Tim Powers

Ismeretlen vizeken

Részlet Tim Powers: Ismeretlen vizeken c. fantasy könyvéből

ELSŐ FEJEZET

JOHN CHANDAGNAC erősen kapaszkodott az egyik feszes, függőleges kötélbe, úgy hajolt át a korláton, és várta, hogy a hullám felemelje talpa alatt a tatfedélzet hatalmas, nyikorgó építményét; akkor aztán minden erejét beleadva elhajította a kétszersültet. Először egészen jónak tűnt a dobás, ám ahogy a szelet sebesen közeledett a víz felé és egyre csak zuhant, ahelyett hogy valahol távolabb belecsobbant volna, már látta, nem sikerült igazán messzire röpítenie – de a sirály észrevette, és jött is, súrolta a zöld felszínt, hogy az utolsó pillanatban mintegy kérkedésképpen a levegőben kapja el. Ahogy szárnyával verdesve kényelmesebb magas­ságba kapaszkodott vissza, a kétszersült szétmorzsolódott, azonban a madárnak láthatóan sikerült megtartania belőle egy jókora darabot.
A kabátzsebében lapult még egy szelet, azonban egyelő­re beérte annyival, hogy szórakozottan Figyelte a vitorlázó sirályt, és ámultan nézte, amint a madár időről időre egy­egy leheletnyi billenés, szárnymozdítás segítségével megőrzi helyét közvetlenül a Lármás Carmichael menetirány szerinti jobb oldalán égő tatlámpás felett, mialatt Chan­dagnac a szárazföld hajnali szellővel érkező, illékony szaga után szimatolt. Chaworth kapitány azt mondta, kora dél­utánra megpillanthatják majd Jamaica bíbor és zöld szí­nű hegyeit, még vacsora előtt megkerülik a Morant-fokot, sötétedésre pedig kikötnek Kingstonban. Ám míg a hajó rakományának kipakolásával véget ér az aggodalomtól az elmúlt néhány hétben láthatóan lesoványodott kapitány feladata, az övé csak a parton veszi kezdetét.
„Arról sem szabad megfeledkezni – figyelmeztette ma­gát ridegen, míg előhúzta zsebéből a kétszersültet –, hogy Chaworthszel együtt részben mindketten felelősök vagytok a gondjaidért.” Ez alkalommal még nagyobb erővel dobta el a kenyérdarabot, a sirálynak pedig alig néhány ölt kellett ereszkednie, hogy elkapja.

Visszafordult a kicsiny reggelizőasztalhoz – amikor a hajó irányításához délelőtt elég volt a rutinfeladatok ellátása, a kapitány megengedte az utasoknak, hogy itt étkezzenek –, és meglepetten látta, hogy a fiatal nő feláll, barna szemében érdeklődés csillog.
– Elkapta? – kérdezte.

– De még mennyire! – sétált vissza az asztalhoz Chandagnac. Magában felettébb sajnálkozott, hogy nem borotválkozott meg. – Eldobjam a magáét is?

A nő hátratolta székét.

– Majd én odadobom neki – növelte a féfi csodálkozását. – Már ha biztos benne, hogy nem panaszkodik a férgek miatt.

Chandagnac a levegőben vitorlázó madárra pillantott.
– Eddig nem menekült előlük.
A fiatal nőn csupán árnyalatnyi tétovázás mutatkozott, ahogy felvette a lakókkal teli kétszersültet, és a korláthoz sietett vele. Chandagnac észrevette, hogy ma délelőttre még az egyensúlya is javult. A korláthoz érvén kissé megtorpant, majd lepillantott, mivel a tatfedélzet jó tizenkét lábnyi magasan volt a háborgó tenger felett. Bal kézzel belekapaszkodott a korlátba, és maga felé húzta, mintha próbára akarná tenni, nem laza-e.
–Nem szívesen esnék ki – mondta kissé idegesen.
A férfi odalépett hozzá és megfogta az alkarját.
– Ne aggódjon! – fűzte hozzá. Egyszerre hevesebben vert a szíve, és bosszantotta, hogy így felel erre a helyzetre.

A nő hátrahúzta jobbját, elhajította a kétszersültet, a csupa fehér és szürke madár pedig engedelmesen utána­vetette magát, és ismét csak sikerült elkapnia, még mielőtt a vízbe ért volna. Chandagnac most hallotta először a lány nevetését: tisztán, jókedvűen csengett.

– Lefogadom, követ minden Jamaicába tartó hajót, tud­ván tudva, hogy a fedélzeten lévők szívesen kidobálják az állott ellátmányt.

Visszasétáltak a kis asztalhoz.

– Nem vagyok túlzottan eleresztve, de azt fontolgatom, ma este rendes vacsorát eszem Kingstonban – így a férfi. – Marhasültet friss zöldséggel, hozzá sört, amelyiknek nem olyan a szaga, mint a forró kátránynak.
A nő a homlokát ráncolta.
– Bárcsak én is megengedhetném magamnak a húst!
Chandagnac egy-két lábnyit arrébb húzta a sámliját, hogy a farvitorla magasba nyúló, feszes íve eltakarja előle a reggeli napot. Szerette volna látni az egyszerre oly érdekesnek tetsző utastársa vonásait.
– Feltűnt, hogy kizárólag zöldségeket eszik – mondta szórakozottan felcsippentve asztalkendőjét.

– Táplálék és gyógyszer egyben – bólintott a nő –; az orvosom mindig így emlegeti. Azt mondja, a skóciai zárdában, ahová jártam, rossz volt a levegő, ezért kezdődő agyláz alakult ki nálam. Ért hozzá, úgyhogy feltehetően igaz… bár ami azt illeti, mielőtt elkezdtem betartani az étrendi előírásait, sokkal több erőm volt és jobban éreztem magam.

Chandagnac közben lefejtett egy szálat a kendőről, és most nekilátott egy másiknak is.

– Az orvosa? – Igyekezett érdeklődőnek mutatkozni, és közben ügyelni rá, ne mondjon semmi olyasmit, amivel elrontja a másik kedvét, és visszaváltoztatja az elmúlt hónap esetlen, szűkszavú utastársává, amilyennek eddig látta.

– Ő az a… tekintélyes fickó? A nő felnevetett.

– Szegény Leo! Mondja csak bátran, hogy kövér. Testes. Igen, ő az. Dr. Leo Friend. Meglehetősen félszeg, de édesapám esküszik rá, hogy a világon nincs jobb orvos nála.

Chandagnac erre felnézett az asztalkendővel kapcsolatos ügyködéséből.

– Talán nem… vette be… a gyógyszerét? Ma egészen vidámnak tűnik. – A nő kendője ott hevert asztalon, így most azt is piszkálgatni kezdte.

– Ami azt illeti, nem. Tegnap este kiszórtam a tányérom tartalmát a kabinablakon. Remélem, szegény sirály nem kóstolta meg: nem volt benne semmi más, csak egy csomó undorító gaz meg gyökér. Leo a kabinjában termeszti őket egy ládában. Utána kilopakodtam hajókonyhához, és kértem a szakácstól némi érett sajtot, ecetes hagymát és rumot. – Szégyenlősen elmosolyodott. – Nagyon vágytam már valamire, aminek rendes íze van.
Chandagnac vállat vont.
– Nem hangzik rosszul. – Kihúzott három-három szálat a két asztalkendőből, harangformára igazgatta őket, majd be­dugta az ujjait a hurkokba, mire a kendők felegyenesedtek, és élethű gyalogló mozgással odamentek egymáshoz. Aztán keze nyomán az egyikük meghajolt, a másik pukedlizett, és a két kis vászondarab – amelyek közül az egyiknél elérte, hogy érzékelhetően nőiesen libbenjen – bonyolult forgásokkal, ugrásokkal, piruettekkel körültáncolta az asztalt.

