Részlet Szergej Lukjanyenko Utolsó Őrség c. fantasy könyvéből

2. fejezet

Napjainkban kevés örömünk telik a repülőutakban. Az agyonstrapált Boeing–737-esek és TU–154-esek balesetei, a szórakozott svájci diszpécserek, a biztosan célzó ukrán rakétások, a minden rendű és rangú arab terroristák nemigen teszik lehetővé, hogy kellemesen teljen az idő a kényelmes ülésekben. És bár olcsó a konyak a duty free-ben, gondoskodó az utaskísérő, az étel és a bor tökéletesen kielégítő, az ember nehezen engedi el magát.

Szerencsére én nem vagyok ember. Geszer és Szvetlana megnézte a valószínűségi vonalakat. Sőt néhány órára előre én magam is képes vagyok kitapogatni a jövőt. Zökkenőmentesen odaérünk, simán leszállunk a Heathrow-n, elérem az Edinburghba menő legközelebbi járatot…

Így hát nyugodtan ülhettem székemben a business osztályon (feltételezem, nem a főnök bőkezűségének köszönhetően, hanem mert egyszerűen nem volt más jegy), szopogathattam a jóféle chilei bort, és nézhettem együttérzéssel a másik oldalon ülő, túl fiatalosan öltözött asszonyt. A nő nagyon félt. Időnként keresztet vetett és hangtalan imákat mormolt.

Végül nem bírtam tovább, felé nyúltam a Homályon át, és könnyedén megérintettem a fejét. Nem kézzel – a tudatommal. Azzal a gyengédséggel érintettem meg sokszor átfestett haját, amely az emberek között csak az anyák sajátja, és azonnal megszüntet minden nyugtalanságot.

Az asszony feszültsége fölengedett, egy perc múlva már mélyen aludt.

A mellettem ülő középkorú férfi sokkal nyugodtabb volt, ráadásul jóval vidámabb is. Buzgón nyitogatta a stewardess által hozott kis gines üvegeket, a gint tonikkal keverte – szörnyűséges fele-fele arányban, megitta, majd elaludt. Tipikus bohémnek látszott: farmer, pamutpulóver, rövid szakáll. Író? Zenész? Rendező? Nagyon sokakat csábít London városa – az üzletemberektől és politikusoktól a bohémekig és a gazdag életművészekig…

Én is elengedtem magam, kibámultam az ablakon Lengyelország tágas, sötét síkságaira, és elgondolkodtam.

Zavulon megjelenéséig az egész eléggé egyszerűnek látszott. Vitya fiú egy kiéhezett vagy megkergült (vagy mindkettő egyszerre) vámpírnak akadt az útjába. Meghalt. A vámpír, miután csillapította az éhségét, rájött, mit követett el, és elrejtőzött. A régi, bevált rendőrségi módszereket alkalmazva az edinburghi Éjszakai Őrség ellenőrzi az összes városi és ingázó vérszívót, tisztázza, van-e alibijük, megfigyeléseket végez – és előbb-utóbb elkapja a gyilkost. Geszer pedig, valamiféle bűntudat-komplexustól vezérelve Viktor apjával szemben, aki megtagadta, hogy Fénypárti Másféle legyen, de segítette az Éjszakai Őrséget, úgy döntött, felgyorsítja ezt a hasznos ügyet. És egyúttal lehetőséget ad nekem a tapasztalatszerzésre.

Logikus?

Tökéletesen. Nincs benne semmi furcsa.

És azután megjelenik Zavulon…

A mi derék Leonyid Prohorovunk, ez a megvalósulatlan Fénypárti Másféle, más oldaláról mutatkozik be! Kiderült, hogy megvalósulatlan Setét is! Segítette a Nappali Őrséget, ezért Zavulon most ég a vágytól, hogy bosszút álljon fia gyilkosán!

Lehetséges ez?

Úgy fest, hogy igen. Úgy fest, hogy ez az ember elhatározta, két fronton játszik egyszerre. Mi, Másfélék, nem tudjuk egyszerre szolgálni a Fényt és a Setétet. Az emberek dolga egyszerűbb. Ők többnyire éppen így élnek.

