Részlet Szergej Lukjanyenko: Ugrás az ismeretlenbe c. sci-fi könyvéből

A hajóhadtól öt kilométernyi távolságra a geometerek hajócskája összekapcsolódott a teherszállítóval. Ez természetesen nem földi értelemben vett összekapcsolódás volt. A kis felderítő hajócska rátapadt a földi hajóra – amennyire meg tudtam állapítani, az összekapcsolódáshoz szükséges semmiféle elem nem jelent meg.

Most egy űrrepülőgépből és a zsilip tájékán a fedélzetére tapadt korongból álló képtelen konstrukciót alkottunk. A mesterséges gravitáció körülményei közt az én szememben úgy festett, mintha beúsztunk volna az oldalán fekvő hajó alá.

Beletelt néhány percbe, míg elmagyaráztam a komputernek, merre van a nagy hajón a felfelé és a lefelé, hová kell irányítania a gravitációs vektort. Ostobaság lett volna nem kihasználni az idegen hajó lehetőségeit, hogy megteremtsük a komfortot.

Azután a kis hajó megnyitotta az átjárót. Ó, nem volt az olyan egyszerű a kabin felnyíló „szirmaival”! Ha kezdetben ez puszta mechanikus szerkezetnek látszott is, most rögtön megmutatkozott a Föld és a Haza technológiája közti különbség. A burkolaton feltárult egy nyílás, amely ideális módon követte a Varázsló ajtajának körvonalát. Lemásztam a székemből, amely most mintha a falhoz lett volna csavarozva, tenyerem hátával óvatosan megérintettem a Varázsló ajtaját, és elrántottam a kezem.

Nagyon hideg volt, az ördögbe is!

Vagy száz fokos. Természetesen nulla alatt.

– Nyisd ki, barát érkezett! – kiáltottam, mintha azt remélném, hogy hangom áthatol a vaskos burkolaton.

Csend volt a válasz. Mit művelnek ezek odaát?

– Hé, gazda! Hívtatok lakatost?

Ekkor váratlanul felélénkült a kualkua:

Pjotr, te jó szándékú és rendes ember vagy.

– Ezt meg honnan veszed? – kérdeztem.

Ez a véleményem.

Vártam, míg felhangzott a nyíló zárak zaja. A Varázslón van egy egyszerű blokkoló rendszer, amely akkor aktivizálódik, ha a fedélzet külső oldalán vákuum van. Az ajtó lassan megnyílt felém tárulva.

– Szevasz, Szása! – mondtam olyan hangon, mintha legalább egy hónapja nem láttuk volna egymást.

De hiszen egy hónappal ezelőtt még csak nem is ismertük egymást!

– Hogy működik a szigetelés? – nézett Danyilov gyanakodva a két hajó összekapcsolódására.

– Nem tudom. De ez legyen a legkisebb gondunk, igaz?

– Igaz – hagyta rám Danyilov. Torzul elmosolyodott. – Úgy fest, mintha a hajók összecsókolóztak volna.

Az összekapcsolódás vonala mentén a burkolat valóban megvastagodott, ajkakra emlékeztetve.

– Biztosan kibírja?

Vállat vontam.

– Egy kicsit ránk ijesztettél… a gravitációval. Figyelmeztetned kellett volna, hogy az összekapcsolódáskor nálunk is megjelenik.

Talán igaza volt. De a jót hamar megszokja az ember. Három utazás a geometerek hajóján elegendő volt, hogy természetesnek vegyem a mesterséges nehézségi erőt.

– Jól van, menjünk, Petya!

– Mi értelme? Kezdjük meg a nagy menetelést!

Az ezredes zavarba jött.

– Várj! Beszélnünk kell!

Danyilovval együtt átmentem a kabinjukba. A reptiloid szokás szerint a kutató űrhajós helyén tanyázott, Mása állva a központi képernyőt figyelte, amelyen az idegen hajók látszottak.

– Mi a gond? – kérdeztem értetlenül. Valamiért a kualkua szavai jutottak eszembe: „jó szándékú és rendes ember”.

– Petya – Danyilov néhány lépésnyire tőlem megállt. Ő is a képernyőkre nézett, láthatóan zavarta a gravitáció a szabadon repülő űrhajón. – Petya, döntsük el, mit csinálunk!

– Miről beszélsz?

– Te komolyan a Maghoz akarsz indulni?

Mása megfordult és rám meredt. A reptiloid – testét most nyilvánvalóan Karel irányította – leugrott a székről, már nyitotta volna a száját, de hallgatott.

– Szása, miről beszélsz?

– Velünk vannak az alarik plazmahajtóművei. Itt van az Idegenek hajója, olyan technológia, amely meghaladja a Konklávéét. És képes önmaga reprodukálására. Itt vannak ezeknek… a hülye egereknek a fegyverei. A fenének kellene kitörnünk a nyakunkat?

Lehet, hogy a „jó szándékú és rendes” a „naiv” szó szinonimái?

– Pjotr, mindent remekül csináltál – folytatta Danyilov, láthatóan felbátorodva a hallgatásomon. – Néhány hét múlva olyan tánc kezdődik a Galaxisban… döntő fontosságú lehet, hogy a Földnek új technológia van a birtokában. Akármelyik oldalra állunk, akár a geometerek, akár a Konklávé mellé, ez megváltoztatja a sorsunkat. És amit te csináltál… ne hidd, hogy megfeledkeznek rólad! Te vagy az az ember, aki segít a Földnek belépni a jövőbe. Megváltoztat mindent! Már most hős vagy. Mindaz, amit műveltünk, semmiség. Nem büntetésről lesz szó, hanem jutalomról.

