Részlet Szergej Lukjanyenko Alkonyi Őrség c. fantasy könyvéből

2. fejezet

A mi munkánkban ritkán fordul elő, hogy álcázva kell dolgoznunk.

Először is, teljesen el kell rejtenünk Másféle természetünket. Úgy, hogy semmiképp se leplezzen le sem az aurád, sem az Erő áramlatai, sem a Homály zavarai. A szisztéma egyszerű – ha ötödik szintű mágus vagy, a gyengébb, hatodik-hetedik szintűek nem ismernek fel. Ha első szintű vagy, rejtve maradsz a második és annál alacsonyabb szintűek elől. Ha pedig kategórián kívüli mágus vagy, senki nem ismer fel.

Engem maga Geszer álcázott. Rögtön a Szvetlanával folytatott rövid, de lesújtó beszélgetés után. Nem veszekedtünk, nem. Szveta egyszerűen csak nagyon elkeseredett.

Másodszor pedig szükséged van egy legendára. Ezt mágikus módszerekkel a legegyszerűbb megteremteni – ismeretlen emberek készséggel tekintenek testvérüknek, sógoruknak vagy volt katonatársuknak, akivel együtt lógtatok ki a laktanyából és piáltatok. De a mágikus álcázás nyomot hagy, az erősebb Másféle felismerheti.

Ezért az én legendámnak nem volt semmi köze a mágiához. Geszer átadta nekem egy asszolbeli lakás kulcsait, százötven négyzetméter a hetedik emeleten. A lakás az én nevemen volt, fél éve vásárolták meg. Amikor nagy szemeket meresztettem rá, Geszer elmagyarázta, hogy a papírokat aznap reggel állították ki, visszadátumozva. Nagy pénzért. És hogy a lakást később vissza kell adni. A BMW kulcsát egyszerűen ráadásként kaptam. A kocsi nem volt új, nem is túl flancos, de hát a lakás sem valami nagy. Azután belépett a dolgozószobába egy szabó – bánatos, öregecske zsidó, hetedik szintű Másféle. Mértéket vett rólam, és megígérte, hogy estére kész lesz az öltönyöm, s hogy „embernek néz majd ki ez a fiú”. Geszer rendkívül udvariasan beszélt vele, maga nyitotta ki neki az ajtót, kikísérte a titkárságra, búcsúzáskor félénken megkérdezte, mi van a „kabátocskájával”. A szabó azt felelte, semmi ok az aggodalomra, mire beköszönt a hideg, készen lesz a Fényességes Geszerhez méltó kabát.

Ezek után a szavak után már nem különösebben örültem az engedélynek, hogy végleg megtarthatom az öltönyt. A jelek szerint az igazi, a monumentális alkotásokat a szabó nem fél nap alatt készíti el.

Nyakkendőkkel maga Geszer látott el. Még egy különösen divatos csomóra is megtanított. Ezek után a markomba nyomott egy köteg utalványt, megadta az üzlet címét, és utasított, hogy szerezzem be a megfelelő színvonalú összes többi holmit, beleértve a fehérneműt, a zsebkendőket és zoknikat is. Konzultánsnak Ignatot javasolta, mágusunkat, akit a Nappali Őrségnél incubusnak neveztek volna. Vagy succubusnak, ez neki szinte mindegy.

Bevásárlókörutunk a butikokban, ahol Ignat úgy érezte magát, mint hal a vízben, elszórakoztatott. De már a fodrász, pontosabban a szépségszalon meglátogatása a végtelenségig meggyötört. Sorban egymás után szemügyre vett két nő meg egy fiatalember, aki bár buzinak látszott, nem volt az. Mind a hárman hosszasan sóhajtoztak, és illetlen dolgokat kívántak a fodrászomnak. Ha teljesülnek a kívánságaik, hátralevő éveiben kizárólag kopasz birkákat nyírt volna, és valamilyen oknál fogva azt is Tádzsikisztánban. Nyilván ez volt a legrettenetesebb fodrászátok. El is határoztam, hogy a munka végeztével benézek abba a másodosztályú fodrászatba, ahol az utóbbi évben nyiratkoztam, és ellenőrzöm, nem idéztek-e förgeteget szegény fickó fejére.

A szépészeti szakemberek kollektív bölcsessége úgy határozott, hogy egyedül a banditafrizura menthet meg engem. Mint az olyan kisstílű bűnözőké, akik a piacokon sarcolják az árusokat. Megnyugtatásomra elmondták, hogy forró nyarat jósolnak, és a rövid haj nagyon kényelmes lesz.