Akkor… akkor lehet, hogy Viktor megölése nem volt véletlen. Zavulon tudhatta, hogy Prohorov segít a mieinknek – és bosszút állhatott, megölve a fiát. Természetesen nem a saját kezével.

Vagy fordítva. Bármily szomorú is, Geszer is megparancsolhatta, hogy likvidálják Viktort. Nem, persze nem bosszúból! De egy Hatalmas mindig megtalálja kívánsága teljesítésének morálisan elfogadható igazolását.

Stop, miért küldene akkor Geszer engem Edinburghba? Ha ő a bűnös, tudnia kell, hogy én nem fogom fedezni a vétkét!

Ha pedig Zavulon a tettes, neki még kevésbé érdeke segíteni nekem. Zavulonnal, fütyülve az összes bókjára, nagyon szívesen elbánnék!

Tehát nem a Hatalmasok…

Kortyoltam egy keveset a borból, majd letettem a poharat.

A Hatalmasoknak nincs közük a dologhoz, de gyanakodnak egymásra. És mindketten számítanak rám. Geszer tudja, hogy nem szalasztom el az alkalmat, ha borsot törhetek Zavulon orra alá. Zavulon pedig tisztában van azzal, hogy képes vagyok szembeszállni Geszerrel.

Remek. Különb helyzetet nem is kívánhatnék. A Hatalmas Fénypárti és a Hatalmas Setét, ráadásul nem is az utolsók a Fény és a Setét világméretű harcában, mellettem állnak. Segítséget kaphatok tőlük. Segítségemre lesz Foma Learmont, a skót, akinek a neve oly kedvesen hangzik az orosz fülnek. Vagyis a vámpír nem menekülhet.

Ennek örülök. Túlságosan is gyakran marad büntetlen a rossz.

Felálltam, óvatosan átléptem a szomszédomon. Felnéztem a táblára. A gép orrában lévő mosdó foglalt volt. Persze egyszerűbb lett volna várni, de meg akartam mozgatni a lábamat. Félrehúztam a business osztályt a turistaosztálytól elválasztó függönyt, és elindultam a gép végébe.

Ahogyan az ismert ironikus mondás tartja, “a turistaosztály utasai az első osztály utasaival egyszerre érkeznek meg, csak sokkal olcsóbban”. A mi járatunkon nem volt első osztály, de a business osztály is elég jó volt – kényelmes ülések, nagy távolság a sorok közt. Na meg a stewardessek is sokkal figyelmesebbek, az étel jobb, az ital bőségesebb.

Egyébként a turistaosztály utasai sem lógatták az orrukat. Némelyek aludtak vagy szunyókáltak, sokan újságot, könyvet, útikönyvet olvastak. Néhány ember dolgozott a notebookján, mások játszottak. Egyikük, nyilván nagyon eredeti fickó, repülőgépet vezetett. Ha jól láttam, eléggé élethű szimulátora volt, és a játékos éppenséggel a mi Boeing–767-esünket irányította Moszkvából Londonba. Lehet, hogy ezzel az érdekes módszerrel védekezik az aerofóbiája ellen?

Na és persze sok utas iszogatott. Magyarázhatják, hogy repüléskor különösen ártalmas az alkoholfogyasztás, mindig akadnak, akik szívesen édesítik meg így útjukat a felhők felett.

Hátramentem a gép végébe. A mosdók itt is foglaltak voltak, várnom kellett néhány percet, az utasok tarkóját nézegetve. Pazar frizurák, kislányos copfok, rövid sünihajak, csillogó tar fejtetők, mulatságosan gyerekes punkok. Fejek százai, teli londoni ügyeik gondjaival.

Kinyílt a mosdó ajtaja, a fülkéből fiatal fiú lépett ki, átpréselte magát mellettem. Odaléptem a vécéajtóhoz.

Megálltam.

Megfordultam.

A srác húsz év körüli volt. Széles vállú, nálam kicsit magasabb. Némelyik kölyök tizennyolc éves kora után kezd hirtelen megnyúlni, válla kiszélesedni. Korábban ezt a katonaság áldásos hatásának tudták be, mert “a hadsereg csinál a gyerekből felnőttet”. Valójában egyszerűen a hormonok teszik, amelyek éppen így hatnak az adott szervezetre.

