jó hangulatát. Néhány másodperc múlva – most először – a lány arca is megenyhült egy halvány mosollyal.

– Tetszik! Igaz, az emberek itt valahogy… másmilyenek.

– Hát igen – sóhajtott fel Arik. – Némelyek másmilyenek, némelyek meg olyanok, mint… szóval Másfélék…

A lány nem értette meg. Egyszerűen csak mosolygott. Most már biztos, hogy vad Másféle. Furcsa, hogy a srácok nem szúrták ki… Persze lehet, hogy csak nemrég érkezett. A srácok meg a tegnapi buli után nyilván a strandon vedelik a sört. Vajon ki hasonított téged, kislány? És miért titokban?

– Bocsáss meg, biztosan elfoglaltam a helyed. Rendszerint itt ülsz, igaz?

Arik arra gondolt, hogy legutóbb három hete ült az oszlopcsarnok lépcsőjén, amikor megmutatta az új pisztolyát Svédnek. De erről hangosan beszélni természetesen nem volt érdemes.

– Néha elüldögélek itt. Nézem a tengert… meg mindent. Ariknak hívnak. Ott lakom, a hídon túl, mindjárt balra.

– Ez remek. Én Tamara vagyok.

– Akarod, hogy megmutassam neked Odesszát?

– Persze, akarom.

A lány óvatosságából semmi nem maradt, bár Arik semmilyen különösebb erőfeszítést nem tett ennek érdekében. Tamara mint Másféle körülbelül a harmadik szintig juthatott, ezért Arik azt tehetett volna vele, amit csak akar. De nem akart a mágikus eszköztárhoz nyúlni, igaz, nem is volt rá szükség.

Arik felállt, lesegítette Tamarát a lépcsőn, és elvezette a bulvárra.

Hová is vihette volna?