A fiatal nő nevetve összecsapta a tenyerét, mire az asztalkendők odatipegtek hozzá, bemutattak egy újabb pukedlit és egy széles taglejtésű, nagyzoló meghajlást, majd Chandagnac hagyta őket lecsúszni az ujjáról.

– Köszönöm, Miss Hurwood – közölte ceremóniamesteri hangsúllyal.

– Én köszönöm, Mr. Chandagnac. És a lendületes asztalkendőinek is. De ne legyünk ennyire merevek… Szólíts Bethnek!

– Köszönöm. Te pedig Johnnak engem. – Máris bánta, hogy hallgatott hirtelen támadt ötletére, és szóra bírta a nőt… Sem ideje, sem kedve nem volt megint belebonyolódni valamibe egy asszonyszeméllyel. Eszébe jutottak a városi utcákon kószáló kutyák: néha odafüttyentett az egyiknek, csak hogy lássa, csóválja-e a farkát, odajön-e hozzá, viszont túlságosan is gyakran megesett vele, hogy azután órákon át lelkesen követték.

Felállt, és udvariasan a lányra mosolygott.

– Ami azt illeti, most magadra kellene hagyjalak. Van még néhány dolog, amit szeretnék megbeszélni Chaworth kapitánnyal.

Így belegondolva valóban érdemes lenne megkeresnie a kapitányt. A Carmichael egyelőre könnyedén siklott előre, és feltehetően nincs szükség szigorú felügyeletre a ha­ladásához, úgyhogy szívesen leült volna vele még egyszer kihajózás előtt egy utolsó poharazgatásra. Szeretett volna gratulálni neki a biztosítást megkerülő hazardírozásának sikeréhez, majd szigorúan megróni, nehogy még egyszer efféle hajmeresztő húzással próbálkozzon – persze hacsak nincsenek teljesen és bizonyosan egyedül, nagyon burkoltan kell fogalmaznia. Elvégre ügyes üzletember, illetve az volt, és pontosan tudta, mi a különbség a gondosan végiggondolt kockázatvállalás és aközött, amikor az ember egész pályafutása, hírneve egy levegőben pörgő pénzérmén múlik. Természetesen ügyel majd, hogy tréfálkozó hangnemben mossa meg Chaworth fejét, máskülönben a vénember még megbánná, hogy részegségében bizalmába fogadta.

– Ó. – Beth nyilvánvalóan csalódott volt, amiért Chandagnac nem tud tovább maradni. – Azt hiszem, odahúzom a székemet a korláthoz, és nézem még egy kicsit az óceánt.
– Mindjárt odaviszem.
A nő felállt, ő pedig felkapta az ülőalkalmatosságot, és elsétált vele a menetirány szerint jobb oldali korláthoz, majd letette néhány yardnyira a hátul felállított miniatűr ágyúktól. A matrózok beszélgetései alapján úgy vélte, eze­ket nevezhetik forgótalpas lövegnek.
– Ezen a helyen nincs állandó árnyék – mondta tétován –, és a szél telibe kapja az embert. Tényleg nem lenne jobb lenn?

– Leo biztosan ezt gondolná – közölte Beth, ahogy egy hálás mosoly kíséretében helyet foglalt. – Én azonban folytatni szeretném a tegnap este megkezdett kísérletet és kideríteni, a rendes étel, a napfény és a friss levegő pontosan miféle bántalmakkal járhat. Ráadásul apámat teljesen lekötik a kutatásai, és végül kivétel nélkül minden alkalommal ellepik a kabin padlóját a papírok, ingák, a hangvillák meg még ki tudja, micsoda. Ha egyszer nekiáll, se ki, se be.

A férfi nem tudta, mit tegyen: az elmondottak óhatatlanul felkeltették a kíváncsiságát.
– Kutatások? Miféle kutatásokat folytat?
– Tulajdonképpen nem is tudom pontosan. Volt idő, amikor mélyen beleásta magát a matematikába és a természet filozófiába, de mióta hat évvel ezelőtt otthagyta az oxfordi állását…
Az egyhónapnyi út során Chandagnacnak csak néhány­szor nyílt alkalma találkozni a lány apjával. A méltóságtel­jes, félkezű öregember láthatóan nem kereste a többi utas társaságát, ő pedig nem sok figyelmet fordított rá, most viszont izgatottan csettintett az ujjával.

– Oxford? Benjamin Hurwood?

– Úgy van.

– Az édesapád a…

– Vitorla! – hangzott fel a kiáltás a főárboc csarnakának bonyolult pókhálójából. – Épp elöl, bal oldalon!
Beth felállt, és mindketten átsiettek a fedélzeten a bal oldali korláthoz, hogy kihajoljanak és nyakukat nyújtogas­sák, hátha észrevesznek valamit a hátulról látható teljes vi­torlázat három fürtjén túl. A férfinak az jutott eszébe, hogy ez rosszabb, mint amikor az ember megpróbálja egy ma­rionettelőadás valamelyik zsúfolt jelenete közben fentről figyelni a színpadot. Ám a gondolat túlságosan is élénken idézte fel az édesapját, így aztán elhessegette, és nem fog­lalkozott mással, csak hogy hunyorogva fürkéssze a vizet a hajó előtt.
Végül a lassan ringatózó láthatáron feltűnt neki egy fe­hér folt. Meg is mutatta a Hurwood lánynak. Perceken át bámulták, de nem látszott közeledni, és hiába nem árnyé­kolt semmi ezen a szélen, mégis hűvösebbnek érződött a tengeri szellő, így végül visszatértek a túloldalon hagyott székhez.
– Apád a szerzője a… Elfelejtettem a címét. Hobbes cáfolatának.

– A szabad akarat védelmében. – A nő a korlátnak támaszkodott, arcát a tat felé fordította, hogy a szél hátra­söpörje hosszú, fekete haját. – Úgy van. Bár, ha jól tudom, Hobbes és az apám barátok voltak. Olvastad?

Chandagnac megint csak azt kívánta, bár be tudta volna fogni a száját. Hurwood könyve annak a nagy ívű olvasási programnak volt a része, amelyet édesapja tett kötelezővé számára. Rengeteg poétika, történelem, filozófia és művészet. Ám egy faragatlan római katona kardot döfött Arkhi­médészbe, egy madár pedig végzetes módon teknőst do­bott Aiszkhülosz kopasz fejére, mivel összetévesztette egy olyan kővel, amin teknőspáncélokat lehet feltörni.

– Igen. Úgy emlékszem, sikerült megcáfolnia Hobbes gépies világegyetemről szóló elképzelését. – Bethnek sem helyeselni, sem érvelni nem volt ideje, mert azonnal foly­tatta: – De hogyan kapcsolódnak mindehhez az ingák és a hangvillák?