Banális fiziológiai ügy.

– Jegor? – szólaltam meg kérdő hangsúllyal.

És gyorsan megnéztem a Homályon át.

Hát persze, természetesen. Vasálarcot is föltehetett volna, akkor is megismerem. Jegor, Zavulon csalétke, akit Geszer elkapott és ügyesen felhasznált. Egykor rendkívüli fiúcska volt meghatározhatatlan aurával.

Mostanra megnőtt, fiatal férfi lett belőle. Ugyanolyan aurával. Áttetsző, rendszerint színtelen csillogás, de időnként vörös, kék, zöld, sárga színezi át. Mint a homokot a Homály negyedik rétegében… ha alaposabban megnézed, a világ minden színét meglátod benne. Potenciális Másféle, aki még felnőttkorában is akárkivé válhat. Fénypártivá is, Setétté is.

Már hat éve nem láttam!

Ez aztán az egybeesés!

– Anton? – Legalább annyira zavarban volt, mint én.

– Hát te mit csinálsz itt? – kérdeztem.

– Repülök – felelte ostobán.

De én sem voltam különb, még hülyébb kérdést szögeztem neki:

– Hova?

– Londonba – mondta Jegor.

És hirtelen, mintha felfogta volna párbeszédünk egész képtelenségét, elnevette magát. Olyan könnyedén és gondtalanul nevetett, mintha soha nem lett volna semmi baja az Éjszakai Őrséggel, Geszerrel, velem és a világon az összes Másfélével…

A következő pillanatban egymás vállát veregettük, olyasféle ostobaságokat fecsegtünk, hogy “Ez már igen!”, “Nemrég gondoltam rád…”, “Erre nem számítottam…” Egyszóval úgy viselkedtünk, ahogyan azokhoz illik, akik együtt éltek át valami fontosat és nem túl kellemeset, összevesztek, aztán az évek múlásával többnyire érdekes momentumokat őriz az emlékezetük.

Ugyanakkor arra már nem éreznek hajlandóságot, hogy összeölelkezzenek és a könnyük is kicsorduljon a találkozás örömétől.

A közel ülő utasok minket néztek, de nyilvánvaló jóindulattal. Régi barátok véletlen találkozása egy olyan váratlan helyen, mint a repülőgép, mindig rokonszenvet vált ki a nézőkből.

– Mi van, nem véletlenül vagy itt? – kérdezte Jegor mégis a hajdani gyanakvás hangsúlyával.

– Megbuggyantál? – jöttem zavarba. – Kiküldetésbe megyek.

– Eh, te – hunyorított. – Még mindig ott dolgozol?

– Természetesen.

Már senki nem figyelt ránk. Zavartan toporogtunk, nem tudtuk, miről beszéljünk.

– Látom… nem estél át a hasonításon – kérdeztem sután.

Jegor megfeszült egy pillanatra, de mosolyogva válaszolt:

– A fene essen belétek! Minek kéne az nekem? Tudod… hetedik szint, az is csak épphogy. Nincs abban semmi jó. Úgyhogy mindenkit elhajtottam.

Mellemben fájón megsajdult valami.

Csakhogy ilyen egybeesések biztosan nincsenek. Ahogyan Leonyid Prohorov, Jegor is ember maradt, nem esett át a hasonításon.

Sújtson le rám a Fény, ilyen egybeesések nincsenek!

– Hova repülsz? – kérdeztem megint, újabb hahotát váltva ki Jegorból. Biztosan mindig ő a társaság lelke, nevetős, és a nevetése ragadós. – Nem, azt értem, hogy Londonba. De tanulni? Pihenni?

– Nyáron Londonban pihenni? – fújt egy nagyot Jegor. – Akkor már miért nem Moszkvában? Ez is kődzsungel, meg az is, egykutya… A fesztiválra megyek.

– Az edinburghire? – kérdeztem, és már tudtam a választ.

– Igen. Artistaiskolát végeztem

– Mit? – Most rajtam volt a sor, hogy szememet meresszem.

– Illuzionista vagyok – nevette el magát Jegor.

Ez már igen!

Mellesleg remek álca egy Másfélének. Még ha nincs is hasonítva, akadnak apróbb, az emberit meghaladó képességei. A bűvészektől csodát várnak. Ők az emberiség által felhatalmazott mágusok és varázslók.