A több mint egy óráig tartó hajvágás után manikűrnek és pedikűrnek vetettek alá. Ezt követően az elégedett Ignat elvitt egy fogorvoshoz, aki egy speciális eszközzel megszabadított a fogkőtől, és azt tanácsolta, félévente ismételjem meg ezt a procedúrát. A kezelés után a fogaim mintha meztelenek lettek volna, kellemetlen volt, ha a nyelvem hozzájuk ért. Úgyhogy Ignat kétértelmű bókjára – „Anton, most akár beléd is lehet szeretni” – nem találtam megfelelő választ, csak morogtam valamit érthetetlenül, és egész úton vissza a hivatalba olcsó szellemeskedésének céltáblájául szolgáltam.

Már várt az öltönyöm. És a szabó, aki elégedetlenül morogta, hogy második próba nélkül öltönyt varrni olyan, mint vaktában nősülni.

Nem tudom. Ha a vaktában kötött házasságok is úgy sikerülnének, mint ez az öltöny, a válások száma nullára csökkenne.

Geszer megint a kabátjáról értekezett a szabóval. Hosszan és hevesen vitatkoztak a gombokról, egészen addig, míg a Fényességes Mágus be nem adta a derekát. Én az ablaknál álltam, az estébe boruló utcát és „autóm” riasztójának pislogó lámpácskáját néztem.

Hogy el ne lopják a verdát… A tolvajokat elriasztó mágikus védelmet nem tudok alkalmazni. Azonnal leleplezne.

A mai éjszakát már az új lakásban kell töltenem. Méghozzá azt a benyomást keltve, hogy nem első ízben teszem. Még jó, hogy senki sem vár otthon. Sem a feleségem, sem a kislányom, sem kutyám, sem macskám… Még akváriumom sincs. Nagyon helyes.

– Megértetted a feladatot, Gorogyeckij? – kérdezte Geszer. Miközben én az ablaknál méláztam, a szabó elment. Az új öltönyöm meglepően kényelmes volt. Rövidre nyírt hajam ellenére sem kalóznak, inkább komolyabb valakinek éreztem magam. Például olyannak, aki a kisebb üzletektől gyűjti be a védelmi sarcot.

– Megtelepedni az Asszolban. Érintkezni a szomszédokkal. Keresni a renegát Másféle és potenciális kliense nyomait. Felfedezése esetén jelentést tenni. A többi kivizsgálóval találkozva korrektül viselkedni, megosztani velük az információkat, együttműködni.

Geszer odaállt mellém, az ablakhoz. Bólintott.

– Úgy van, Anton, úgy van… Csak a legfontosabbat hagytad ki.

– Mit? – kérdeztem.

– Nem ragaszkodhatsz semmiféle verzióhoz. Még a legvalószínűbbhöz sem… a legvalószínűbbhöz sem! Lehet, hogy a Másféle vámpír vagy alakváltó… de lehet, hogy nem.

Bólintottam.

– Lehet, hogy Setét – folytatta Geszer. – De az is kiderülhet, hogy Fénypárti.

Nem szóltam semmit. Ez a gondolat az én fejemben is megfordult.

– És ami a legfontosabb – tette hozzá Geszer. – „Másfélévé készül átalakítani azt az embert.” Ez lehet blöff is.

– De az is lehet, hogy nem? – kérdeztem. – Geszer, mégiscsak lehetséges Másfélévé változtatni egy embert?

– Azt hiszed, letagadnám, ha lehetséges lenne? – kérdezett vissza. – Hány Másféle sorsa ment tönkre… hány remek ember ítéltetett arra, hogy csak rövidke életet éljen… Soha semmi ilyesféle nem történt meg. De mindenben van egy első alkalom.

– Akkor úgy tekintem, hogy lehetséges – mondtam.

– Semmiféle amulettet nem adhatok neked – sajnálkozott Geszer. – Magad is megértheted. És jobb, ha tartózkodsz a mágia alkalmazásától. Egyetlen dolog megengedett: a Homályon keresztül nézni. De ha szükséges, hamar ott leszünk. Csak hívj!

Hallgatott egy darabig, majd hozzátette:

– Nem számítok semmiféle harci cselekményre. De te állj készen erre is!

Még sosem parkoltam föld alatti garázsban. Szerencsére nem volt benn sok kocsi, a betonrámpát éles fény világította meg, és a belső ellenőrző rendszer monitorjai előtt ülő őr szívélyesen megmutatta, merre vannak az én kocsijaim bokszai.

Úgy látszik, feltételezik, hogy legalább két kocsival rendelkezem.