– Nem tudom – közölte a lány homlokát ráncolva. – Még az se világos, pontosan milyen… tudományterületen tevékenykedik éppen. Édesanyám halála óta rettenetesen visszahúzódó lett. Néha azt gondolom, ő is meghalt, leg­alábbis az a része, amelyik… hogy is mondjam, amelyik ne­vetett. Viszont tavaly óta megint sokat dolgozik… Az első, borzalmas útja óta az Antillákra. – Tanácstalanságában összevonta szemöldökét, úgy ingatta a fejét. – Különös, hogy a fél karja elvesztése ennyire felélénkítette.
A férfi érdeklődve pillantott rá.
– Mi történt?
– Elnézést, azt hittem, hallottál róla. A hajóját feltartóz­tatta Feketeszakáll, a kalóz, és egy golyó leszakította a karját. Ami azt illeti, kissé meglepett, hogy úgy döntött, visz­szajön… Igaz, ez alkalommal tucatnyi töltött pisztoly van nála, és legalább kettőt állandóan magánál tart.
Chandagnac magában jót mulatott a gondolaton, hogy egy vén oxfordi nagyfejű egyfolytában a ravaszon tartja az ujját arra várva, mikor botlik bele egy kalózba, akit lelőhet.
Valahonnan a kék víz irányából erős, tompa koppanás hallatszott, épp olyan, mint amikor valaki egy nagy követ dob a gyalogjáróra. El is indult, hogy a tatfedélzeten átvág­va ismét szemügyre vegye a közelgő hajót, ám alig tehetett meg két lépést, Figyelmét egyszerre magára vonta egy locs­csanás fehér taréja a tenger színén. Úgy százyardnyira volt tőlük, a menetirány szerinti jobb oldalon.
Először azt hitte, a másik egy halászhajó, és a csobbanás valami nagy hal ugrása nyomán támadt. Aztán meghallot­ta, amint az árboccsúcs kosarában lévő ember metsző han­gon azt kiabálja:
–
Kalózok! Egyetlen szlup, a kötöznivaló bolondok! Beth felpattant.

– Isten az égben! – suttogta. – Tényleg?

Chandagnac nem is annyira rémült volt, mint inkább izgatott, bár a szíve igen hevesen vert.
– Nem tudom – mondta, ahogy átsiettek a bal oldali korláthoz. – Ha azok, akkor a fickónak igaza van: megőrültek… Egy szlup alig több egyszerű felvitorlázott csónaknál, míg a Carmichaelnek három árboca és tizennyolc ágyúja van.

Már kiabálnia kellett – eddig semmi más nem hallatszott, csak az örökös nyikorgás, csobogás és sustorgás, ám most az ordítva elhangzó parancsok, az alsó fedélzeten do­bogó meztelen talpak, a csévéken, szarvakon végigszáguldó kötelek zümmögése nyomán óriási lárma támadt. És nem csak ezek miatt, ugyanis akadt még egy távoli, ámde annál nyugtalanítóbb zaj is: tébolyult fémes zörgés és csattogás, inkább a hangoskodás, mint bármiféle dallam kedvéért megfújt réztrombiták rikácsoló, disszonáns kíséretével.
– Ezek tényleg kalózok – jegyezte meg feszülten a kor­látot szorító Beth. – Apám beszélt nekem erről a hangza­varról. Később táncolni is fognak… Hencegésnek nevezik… Azért csinálják, hogy ránk ijesszenek.

„Méghozzá sikerrel” – gondolta a férfi , mindazonáltal mosolyogva mondta a nőnek:

– Engem biztosan megrémisztene abban az esetben, ha ők többen lennének, esetleg mi lennénk kevesebben.

– Átcsapás! – hangzott fel parancsolóan az egyik alat­tuk lévő fedélzetről, Chandagnac pedig látta, ahogy lejjebb és jobbra a kormányos egy másik ember segítségével nagy lendülettel a menetirány szerinti jobb oldalnak tolja a kor­mányrudat, ezzel egyidőben pedig iszonytató nyikorgás, recsegés hangzott fel a fejük felett: a keresztárbocok hosz­szú, vízszintes rúdjai (a feljebb lévők nagyobb ívben, mint a lentiek) a rájuk erősített hasas vitorlákkal együtt lassan elfordultak az árbocok tengelyén.

A hajó egész délelőtt kissé jobbra dőlt – most egyenes­be került, de nem állt meg itt, hanem olyan erősen kilen­gett balra, hogy a férfi egyik karját Beth, a másikat pedig a felfelé tartó stabil kötélzet egy darabja köré kerítette, s megmarkolta az ernyedten lógó hágószálat, míg lábát a hajóperemnek feszítette. A fedélzet egyre feljebb és feljebb emelkedett, a reggelizőasztal előbb megcsúszott, majd fel­borulván a nőtől alig egyyardnyira a korlátnak csapódott. A tányérok, az ezüstnemű és az összegyűrt asztalkendők pörögve hullottak a hajótest árnyékába, és közvetlenül a felett a hely felett csapódtak a vízbe, ahol Chandagnacék kapaszkodtak.

– Az ördögbe is! – csikorgatta a fogát a férfi. A hajó megdőlve haladt tovább, ő pedig egyenesen a tajtékos hullámokat bámulhatta. – Azt nem hiszem, hogy a kalózok végeznének velünk, de a kapitányunk egyértelműen kísér­letet tesz rá! – Hátra kellett döntenie fejét, csak úgy tudott felnézni a láthatárra, és ettől azonnal felfordult a gyom­ra, így aztán néhány szemvillanásnyi idő elég volt belőle. Inkább ismét a vizet kémlelte… Ám még így is észrevette, amint az egész látkép elmozdul balra, és a többé már nem is olyan távoli kalózhajó sebesen szeli a hullámokat, a tat felől egyre közelebb és közelebb ér vitorlásuk oldalának középvonalához – hiába volt szinte teljesen szemben vele, amikor megpillantotta, így is megállapíthatta, hogy való­ban egy szlup: egyárbocos, halászbárkára emlékeztető al­kalmatosság két szedett-vedett, folt hátán folt, háromszög alakú vitorlával, amelyek közül az egyik az öregfát követve keskenyedett hátrafelé, a másikat pedig az orron is túl­nyúlva a kivételesen hosszú orrárboc végéhez rögzítették. A párkány mentén egymást érték a toprongyos emberek, akik épp táncoltak.
Aztán a fedélzet csizmája talpának feszült, és a horizont egyre mélyebbre került, ahogy a hajó ismét egyenesbe állt: a szél és a nap most a jobb oldal felől érték a járművet. Karját nem vette le Beth derekáról, úgy terelgette őt a le­járat felé.
– Mihamarabb biztonságban akarlak tudni! – kiáltotta Chandagnac.

A lány apja épp akkor kapaszkodott fel a tatfedélzetre, amikor odaértek, és még a fenyegető veszély ellenére sem bírta megállni, hogy ne bámulja meg, mivel az idős férfi elegáns inget, hosszú kabátot, sőt, még rizsporos paró­kát is viselt. A megmaradt kezében tartott pisztoly agyát akasztotta a fokokba, úgy húzta magát felfelé a hágcsón, s még vagy fél tucat másik csüngött a vállán átvetett széles öv karikáin.

– Majd én leviszem! – ordította Hurwood, ahogy fellé­pett a tatfedélzetre, és térdével a létra felé nógatta Betht. A lány el is indult lefelé, ő pedig a nyomában haladt, és a nő válla felett nézett előre. – Óvatosan! – kiáltotta. – Az ég szerelmére, csak óvatosan!

Bármennyire is lehetetlen volt a helyzet, Chandagnac egy pillanatig azt hitte, a riadó felhangzása óta eltelt egy-két percben az öregember valamiképpen időt szakított ólmot olvasztani, és önteni néhány pisztolygolyót, mivel kifejezetten forró fém szaga áradt felőle… ám aztán eltűnt Beth után a fedélközben, neki viszont sietve végig kellett szökellni a fedélzeten, hogy eltűnjön a létrán felfelé tüle­kedő matrózok útjából. Egészen a korlátba beékelődött, kicsiny spanyolfalként meredező reggelizőasztalig hát­rált, remélve, hogy így senkit nem akadályoz, és közben egyre azt várta, milyen lesz, amikor elsütik a tizenkét font súlyú ágyúkat. Nem is értette, miért késlekednek még vele.