– Ez remek! – mondtam őszintén.

– Kár, hogy te Londonba mész – sóhajtott Jegor. – Meghívtalak volna a fellépésemre.

Ekkor ostobaságot követtem el.

– Nem Londonba megyek, Jegor, hanem én is Edinburghba – mondtam.

Ritkán látni, hogyan olvad le egy arcról az öröm, hogyan váltja fel az ellenségesség, sőt megvetés.

– Világos. Miért van megint szükségetek rám?

– Jegor, te… – elakadtam.

Volna szívem megmondani neki, hogy semmi köze a dologhoz?

Nem.

Mert magam sem hiszem.

– Világos – ismételte meg Jegor. Megfordult, és elment az utastér közepére. Én meg nem tehettem mást, beléptem a fülkébe, és bezártam magam mögött az ajtót.

Dohányfüst szaga érződött. A dohányzó utasok minden tilalom ellenére rágyújtanak a vécén. Belenéztem a tükörbe – egy kialvatlanságtól felpuffadt arcú embert láttam. Bár sokkal több és sokkal kevesebb vagyok, mint ember… Szerettem volna a tükörbe verni a fejem amiatt, amit tettem, és hang nélkül suttogtam: “Idióta, idióta, idióta…”

Ellazáztam a dolgot. Elhittem, hogy sima kiküldetésnek nézek elébe.

Hát lehetséges ez, ha maga Geszer indít útnak?

Hideg vízzel leöblítettem az arcomat, álldogáltam egy darabig, tükörképemet nézve. Azután mégiscsak könnyítettem magamon, megnyomtam a pedált, kékes fertőtlenítő folyadékot engedve az acél vécécsészébe, kezet mostam és még egyszer leöblítettem az arcom.

Kinek az akciója ez? Geszeré vagy Zavuloné?

Ki küldte velem azonos útra Jegort, a fiút, aki nem lett Másféle? És miért?

Kinek a játéka, mik a szabályok, és ami a legfontosabb: hány figura van a táblán?

Elővettem a zsebemből Zavulon ajándékát. A csont mattsárga volt, de én valamiből tudtam, hogy a faragás fekete farkast ábrázol. Hatalmas fekete ordast, amely fájdalmasan üvöltve emeli magasba a fejét.

Kapcsolat, segítség, tanács…

A kis szobor teljesen közönségesnek tűnt, a szuveníres kioszkokban százával, ezrével árulnak ilyeneket, igaz, műanyagból, nem csontból. De éreztem a mágiát, amely áthatotta a kis figurát. Csak a kezembe kell szorítanom, és kívánnom. Ennyi az egész.

De szükségem van-e a Setétek segítségére?

Leküzdve az ingert, hogy a vécécsészébe hajítsam a kis szobrot, visszadugtam a zsebembe.

Nincsenek nézők, akik értékelhetnék a patetikus gesztust.

A zsebembe nyúlva kezembe akadt egy csomag cigaretta. Nem gyújtok rá olyan sűrűn, hogy szenvedést okozna a négyórás repülőút, de most szükségét éreztem, hogy engedjek az egyszerű emberi gyengeségnek. Ez minden Másfélére jellemző – minél öregebbek leszünk, annál több ostoba, apró szokásunk alakul ki. Mintha belekapaszkodnánk természetünk aprócska megnyilatkozásaiba – és jobb kapaszkodó nincs, mint a vétek.

Egyébként észrevéve, hogy az öngyújtóm a zakóm zsebében maradt, habozás nélkül képeztem a nagy- és mutatóujjam között egy magas hőfokú ívet – és a mágikus tűzről gyújtottam rá.

A kezdő Másfélék igyekeznek mindent mágia segítségével elvégezni.

Kristályékkel borotválkoznak, míg le nem metélik a fél arcukat vagy a fülcimpájukat. Tűzgolyóval melegítik meg az ebédjüket, szétfröcskölve a levest a falakra vagy a hússzeletet a mennyezetre. Ellenőrzik a valószínűségi vonalakat, mielőtt felszállnának egy békés trolijáratra.