Beparkoltam, kivettem a csomagtartóból a táskát a holmimmal, bekapcsoltam a riasztót, és a kijárathoz indultam. Az őr csodálkozó kérdéssel fogadott: talán nem működnek a liftek? Össze kellett ráncolnom a homlokom, és legyintve elmagyaráznom, hogy már egy éve nem jártam itt.

Az őr megérdeklődte, melyik szárny hányadik emeletén van a lakásom, majd elvezetett a lifthez.

Krómmal, tükrökkel és légkondicionált levegővel körülvéve fellifteztem a hetedik emeletre. Szinte sértőnek éreztem, hogy ilyen alacsonyan lakom. Nem, nem tartok igényt penthouse-ra, de azért…

A lépcsőházban – ha illik ez a prózai kifejezés a harminc négyzetméteres előtérre – egy ideig tétován bóklásztam az ajtók között. A mese hirtelen véget ért. Az egyik helyen egyáltalán nem volt ajtó, a puszta nyílás mögött hatalmas helyiség tátongott sötéten – betonfalak, betonpadló, belső válaszfalak sehol. Alig hallhatóan víz csöpögött valahol.

A már helyére került három ajtó között sokáig kellett téblábolnom – szám egyiken sem volt. Végül az elsőn felfedeztem a valami éles tárggyal belekarcolt számot, egy másikon krétával írt felirat nyomát. Következésképp a harmadik az enyém. A legjelentéktelenebb. Geszertől kitelne az is, hogy abba a lakásba telepítsen, amelyiknek még ajtaja sincs, de akkor oda a legendám…

Előszedtem a kulcscsomót, és viszonylag könnyen kinyitottam az ajtót. Megkerestem a biztosítótáblát, egy egész sereg biztosíték volt rajta.

Nekiláttam egyenként bekapcsolni őket.

Amikor fény öntötte el a lakást, bezártam az ajtót, és elgondolkodva körülnéztem.

Nem, van benne valami. Biztosan.

A lakás előző tulajdonosa… jó, rendben, a legenda szerint én vagyok az. Nos hát, a lakás belső kialakításába láthatóan napóleoni tervekkel eltelve vágtam bele. Mi mással lennének magyarázhatók az intarziás parketta, a tölgyfa ablakkeretek, a márkás légkondicionáló és a nagyon jó lakás egyéb attribútumai?

Azután pedig alighanem elfogyott a pénzem. Merthogy a hatalmas egyterű, belső válaszfalak nélküli lakás érintetlenül üres volt. Abban a sarokban, amelyet konyhának szántak, egy csámpás, Breszt márkájú gáztűzhely állt, ilyenen főzhették nekem gyerekkoromban a tejbegrízt. A tetején, mintha arra intenének, ne használd, egy egyszerű mikrohullámú készülék húzta meg magát. A szörnyű tűzhely fölött egyébként flancos elszívó berendezés ékeskedett. A közelben két szánalmas hokedli árválkodott, és egy alacsony zsúrasztal.

A megszokásnak engedve levettem a cipőm, és a konyhasarokba mentem. Hűtőszekrény nem volt, bútor sem, de a padlón jókora kartondoboz állt, teli enni- és innivalóval – ásványvizes és alkoholos palackok, konzervek, levesporok, dobozos kétszersültek. Kösz, Geszer. Hát, ha még lábosról is gondoskodott volna…

A „konyhából” a fürdőszobaajtóhoz indultam. A jelek szerint volt annyi eszem, hogy a vécécsészét meg a jacuzzit ne tegyem közszemlére…

Kinyitottam az ajtót, és végignéztem a fürdőszobán. Ejha, tíz-tizenkét négyzetméter. Ízléses türkizkék csempe. Futurisztikus külsejű zuhanykabin – belegondolni is szörnyű, mennyibe kerülhetett, és mi mindent pakoltak bele.

De már jacuzzi nem volt. Sőt semmiféle kád, csak a sarokban meredeztek a bedugaszolt csövek. Na és…

Körbejárva a fürdőszobát meggyőződtem, hogy szörnyű sejtésem igaz.

Vécécsésze sem volt!

Csak egy fadarabbal lefedett csatornanyílás.

Hát, kösz, Geszer!

Állj, csak semmi pánik, az ilyen lakásokban nem egy fürdőszoba van. Lennie kell még egynek – a vendégeknek, a gyerekeknek vagy a személyzetnek…

Kivágtattam a fürdőszobából, és valóban felfedeztem még egy ajtót a sarokban, közvetlenül a bejárat mellett. Előérzetem nem csalt meg – tényleg a vendégfürdőszoba volt az. Kádra ebben sem bukkantam, csak egy szerényebb zuhanyfülkére.