Három tisztán hallható durranás rázta meg talpa alatt a fedélzetet. „Ezek voltak?” – gondolta, ám amikor sarkán megpördülve kipillantott a bal oldali korláton, se füstöt, se csobbanás habjait nem látta.
Nem úgy a kalózok szlupját: eddig élesen a kitartóan fújó szélnek vitorlázva kelet felé kanyarodott, és most csa­pást váltva haladt tovább, hogy bal felől érjen a Carmichael farához.
„Mi az ördögért nem tüzeltünk, amikor egyenesen felénk tartottak, vagy amikor keletnek fordultak, és az oldalukat mutatták felénk?” – értetlenkedett, és egyre erősödött az aggodalma. Figyelte a körülötte sürgölődő embereket, mígnem észrevette Chaworth tagbaszakadt alakját lent, a főfedélzeten, az orrfelépítmény lépcsőjénél, és összerán­dult a gyomra, amikor látta, hogy a kapitány is meglepődik a fegyverek hallgatásán. Chandagnac kikerülte az asztalt, és a lépcső melletti korlátszakaszhoz sietett, hogy jobban lássa, mi történik a hajó közepén.
Chaworth épp a szeme láttára szaladt az ágyúfedélzetre vezető kabinlejárathoz, amikor onnan fekete füst tört elő, és hallotta a tengerészek rémült ordításait.
– Jézusom, az egyik ágyú felrobbant!

– Mind a három, mindenki meghalt!

– A csónakokhoz! Mindjárt jön a lőpor is!

Pisztoly dörrenése szakította félbe az egyre növekvő lár­mát, és feltűnt neki, hogy a hajó elhagyására biztató ember előbb a csörlődobnak vágódik, majd elterül a fedélzeten: feje véres tubarózsaként nyílt ki a golyó nyomán. Ahogy végignézett a holtest körül állókon, Chandagnac látta, nem más, mint az általában szívélyes kapitány az, akinek a mar­kában fegyver füstölög.

– Akkor mentek a csónakokhoz, amikor én parancso­lom! – kiáltotta. – Nem robbant fel egyetlen ágyú sem, és nem ütött ki tűz! Ez csak füst…

Tucatnyi erősen köhögő férfi botorkált ki a szürke go­molygáson át a kabinlejárón, mintegy az előző kijelentés alátámasztásául, ruhájuk-arcuk valami koromhoz hasonló anyagtól fekete.

– …az pedig még mindig csak egy szlup – folytatta Chaworth –, úgyhogy gyerünk a forgótalpasokhoz! Szét­osztani a muskétákat és a pisztolyokat! Elő a szablyákkal!

Az egyik matróz félrelökte Chandagnacot, hogy oda­férhessen a forgótalpas szakállas puskához, így ő erősen összezavarodva visszavonult a beszorult asztal viszonyla­gos biztonságába. „Ördög és pokol, ilyen lenne a tengeri hadviselés? – kérdezte magában elképedten, ahogy oda­kuporodott mögé. – Az ellenfél táncikál és trombitál, kor­mos képű emberek ugranak elő a fedélközből, mint valami néma segédszínészek egy londoni komédia előadásán, és az egyetlen valódi lövést a kapitányunk adja le, hogy végez­zen a saját legénységének egyik tagjával?”
Mostanra számos tengerész állt már mellette, várva, mit kell tenniük a vitorlákkal és a csigákkal, még néhány pedig odaugrott a Chandagnac két oldalán a tatfedélzet bal korlátjára erősített két forgótalpas fegyverhez, és mi­után ellenőrizték a töltést és a kanócot, csak figyelték a kalózok hajóját, közben megmegfújták a lassan égő gyújtózsinórt.
Lekuporodott, hogy ne a korlát felett, hanem inkább a támoszlopok között leskelődjön, és ő is figyelte, ahogy az alacsony merülésű hajó közeledik hozzájuk. A szlupon jó néhány komoly méretű ágyú volt, azonban az ugrándozó kalózok ezekre ügyet sem vetettek, csak szablyákat, piszto­lyokat, tengerészkardokat és csáklyákat lóbáltak.
„Minden bizonnyal sértetlenül akarják kézre keríteni a Carmichaelt – vélte. – Ha valahogy sikerül nekik, vajon kiderül majd számukra, hogy holmi dögletes szagú csa­pás nyomán a tüzéreink képtelenek voltak használni az ágyúkat?”

Benjamin Hurwood kapaszkodott fel némi üggyel-bajjal a tatfedélzetre, és szinte sündisznóhoz vált hasonlatossá a mindenhonnan meredező fegyvercsövektől: továbbra is ott volt rajta hat a keresztszíjban és a hetedik a kezében, de mostanra sikerült még fél tucatot beszuszakolnia az övébe. Ahogy az asztal pereme felett kikukucskálva meglátta a fél­karú professzor elszánt arcát, Chandagnac kénytelen volt elismerni, hogy ebben a veszedelmes helyzetben sokkal in­kább tűnik méltóságteljesnek, mint nevetségesnek.
A taton elhelyezett forgótalpas fegyver kezelője a hosszú nyél végén lévő golyóba kapaszkodva hátrafelé fordította ágyúját, és közel vízszintesre igazította a torkolatot, hogy célozhasson a cső mentén. Óvatosan felemelte a gyújtózsinórt. Alig ötlábnyira volt Chandagnactól, aki most idegesen, de reménykedve nézte őt.
Igyekezett elképzelni, ahogy az ágyú elsül, s az összes löveg, muskéta és pisztoly is eldördül, majd két vagy talán három sorozatban ólomzápor veri végig a zsúfolt kis ka­lózhajót, mígnem lőporfüst takarja el a tehetetlen, oldalra dőlő járművet, valamint a rajta kábán, társaik golyó szag­gatta testén keresztül kúszó-mászó néhány életben maradt martalócot, a Carmichael pedig visszakanyarodik eddigi útvonalára, és halad tovább. Chaworth igencsak megré­mülne, a biztosítással való ügyeskedése járna az eszében, és nagyon nagy örömmel fogadná azt a sört.
Csakhogy a fegyver a háta mögött sült el, mire a tenge­rész, akit eddig figyelt, átbukott az ágyúja felett, és mielőtt kizuhant a korláton, Chandagnacnak még volt alkalma látni az újonnan odakerült véres lyukat a férfi hátában. Valami fémesen koppant a fedélzeten, aztán újabb lövés dörrent, közvetlenül utána ugyanolyan koppanással.
Chandagnac csosszanva új testhelyzetet vett fel, és tölgyfából készült négyszögletes fedezéke mögül kileske­lődve elkapta a pillanatot, ahogy a vén Hurwood előhúz egy harmadik pisztolyt is, és egyenesen arcba lövi a farvi­torlát kezelő két elképedt matróz egyikét. A tengerész ív­ben hátrarepült, szétlőtt koponyája a fedélzeten csattant, társa pedig feljajdult, lesunyta a fejét, és a lépcső felé szaladt. A professzor elejtette fegyverét, hogy előránthasson egy másikat: az üres pisztoly füstölögve koppant a deszkákon. Következő lövése szétrepesztette a szarvat, amely­re a farvitorlát tartó kötelet hurkolták, mire az végigkí­gyózott a fel-le ugráló csigasoron; nyomában a harminc láb magas, elszabaduló vitorla egészen megduzzadt, és úgy kilendítette rúdját, hogy szétszaggatta a csarnakza­tot, mintha az csupán foszladozó fonalakból állt volna. Az egyszerre rögzítetlenül maradt csarnakok és hágószálak felszaladtak, a hátsó árboc jobbra dőlt, az emberek feje felett hangos hasadással-pattogással engedtek a túlterhelt keresztárbocok.