Tetszik nekik a mágia alkalmazása, maga a folyamat. Ha képesek lennének rá, még így is törölköznének.

Azután felnőnek, okosodnak és takarékoskodni kezdenek. Rájönnek, hogy az energia mindig energia marad, és jobb felállni a székről és odamenni a kapcsolóhoz, mint az Erő tiszta áradásával megnyomni a gombot, megtudják, hogy az elektromos tűzhely sokkal jobban megsüti a bifszteket, mint a mágikus tűz, s az is világos lesz, hogy az apró karcolást jobb leragasztani ragtapasszal, és az Avicennát komolyabb sérülések esetére tartogatni.

Később persze, már ha nem ítéltetett arra, hogy megmaradjon az Erő legalsó szintjein, a Másféle megszerzi az igazi mesterségbeli tudást, és akkor már nincs jelentősége, gázzal vagy mágiával gyújtod-e meg a cigarettád.

Kifújtam egy adag füstöt.

Geszer?

Zavulon?

Jól van, találgatni semmi értelme. Csak azt kell alaposan az eszembe vésnem, hogy minden sokkal bonyolultabb lesz, mint ahogy azt az elején gondoltam. És ideje visszamenni a helyemre, rövidesen leszállunk.

A La Manche csatorna fölött, ahogyan dukál, alaposan megdobált minket a szél. De simán landoltunk, és a szokásos útlevélvizsgálaton is pillanatok alatt átestünk. A többi utas indult a csomagjaiért (a hasonítatlan Jegoron kívül egyetlen Másféle sem volt a gépen), én pedig kissé lemaradva megkerestem a padlón az árnyékomat. Belenéztem a szürke sziluettbe, rákényszerítettem, hogy háromdimenziós legyen, és felém emelkedjen. Beleléptem az árnyékomba, és alámerültem a Homályba.

Itt minden csaknem ugyanolyan volt. A falak, az ablakok, az ajtók. Csak minden szürke, fakó. A valós világban lassú árnyékként mozogtak a közönséges emberek. Maguk sem tudva, miért, szorgosan kikerülték a folyosónak ezt az egyébként látszólag teljesen jellegtelen szakaszát, sőt a lépteiket is meggyorsították.

A vámvizsgálat pultjához a Másféléknek jobb volt a Homályban odamenni, hogy ne idegesítsék az embereket. A pult fölé egy igen egyszerű igézet borult, a Figyelemelterelés Köre, és az emberek nagyon igyekeznek, hogy ne lássák. De engem, aki látszólag a semmivel beszélek, megjegyezhetnek maguknak.

Ezért a Homályban mentem oda a pulthoz, és már csak ott, az igézet védelmében tértem vissza a reális világba.

A Másfélék ellenőrzése határátlépéskor szerintem nem túl értelmes dolog. A vámpíroknak és az alakváltóknak regisztráltatniuk kell magukat az Őrség helyi kirendeltségénél, ha a városban töltik az éjszakát. Ezt az indokolja, hogy az alsóbb szintű Setétek túlságosan gyakran engednek természetük állati oldalának. Ez így van, de bármelyik mágus, legyen akár Setét, akár Fénypárti, képes olyasmit tenni, hogy a vámpír ijedtében belebújik a saját koporsójába. Na jó, mindegy, tegyük fel, ez valami hagyomány, amit sehol senki nem akar megtörni… bár a vámpírok és alakváltók folyton tiltakoznak. De mi értelme van a Másfélék országok közti mozgását ellenőrizni? Az emberek szempontjából ennek van értelme – az illegális migráció, a csempészet, a kábítószerek… na meg végül is a kémek. Bár a kémek már vagy ötven éve nem óvakodnak át a határsávokon szarvaspatát erősítve a lábukra, nem ugranak ki éjszaka ejtőernyővel az ellenséges terület fölött. A magára valamit is adó kém repülőgépen közlekedik, és jó szállodában száll meg. Ami pedig a Másféléket illeti, nálunk semmi nem korlátozza a migrációt, és még a gyengécske mágus is gond nélkül megszerezheti bármelyik ország állampolgárságát. Akkor meg minek ez az ostoba pult?