Megint kínosan vigyorgott.

– Össze kell majd hívni az ENSZ közgyűlését, hogy méltó kitüntetést találjanak ki a te számodra!

Belül megborzongtam. Fáztam és rosszullét kerülgetett. Mintha mosogatólével öntöttek volna nyakon.

– A hit és a szeretet… – mondtam

– Mi?

– A hit és a szeretet segít engem. Így felelnek az alari tisztek az őket útra bocsátó parancsnokuknak.

Danyilov tekintetében valami megváltozott. Az előbb még zavar és bűntudat volt benne. Mint a vásott kölyökében, aki ráveszi a legjobb tanulót, hogy lógjon el az óráról, és próbálja ki az alkoholt. Most viszont csak undor és lenézés volt a szemében.

– Mi az, csak nem vetted komolyan ezt az egészet? Petya, az alarik pisszenni sem mernek, hogy elvittük ezt a technológiát! Nekik is vaj van a fejükön!

– Kérdezd csak meg Karel véleményét!

Tekintetét le nem véve rólam Danyilov megkérdezte:

– Karel, te magad ostobaságnak nevezted Pjotr javaslatát. Minek nevezed az enyémet?

– Árulásnak – mondta a reptiloid.

– Nem csodálkozom – hagyta rá Danyilov. Hátralépett egyet, és kikapcsolta a fegyvertokját.

Mi az, csak nem lőni akar?

Nem volt időm bármit is tenni, Danyilov már előhúzta a fegyverét. Csak ez nem a lézeres korbács volt, hanem az a pisztolyra nem igazán hasonlító paralizáló készülék, amelyet egyszer az én jelenlétemben használt a nagyapám.

Szinte célzás nélkül tüzelt, és én valami ostoba csodálkozással állapítottam meg, hogy az ezredes ebben a dologban sem kevésbé járatos, mint a hajó irányításában. A reptiloid puhán a földre roskadt.

– Ne aggódj, csak ideiglenesen megbénult! – mondta gyorsan Danyilov. – Pjotr, utoljára tanácsolom neked…

– Ennek az izének csak egy töltete van – mondtam.

Danyilov lenézett a paralizátorra, én pedig rávetettem magam. Nem volt időm megkérni a kualkuát, végezze el a harci transzformációt. Egyébként szükség sem volt rá.

Igaz, én nem vagyok hosszú évek óta a szervek munkatársa. De feleannyi idős vagyok, mint Danyilov.

Hit és szeretet!

Fütyülök rá, mi vezérli az alari parancsnokot! Én becsülettel azt ígértem neki, hogy a Mag felé indulok!

Danyilov kitért az első ütés elől, megvetette a lábát, a fegyvert eldobta. Nem törtem a fejem. Az Űrbiztonsági Szolgálat – az NKVD, a KGB és a többi kedves intézmény utóda –, a kozmikus korszakbeli utód iskolájában sok szokatlan fogásra kitanítják az embert.

Egyszerűen lendületet vettem, és bemázoltam neki egyet a fülére. Mindenféle tudomány nélkül, gyerekkoromban is így verekedtem.

Danyilov megint megpróbált elhajolni. Remek reflexei voltak. De éppen azok szedték rá. Egy dolog verekedni a súlytalanságban, és a hírek szerint éppen ezen alapul az Űrbiztonságiak iskolájának kézitusa-oktatása. És egészen más dolog, ha a hajó megszokott kabinjában éppen nincs súlytalanság. Danyilov, mint a rugó, felpattant a padlóról, láthatóan a mennyezetre készült felszárnyalni. Csakhogy a gravitáció mást gondolt. Éppen esetlen ugrása közben érte Danyilovot a pofonom.

– Aljas disznó vagy… – suttogtam az összegörnyedő ezredest nézve. Valamiért az a szegény navigátor jutott eszembe, akinek Danyilov váratlanul eltörte a lábát. – Aljas disznó…

Térdkalácson rúgtam. Danyilov feljajdult. Törése persze nem lesz. De nagyon fájdalmas.

– Elvégre emberek vagyunk! Emberek, te hülye! – kiáltottam. – Miféle előny, miféle technológiák, a fenébe is! Talán most először lenne esélyünk, hogy barátokat szerezzünk magunknak! Nem a geometereket, nem az Árnyékot, hanem barátokat: az alarikat! Tudod, mit jelent a geometerek számara az a szó, hogy barát? Talán nincs igazuk, de nem mindenben! Hittek nekem! Hittek nekünk! Mit számít ehhez képest a plazmahajtómű meg a ggorss?!

Danyilov térdét szorongatva vergődött.

– Nem ggorss, hanem ggorss – hallatszott a hátam mögül. – Óriási különbség.

Megfordultam.

Mása egy másik paralizátort tartott a kezében, rám irányítva.

– Igaz, csak egy töltete van – ismerte be Danyilov helyett. – A technológia egyelőre nem teszi lehetővé az újratöltést. De én kettőt hoztam.