A másik forgótalpas lövegnél álló ember immár has­mánt hevert a fedélzeten; úgy tűnt, ő volt Hurwood máso­dik lövésének célpontja.
Az idős fér. nem vette észre az asztal mögött kuporgó Chandagnacot: elővett egy töltött pisztolyt, a lépcsőhöz lépett, és hidegvérrel megcélozta a főfedélzeten nyüzsgő, zavarodott sokaságot.
A fiatalember gondolkodás nélkül felállt, két ugrással átszelte a köztük lévő távolságot, és vállát használva hátul­ról felöklelte Hurwoodot, épp akkor, amikor az öreg elsü­tötte a fegyvert. A golyó ártalmatlanul elszállt a levegőbe, és mindketten lezuhantak a lépcsőn.
Chandagnac testéhez húzta a térdét, hogy szaltózzon egyet a levegőben, amikor pedig a fedélzetre ért, előregör­dült, feldöntve a tengerészt, akinek nekiütközött. Talpra szökkent, s visszanézve látta, hogy a professzor is leesett, azonban a riadt matrózok tülekedése közepette nem sike­rült megpillantania. Hébe-hóba fegyverek dördültek, és a gellert kapott lövedékek süvítése nyomában mindenki ösz­szerezzent és behúzta a nyakát, de nem látta, ki lövöldözik, vagy hogy kire tüzelnek.
Aztán odafenn pattogva szakadt a kötélzet, Figyelmeztetve a pörögve lezuhanó, vastag rúdra – lecsapott a fedélzetre, megrázta az egész hajót, és összetörte a korlát egy darabját Chandagnac mellett, majd felpattanva a vízbe esett, míg közvetlenül mellette egy a magasból leszédült ember érkezett a fedélzetre csúnyán, olyan zaj kíséretében, mintha egy ölnyi nagy könyvet dobtak volna le. Ám ami kizökkentette az iszony mindent megülő bénultságából, az a közelében felbukkanó harmadik dolog volt: egy csáklya repült át a korláton, suhanása közepette egyre kurtították a kötelét, hogy el sem érte a fedélzetet, s a kampója bele­akadt a korlát fájába.

Egy tengerész rohant oda kirántani, még mielőtt kifeszí­tik a kötelet, ő pedig egy lépéssel lemaradva futott a nyo­mában, ám egy hátulról érkező pisztolygolyó ledöntötte lábáról a matrózt, Chandagnac pedig megbotlott benne. Talpra keveredve megbújt a perem mellett, és tekintetével vadul keresni kezdte Hurwoodot, mivel biztos volt benne, hogy a félkezű férfi lőtte le a tengerészt – ám amikor egy elölről érkező golyó felhasította előtte a deszkát, odakapta fejét, hogy lássa, honnan érkezett, és megpillantotta Beth kövér, piperkőc orvosát, Leo Friendet, amint a tízyardnyi­ra található orrfelépítményen állva célba veszi egy másik, töltött pisztollyal.
Tigrisbukfenccel előrevetette magát a törmelékkel teli­szórt fedélzeten – mögötte a lövedék lyukat ütött a perem fáján ott, ahol az előbb gubbasztott –, majd talpra gördült, aztán fejét lehajtva, derékból meghajolva küzdötte magát keresztül a tömegen, egészen a jobb oldali korlátig.
A legénység egyik tagja hevert összegörnyedve a földön friss vér egyre növekvő tócsájában, ő pedig sietve átfordí­totta, hogy megkaparinthassa az övéből kikandikáló két töltött pisztolyt. A férfi kinyitotta szemét, és megpróbált szétroncsolódott fogai ellenére mondani valamit, azonban Chandagnac jelen pillanatban egyáltalán nem volt olyan állapotban, hogy bárkivel is együtt érezzen. Elvette a fegy­vereket, biztatólag bólintott a haldokló irányába, aztán az előfedélzet felé fordult.
Mivel a Carmichael oldalával fordult a szél felé és im­bolygott, így folyamatosan lépegetnie kellett, hogy meg­őrizze egyensúlyát, beletellett néhány másodpercbe, mire meglelte Friendet. Végül felfedezte a felépítmény hajókö­zép felé néző korlátjának támaszkodó kövér férfit, amint éppen eldob egy elsütött fegyvert, és hidegvérrel kiemel egy újat a bal kezében tartott dobozból.
Chandagnac igyekezett lehiggadni. Kissé behajlította térdét, hogy könnyebb legyen megtartani az egyensúlyát, aztán, amikor a hajó mozgása során elérte balra dőlésének végpontját, és egy pillanatra megállt, felemelte az egyik pisztolyt, hunyorított, miközben hüvelykjének bütykét Friend megtermett alakja középpontjára irányozva gondosan célzott, majd meghúzta a ravaszt. A fegyver elsült, a visszarúgástól kis híján kificamodott csuklója, ám amikor a csípős füst eloszlott, a kövér orvos még mindig ott állt, és a tengerészek alatta lévő csődüle­tébe lövöldözött.
A fiatalember elhajította a pisztolyt, és két marokra fog­ta a másikat. Alig volt tudatában annak, mit tesz, ahogy fél­útig előrejött a fedélzet közepére, Friend irányába, és alig tizenöt lábnyi távolságból egyenesen felfelé, a hasát célba véve tüzelt. A kövér férfi továbbra is sértetlen maradt, és szívdobbanásnyi időre odafordult, hogy megvetően lemo­solyogjon rá, mielőtt kivett egy újabb lőfegyvert a dobozá­ból, s ráfogta valakire. Chandagnac orrát a lőpor, a félelem verítéke és a frissen tört fa szaga mellett ismét megcsapta a leginkább túlhevült fémre emlékeztető illat.
A következő pillanatban azonban Friend visszarakta a felporzott pisztolyt a ládába, mivel a harc véget ért. Vagy tucatnyi kalóz kapaszkodott a fedélzetre, míg társaik átlen­dültek a korlát felett, az életben maradt tengerészek pedig már letették a fegyverüket.
Ő is eldobta pisztolyát, és hitetlenkedve nézte a hara­miákat, miközben lassan a jobb oldali korláthoz hátrált. Jókedvűek voltak, arcuk lakkozott mahagónimaszknak tetszett, szemük és sárga foguk villogott – néhányan még mindig az üldözést kísérő dalt énekelték. Kábán állapítot­ta meg, hogy öltözékük alapján gyerekek is lehettek volna, akik éppen egy színház jelmezraktárát fosztogatták, ami­kor megzavarták őket: láthatóan sokat használt pisztolyaik és kardjaik, a számos arcon, végtagon látható, ráncok és karcolások véletlenszerű mintájából kirajzolódó, szabály­talan, régi hegeik ellenére Hurwood és Friend hidegfejű, módszeres kegyetlenségéhez képest csupán a ragadozó madarakhoz hasonló, keresetlen módon tűntek vadaknak.
Egyikük most előrelépett, és olyan könnyedén szökellt fel a tatfedélzetre, hogy Chandagnac egészen meglepődött, amikor a férfi megfordult, tarkójára tolta háromszegletű kalapját, és előtűntek sötét arcának mély ráncai, valamint a rengeteg ősz szál kócos hajában. Végignézett az alatta álldogálókon és elvigyorodott: egészen csíknyira keske­nyedett tőle a szeme, rengeteg foga megvillant.
– Foglyok, Philip Davies vagyok, a hajó új kapitánya
– kezdte, és rekedtes, derűt sugárzó hangja hatására elhalt az izgatott mormolás. – Kérlek titeket, gyűljetek össze ott, a főárbocnál, hogy a pajtásaim átkutathassanak titeket… a rejtett fegyverek miatt. Borza, vidd ’Tholomew-t meg még néhányat! Nyomás lefelé, ha találtok ott valakit, hozzátok ide! De csak óvatosan… Épp elég vér folyt már.