Valószínűleg az Inkvizíciónak van rá szüksége. A vámellenőrzés formailag a helyi Őrségek, az Éjszakai és a Nappali dolga. De egy jelentést mindennap kap az Inkvizíció is. Ott pedig alighanem figyelmesebben megnézik.

És levonják a következtetéseket.

– Jó estét. A nevem Anton Gorogyeckij – mondtam a pult előtt megállva. Mi nem használunk okmányokat, szerencsére. Egyre járja a szóbeszéd, hogy mindegyikünk kap majd a testére valami mágikus jelet, mint most a vámpírok, esetleg a közönséges emberi útlevelünkbe tesznek valamilyen emberek számára láthatatlan jelzést.

De egyelőre boldogulunk bürokrácia nélkül is.

– Fénypárti – állapította meg a Setét mágus. Gyengécske volt, legfeljebb hatodik szintű. Fizikailag nagyon csenevész: sovány, a válla keskeny, alacsony, sápadt, gyér szőke hajjal.

– Fénypárti – erősítettem meg.

A másik, Fénypárti vámellenőr a londoni Éjszakai Őrségtől jött, életörömöt sugárzó, testes néger volt. Társához hasonlóan szintén fiatal volt, és szintén gyenge, hetedik-hatodik szintű.

– Üdvözöllek, testvér – mondta örömmel. – Anton Gorogyeckij? Szolgálsz valahol?

– Éjszakai Őrség, Oroszország, Moszkva város.

– Hányadik szint?

Hirtelen rájöttem, hogy nem képesek leolvasni az aurámat. A negyedik vagy ötödik szintig tudják csupán. De ennél följebb már minden egységes csillogásba folyik össze előttük

– Legfelső.

A Setét kissé kihúzta magát. Ők persze önzők és individualisták. De a magasabb rangúak előtt fejet hajtanak.

A Fénypárti nagyra nyitotta a szemét.

– Ó! Legfelső – mondta. – Hosszú időre jöttél?

– Átutazóban vagyok Edinburghba. Három óra múlva repülök tovább.

– Pihenés? Vagy valami munka?

– Kiküldetés – mondtam magyarázat nélkül.

A Fénypártiak természetesen liberálisok és demokratikus gondolkodásúak. De azért a Legfelsőket tisztelik.

– Belépett ott a Homályba? – kérdezte a Setét, az emberek vámvizsgálata felé intve fejével.

– Igen. Rajta leszek a biztonsági kamerák felvételein?

A Setét megrázta fejét.

– Nem, itt minden a mi ellenőrzésünk alatt van. De a városban ajánlatos óvatosabbnak lenni. Sok a kamera. Nagyon sok. Az emberek időnként észreveszik, ahogy eltűnünk és megjelenünk, el kell tüntetnünk a nyomokat.

– Ki sem megyek a repülőtérről.

– Edinburghban is vannak kamerák – szólt közbe a Fénypárti. – Kevesebb, de azért vannak… Tudja az edinburghi Őrség címét?

Nem tartotta fontosnak hozzátenni, hogy az Éjszakai Őrségre gondol, így is világos volt minden.

– Tudom – mondtam.

– Az egyik barátomnak van egy kis családias szállodája Edinburghban – szólt közbe ismét a Setét. – Már több mint kétszáz éve. A vár mellett, a Royal Mile-on. Ha nem zavarja, hogy az illető vámpír…

Hát ez meg mi a csuda, amerre nézek, mindenütt vámpírok!

– Tessék, itt a szórólapja. Nagyon jó szálloda. Másféléknek nagyon kellemes hely.

– Mindenféle előítélet nélkül viszonyulok a vámpírokhoz – biztosítottam, átvéve a kis karton négyszöget. – A barátaim közt voltak vámpírok is.

És az egyik vámpír barátomat a halálba küldtem…

– A B szektorban van egy nagyon jó étterem – szólt közbe ismét a Fénypárti.

Olyan őszintén segíteni akartak, hogy azt sem tudtam, hogy eshetnék végre túl a jóindulatnak és segítőkészségnek ezen az akadályán. Szerencsémre ekkor landolt egy repülőgép, és feltűnt mögöttem még néhány Másféle. Folyamatosan mosolyogva – amihez az orosz ember mimikai izmai nehezen alkalmazkodnak – elindultam a bőröndömért.