A legyőzött legénység nyolc életben maradt tagja a fe­délzet közepére csoszogott. Csatlakozott hozzájuk Chan­dagnac is: odasietett az árbochoz, nekidőlt a szilárd törzsnek, és csak remélte, hogy bizonytalan lépteit nem a félelemnek, hanem a hajó imbolygásának tudják be. A ka­lózok vezére mögött megpillantotta a sirályt: a fegyver­dörgés elcsitulásával láthatóan megnyugodott, így most letelepedett az egyik tatlámpásra. Elég nehéz volt elhinni, hogy fél órával ezelőtt még Hurwood lányával kétszersül­tet hajigáltak neki.

– Hurwood mester! – kiáltotta Davies. Pillanatnyi szünet után folytatta: – Tudom, hogy nem öltek meg, Hurwood… Hol vagy?

– Nem – kapkodott levegő után valaki a tatfedélzet lép­csőjénél heverő holttestek alatt. – Nem… öltek meg.

Az öregember felült: parókája sehol, elegáns ruhája gyűrött.

– De bárcsak… lett volna talizmánom… a zuhanás kivé­désére!

– Ott van neked Kartfúr mester, hogy megóvjon – kö­zölte részvétlenül a kalóz. – Ezek a fickók nem mondhat­ták el magukról ugyanezt – mutatott a szerteszét heverő halottakra és sebesültekre. – Remélem, jól megütötted magadat.

– A lányom odalenn van. – Ahogy kitisztult a feje, Hurwood hangja egyre fokozódó izgatottságról árulkodott.

– Őrizet alatt van, de szólj az embereidnek, nehogy…

– Nem esik bántódása. – Davies hunyorogva vette szemügyre a környezetét. – Jó kis hajót hoztál – mondta.

– Ezek szerint odafigyeltél arra, amit magyaráztunk. Hé, Payne, Rich! Menjetek fel néhány sráccal, vágjátok le az összes használhatatlan fát meg vásznat, aztán toldozzatok össze annyi vitorlát, hogy átjuthassunk a kicsikével a Nagy-Bahama-padon!
– Rendben, Phil! – kiáltotta két kalóz, és már kapasz­kodtak is a vitorlázatra.

A kalózok vezetője lemászott a létrán a főfedélzetre, és másodpercekig csak nézte az árbocnál álló fegyvertelen emberek csoportját. Még mindig mosolygott.

– Négy emberem veszett oda, mialatt ideértünk és át­szálltunk – jegyezte meg halkan.

– Jézusom! – suttogta egy matróz Chandagnac mellett, és lehunyta a szemét.

– Viszont a legénységnek több mint a fele meghalt, úgy­hogy ez számomra megfelelő elégtétel.

A tengerészek meg sem mukkantak, azonban jó néhá­nyan hangosan kifújták a visszatartott levegőt, és többen feszülten toporogtak. Chandagnac csak most ébredt rá, az előbb nem sok választotta el attól, hogy halálra ítéljék.
– Távozhattok a hajó csónakján – folytatta Davies.
– Hispaniola keletnek van, Kuba északnak, Jamaica délnyugatnak. Kaptok élelmet, vizet, térképeket, szextánst és iránytűt. Vagy akinek úgy tartja kedve, maradhat és csat­lakozhat hozzánk – tette hozzá vidáman. – Számos kelle­metlenebb módja is van a tengeri életnek, mindenkinek jut a zsákmányból, és bárki bármikor abbahagyhatja.
„Hát köszönöm, de nem – gondolta a fiatalember. – Ha végére jártam a… küldetésemnek Port-au-Prince-ben és hazajutok, soha többé nem akarok óceánt látni.”
A vén Chaworth percek óta méregette a hajót, amely­nek egészen idáig a tulajdonosa volt, Chandagnac pedig most döbbent rá, hogy bár a kapitány már beletörődött rakománya elvesztésébe, egészen idáig meg sem fordult a fejében, hogy a Carmichaeltől is meg kell válnia. El­végre a kalóz a part menti sekély vízen élő fajta: rend­szeresen úgy menekül meg üldözői elől, hogy kihasználja a zátonyok menedékét, és csak ritkán merészkedik olyan messzire a parttól, hogy szem elől veszítse. Ezek a hara­miák nagyjából annyi hasznát vennék egy olyan mélyvízi járműnek, amilyen a Carmichael, mint egy útonálló egy nehéztüzérségi ágyúnak.

A kapitány holtsápadt volt. Chandagnac értette, miért: egészen az előző bejelentésig nem ment teljesen tönkre; ha nem vesztette volna el a Carmichaelt, akár el is adhat­ta volna, s miután kifizette a részvényeseket vagy a társ­tulajdonosokat, talán még futná arra, hogy kártalanítsa a rakomány gazdáit. Ezzel persze elszegényedett volna, viszont legalább titokban marad, amit egy részeg estén bevallott neki: mivel a biztosítás díja most nagyobb volt mindenféle ép ésszel remélhető haszonnál, kétségbeesé­sében felszámította a szállítmány tulajdonosainak… de nem váltotta meg.
A fedélközbe küldött kalózok egyike kilépett a kabinlejá­ratból, visszafordult, és felfelé intett a pisztolyával. A meredek lépcsősoron kimászott a napfénybe a szakács – aki jól láthatóan követte a tengeri katasztrófák közeledtekor már bevált módszert, miszerint ilyenkor minél gyorsabban és minél alaposabban le kell innia magát az embernek –, a hajó két inasa, valamint Beth Hurwood.
A lány sápadt volt és kissé mereven mozgott, ám egé­szen addig nyugodtnak mutatkozott, amíg meg nem pillantotta zilált édesapját.
– Papa! – kiáltotta, és odaszaladt hozzá. – Nem bán­
tottak? Meg se várva a választ nekiesett Daviesnek.
– Épp eléggé elbánt vele a ti fajtátok a legutóbb. – Vala­hogy sikerült egyszerre esdekelnie és vádaskodnia. – A ta­lálkozás Feketeszakállal a fél karjába került! Bármit is tett ma ellenetek…

– …azt igen nagyra értékeljük, hölgyem – vigyorgott rá a kalózok vezére. – A megállapodásnak megfelelően, ame­lyet Thatch, vagy ha úgy jobban tetszik, Feketeszakáll és az ön édesapja kötöttek, ilyen remek kis hajót játszott a kezemre.

– Miről be… – kezdte Beth, de félbeszakította Chaworth metsző kiáltása, ahogy a hozzá legközelebb lévő kalózra ve­tette magát, kicsavarta a szablyát a meglepett férfi kezéből, aztán a földre lökte, és karját a magasba lendítve Daviesre rontott, hogy kettészelje.

– Ne! – kiáltotta Chandagnac, és megindult előre. – Chaworth, ne…

Davies higgadtan előhúzott egy pisztolyt rikító derék­szalagjából, felhúzta, és mellbe lőtte vele a kapitányt: az ötvenes kaliberű golyó becsapódása megálljt parancsolt a rohamozó férfinak, olyan erővel vetve hátra, hogy kis híján fejre állt, mielőtt puffanva, csörömpölve elterült, s tagjait elernyesztette a halál.
Chandagnackal forgott a világ, zaklatottan kapkodta a levegőt. Az idő mintha lelassult volna… De nem is erről volt szó, egyszerűen csak minden egyes esemény élesen elhatárolódott a többitől, már nem számítottak valamiféle kusza előrehaladás összetevőinek. Beth sikoltott. A pisz­toly torkolatából kicsapó füst előrekúszott még egy yardot. A sirály visszatérő riadalmában felrikoltott és szárnyra kapott. Az elejtett szablya pörögve siklott végig a fedélzeten, rézből készült ujjvédője Chandagnac bokájának ütközött. Lehajolt és felvette a fegyvert.
Aztán – anélkül, hogy végiggondolta volna, mit tesz – ő maga is a kalózvezérnek rontott, s bár kapkodta a lábát és előreszegezte a nehéz pengét, gondolatban csak ügyesen billegtette a pálcákról lógó Mercutio marionettjét a Tybalt báb felé azon a módon, amelyet édesapja coupé és fléche­nek nevezett.
A meglepett, de nyilvánvalóan pompásan szórakozó Da­vies egyik társának dobta pisztolyát, majd hátralépve elő­húzta szablyáját, és en garde testhelyzetet vett fel.
Chandagnac az utolsó öles lépésnél már-már érezte, ahogy a zsinór felfelé rántja, miközben gyorsan megpöc­cintette kardja hegyével a másik fegyverét, majd újra elő­renyújtotta a kalóz szablyájának belső oldalán. Annyira megszokta már a Tybalt báb válaszát, a vízszintesen söprő hárítást, hogy szinte túlságosan is gyorsan beengedte szab­lyáját e mögé a valódi, el nem próbált módon mozgó kard mögé… Davies azonban bedőlt a megtévesztő támadásnak, és megcsinálta a hárítást, így az utolsó szemhunyásnyi idő­ben a szabad penge a kalózvezér védtelen oldalának szege­ződött, Chandagnac pedig hagyta, hogy rohamának ereje döfje bele, ám ahogy továbbfutott, a markolat kicsavaro­dott ügyetlen kezéből.
A szablya a deszkákon koppant, majd egy hosszú pil­lanatig nem mozdult senki. Davies még mindig talpon volt, azonban az iménti szúrás lendülete megpördítette, és most álmélkodva tekintett ellenfelére, a fegyver nélküli Chandagnac pedig idegesen, lélegzetét visszafojtva nézett a sebesült kalóz szemébe, várva, mikor csapódik bele vala­honnan egy pisztolygolyó.
Végül a kalózkapitány gondosan visszacsúsztatta kard­ját a tokjába, majd éppen olyan pontos mozdulattal térdre rogyott, a csend pedig annyira kiteljesedett, hogy hallani lehetett a fedélzetre hulló vércseppek kopogását.
– Öljétek meg! – mondta jól érthetően Davies.
Chandagnac félig már a korlát felé fordult – az volt a szándéka, hogy átugrik rajta, és megkísérel elúszni Hispa­nioláig –, amikor valaki csúfondárosan megjegyezte:
– Csak mert jobban vívott nálad, Phil? Hitemre mondom, ez is egy módja annak, hogy megőrizd az elsőségedet!
A kijelentés nyomán sutyorgás támadt a kalózok között, Chandagnac pedig reménykedve megtorpant. Daviesre sandított, és fohászkodott, hogy vérezzen el, mielőtt még megismételhetné a parancsot.
Csakhogy a vezér a gúnyolódó kalózt nézte, majd né­hány szívdobbanásnyi idő után szája kegyetlen mosolyra húzódott, és felhasított oldalára mutatott.
– Jaj, Venner, azt hiszed, ennyi elég? Ez a vágás? – Előrehajolt, tenyérrel megtámaszkodott a deszkákon, és nagy üggyel-bajjal maga alá húzta előbb az egyik, aztán a másik csizmás lábát. Még mindig vigyorogva nézett ismét Vennerre, aztán lassan felállt. A mosolya mit sem válto­zott, noha napcserzette bőre ellenére is elsápadt, és verí­ték ütött ki arcán. – Te… új vagy még, Venner – mondta rekedten. – Kérdezd csak meg Abbottot vagy Gardnert, milyen súlyos sebesülés képes lelassítani engem! – Mé­lyen beszívta a levegőt, aztán megbillent, és letekintett a fedélzetre. Nadrágja sötéten fénylett a vértől egészen a lábikrájáig, ahol eltűnt a csizmában. Csak most nézett fel.
– Vagy talán – lépett bizonytalanul hátra, és újfent elő­húzta kardját – szeretnéd… kideríteni, mennyire váltam harcképtelenné?
Venner köpcös volt, pirospozsgás arcán himlőhelyek ék­telenkedtek. Félig-meddig mosolyogva figyelte kapitányát azzal a mérlegelő pillantással, amellyel kártyajáték közben igyekszik kitalálni az ember, vajon ellenfele részegsége nem színjáték, túlzás-e csupán. Végül aztán széttárta karját.

– Az ördögbe is, Phil – csitította. – Te is tudod, hogy nem akartam semmi kihívót mondani.
Davies biccentett, és engedélyezte magának, hogy egy pillanatra lehunyja a szemét.
– Hát persze, hogy nem.
Eltette a kardját, és Chandagnac felé fordult.

– Viszont Vennernek igaza van – recsegte. – Örülök… hogy senki nem végzett veled… Ha másért nem, mert meg­tanulhatom a cseledet. – Annyira elengedte magát, hogy nekidőlt a hátsó kabin falának. – Az isten vérére, ember!

– robbant ki belőle. – Honnan a pokolból ismersz te ilyen trükkös mozdulatot, amikor úgy szaladsz, akár egy kacsa, és úgy fogod a kardot, mint a szakács a lábos fedelét?

Chandagnac megpróbált kitalálni valami hihető hazug­ságot, de semmi sem jutott eszébe, így aztán vonakodva elmondta az igazat.

– Apám marionettbábokkal kereste a kenyerét – hebegte. – Én pedig… életem nagy részében bábjátékos voltam… Jártuk Európát, felléptünk szinte mindenütt, és amikor vívni kellett a darabban… rengeteg Shakespeare-t adtunk elő… Szóval, apám beszélt vívómesterekkel, hogy tényleg valósághű legyen minden. Úgyhogy – vállat vont – renge­teg fogást ismerek, és mindegyiket vagy százszor megcsi­náltam már… igaz, bábokkal.

Az oldalát markolászó Davies meredten nézett rá.

– Bábokkal – ismételte. – Hát… Az ég szerelmére! Bá­bokkal! – Hagyta magát lassan lecsúszni a fal mentén, és leült a fedélzetre. – Hol az ördögben van Hanson?

– Itt vagyok, Phil – sietett oda hozzá az egyik kalóz, és kinyitotta kis zsebkését. – Most le kellene feküdnöd.

A vezér engedelmesen ledőlt, ám mialatt a kalózok seb­orvosának szerepét ellátó Hanson nekilátott levágni a véráztatta inget, könyökére támaszkodott, hogy láthassa Chandagnacot.

– Na! Venner szerint túlságosan… kemény voltam, ami­kor megparancsoltam, hogy öljenek meg, márpedig mi… Aú, verjen meg az ég, Hanson, óvatosan! – Lehunyta a szemét, mélyet lélegzett, aztán beszélt tovább. – Mi megállapodtunk egymással, hogy a komoly műveleteken kívül bármikor bármelyik parancs megvitatható. Ezzel együtt tény, hogy megszúrtál, vagyis nem tehetem meg… hogy csak úgy elengedjelek a csónakkal. – Társaira nézett. – Azt mondom, legyen választási lehetősége.
Elégedett bólintások és hangos egyetértés volt a válasz.
Davies visszafordult hozzá.
– Csatlakozz hozzánk, legyenek a mi céljaink a te céljaid is, vagy halj meg ott, ahol állsz!
Chandagnac Beth felé fordult, azonban a lány épp az ap­jának súgott valamit, noha úgy tűnt, Hurwood nem is fog­lalkozik vele. Mögöttük meglátta Leo Friend testes alakját: a férfi a homlokát ráncolta, talán mert nem tetszett neki, hogy Chandagnac még életben van. Még soha nem érezte magát ennyire védtelennek, ennyire elhagyatottnak. Egy­szerre rettenetesen hiányzott neki édesapja.
Daviesre nézett.
– Csatlakozom hozzátok.
A vezér elmélázva bólintott.

– Általában így szoktak dönteni – mondta. – Nem vol­tam biztos abban, hogy te is ezt mondod majd.

Hanson felállt, és kétkedve méregette a seb bepólyálá­sára használt tépést.
– Ennél többet nem tehetek érted, Phil – szólalt meg.

– Nézesd meg Hurwood őméltóságával is, hogy biztosan elálljon a vérzés, és ne üszkösödjön el!

Chandagnac meglepetten nézett a kirurgusra. „Bizonyá­ra Leo Friendet akart mondani – gondolta. – Filozófiával nem lehet sebeket gyógyítani.”
A neve hallatán Hurwood magához tért révetegségéből, és körbepislogott.
– Hol van Thatch? – kérdezte a szükségesnél hangosabban. – Úgy volt, hogy ő is itt lesz.

– Idén késésben van – közölte Davies, és még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy az öregember felé fordítsa a fejét. – Jelen pillanatban Charles Townban van, hogy ösz­szeszedje mindazt a felszerelést, amit akartál. Floridában találkozunk vele. Most viszont gyere ide és csinálj vala­mit, hogy semmiképpen se haljak bele ebbe a kis anyag­hibába!

Beth mondani akart valamit, de Hurwood csendre intette.
– Odaadta neked a mutatót? – Hangján érződött, menynyire nem örül ennek. A kalózvezér elfintorodott.
– Az aszott kutyafejet? Persze. És tegnap neki is látott sziszegni meg pörögni a rumosvödrében, aztán déltájt le­nyugodott, és határozottan délkeletre meredt; csak akkor moccant meg, amikor mi is irányt váltottunk, úgyhogy arra mentünk, amerre bámult. – Vállat vont, már amennyire helyzete lehetővé tette. – Tény, ami tény, elvezetett hozzád, de az biztos, hogy kevés ennél csúfabb dögöt láttam. Jó sokat szórakoztam azzal, nehogy megrágják a patkányok.

– Átokverte, holdkóros Thatch! – tört ki Hurwood.

– Hogyan képes finom és érzékeny szerkezeteket közön­séges banditákra bízni? Ha csak hozzáértek a patkányok a mutatóhoz, akkor téged mindenestül falnak majd fel, ezt megígérhetem! Óvatlan idióta, mit gondolsz, milyen gyak­ran születnek kétfejű kutyák? Azonnal küldj vissza valakit érte a hajódra!

Davies mosolyogva hátradőlt.

– Hááát, nem. Amint partra szállok New Providence szigetén, méghozzá olyan épen és egészségesen, amilyen egy órával ezelőtt voltam, megkaphatod az undorító párod másik felét. Ha addigra nem épülök fel teljesen, a cimbo­rák elégetik az istenverte vödröt. Jól mondom?

– De még mennyire, Phil! – kiáltotta egy kalóz, a többiek pedig boldogan bólogattak.

Hurwood indulatosan pillantott körbe, de végül odament a fedélzeten heverő Davieshez, és letérdelt mellé. Megnézte a kötést, felemelte és alákukucskált.

– A segítségem nélkül is tökéletesen felépülnél, de a mutatókészletem kedvéért gondoskodom róla, hogy biztosan így legyen. – Azzal kotorászni kezdett térdig érő kabátja zsebeiben.

Chandagnac hátranézett a bal válla felett. Chaworth egy­értelműen halott volt, teste a hajó imbolygásával együtt mozdult ide-oda a tűző napon, kivetett keze bizarr módon egy bölcselő taglejtését idézte, ahogy tenyerét hol felfelé, hol lefelé fordítva ringott előre-hátra. Jön és megy, sugallta a mozdulat – jó és rossz, élet és halál, öröm és rettegés, mind ilyen, és semminek sem szabadna meglepetést okoznia.

Zavarba ejtően kegyeletsértőnek érezte ezt, mintha le­tolt nadrággal hagyták volna ott a holttestet, és azt kívánta, bár akadna valaki, aki méltóbb helyzetbe igazítaná a kezet. Elfordította a tekintetét.
Eddig egyszer sem figyelte meg, miképpen lát el egy orvos egy sérülést, márpedig úgy tűnt, Hurwood az, így Chandagnac előrelépett, hogy most végignézhesse. Egy képtelen pillanatig azt hitte, a professzor azzal kezdi majd, hogy rendbe hozza Davies megjelenését, mivel amit előhú­zott, leginkább egy légycsapóra emlékeztetett.
– Ezt az ökörfarkat – szólalt meg Hurwood olyan han­gon, amilyet minden bizonnyal előadásai során használt

– úgy preparálták, hogy a lény, melyet Kartfúr mesternek szoktak itt hívni, odafigyeljen rá. Amennyiben nagyobb ha­talma lenne, egyszerre mindnyájunkat szemmel tarthatna, de így egyszerre csak egy pár emberre képes vigyázni. Az előbbi csetepatéban Mr. Friendet és engem óvott, ám mi­vel mi már nem forgunk veszélyben, kösd le te a figyelmét!

– A sörtés végű tárgyat belebugyolálta Davies zöldcitrom­színű ingének elülső részébe. – Lássuk csak… – Újra tur­kálni kezdett a zsebeiben. – Ez pedig – húzott elő egy kis vászonerszénnyi valamit – egy drogue, ami szabályozza a belek működését. Ismét csak arról van szó, hogy jelenleg nagyobb veszedelemnek vagy kitéve ebből a szempontból, mint én… bár idővel visszakérem majd.

Levette és a fedélzetre helyezte Davies kalapját, a zsá­kocskát pedig a fejére tette, majd visszarakta rá a kalapot.

– Ezzel megvagyunk – állt talpra. – Ne vesztegessük tovább az időt! Ültessék csónakba azokat, akik elmennek, aztán induljunk!

A Carmichael új tulajdonosai a csónakdarukkal kiemel­ték a kis járművet, majd nemtörődöm módon a vízbe locs­csantva leengedték a jobb oldalon, aztán vastag köteleket és hágcsókat lódítottak utána, hogy a tengerészek lemászhassanak. A következő hullámnál a ladik a hajótestnek ütődött, és sok víz került bele, azonban Davies elcsigázott parancsai nyomán a vitorlás nehézkesen fordulni kezdett, míg végül jobb felől kapták a szelet, és a hánykolódás alábbhagyott.

A kalózkapitány meg-megvonagló arccal talpra kec­mergett.
– Aki kiszáll, most leszáll – morogta....