Vécékagyló helyett itt is csupán lefedett csatornanyílást találtam.

Ez baj.

Ezt jól kikaptam!

Na nem, tudom, hogy az igazi profik oda se figyelnek az ilyen apró részletekre. Ha James Bond bemegy a vécébe, csakis azért teszi, hogy kihallgasson egy párbeszédet, vagy ellássa a baját a vécétartályban elrejtőzött gonosztevőnek.

De nekem itt kell laknom!

Néhány másodpercig közel álltam ahhoz, hogy felhívom Geszert, és követelem, hogy azonnal küldjön vízvezeték-szerelőt az összes szükséges kellékkel. De aztán belegondoltam, hogyan reagálna.

Úgy képzeltem, hogy Geszer valami miatt mosolyog. Azután kiadja az utasítást, ezt követően megjelenik az Asszolban Moszkva legeslegfőbb vízvezeték-szerelője, és személyesen szereli be a vécét. Geszer pedig mosolyog és a fejét csóválja.

Az olyan szintű mágusok, mint ő, nem hibáznak a részleteket illetően. Ha ők hibáznak – városok borulnak lángba, véres háborúk törnek ki, elnököket helyeznek vád alá. De semmiképp sem feledkeznek meg a kényelmi berendezésekről.

Ha a lakásomban nincsen vécé, akkor annak így is kell lennie.

Újra átvizsgáltam lakóteremet. Találtam egy föltekert matracot és egy garnitúra vidám mintájú ágyneműt. Kiterítettem a matracot, kipakoltam a holmimat a táskából. Átöltöztem a farmerembe és a klinikai halálra vonatkozó optimista felirattal ékesített pólómba – elvégre mégsem mászkálhatok a lakásban nyakkendőben! Előszedtem a notebookot… egyébként miért mennék fel az internetre a mobilommal?

Még egyszer végig kellett vizsgálnom a lakást. A nagy fürdőszoba falán találtam egy konnektort, szerencsére a szoba felőli oldalon. Úgy gondoltam, ez nem lehet véletlen, és benéztem a fürdőszobába. Úgy is volt – a nem létező vécécsésze mellett is ott parádézott egy konnektor.

Furcsa gusztussal állítottam össze a berendezést…

A hálózat működött. Még jó, bár nem ezért jöttem ide.

Hogy egy kissé megtörjem a nyomasztó csöndet, kinyitottam az ablakot. A szobába beáradt a meleg este. A folyó túlsó partján világítottak a közönséges emberi házak ablakai. És csönd mindenütt. Nem csoda, éjjel egy óra.

Elővettem a lejátszót. A lemezek közt kotorászva a Fehér Gárdáét választottam ki – azét az együttesét, amelyik soha nem vezeti majd az MTV toplistáit, nem tölt meg stadionokat. Felvettem a fejhallgatót, és végignyúltam a matracon.

Ha majd végéhez ér ez a csata,

És téged élve talál a hajnal,

Megértheted, hogy a győzelem szaga,

Mint a vereségé, ugyanúgy mar.

És mostantól nincs már ellenséged,

De az ég súlya válladra zuhan.

Mit is tehetnél e mészárszékben?

Egyedül vagy a kihűlt vérfolyamban.

De várni fogod,

Mit hoz

Időd.

Várni fogsz…

És a méz jobban mar majd, mint a só,

A könny nem édesebb, mint az üröm,

És nincs fájdalom, annyira kínzó,

Mint élőnek lenni alvók között.

De várni fogod,

Mit hoz

Időd.

Várni fogsz…

Azon kapva magam, hogy dallamtalanul próbálok együtt énekelni a halk női hanggal, levettem a fejhallgatót, és kikapcsoltam a lejátszót. Nem tétlenkedni jöttem ide.

Mit tenne a helyemben James Bond? Megtalálná a titokzatos áruló Másfélét, ember kliensét és a névtelen levél szerzőjét.

És mit teszek én?

Megkeresem azt, ami létfontosságú számomra! Végül is lent, az őrségnél lennie kell mellékhelyiségnek…

Valahol az ablakon túl, úgy éreztem, közvetlenül mellettem, súlyosan felzengett egy basszusgitár. Felugrottam, körülnéztem, de senki nem volt a lakásban.

– Remek, fiúk! – hallatszott kívülről. Kihajoltam az ablakpárkányon, és végignéztem az Asszol homlokzatán. Két emelettel följebb nyitott ablakokat fedeztem föl, onnan hallatszottak a basszusgitárra furcsán áttett akkordok.

Már régen nem ontottam ki emberbélt,

Emberbélt már réges-rég nem ontottam ki.

És csak most vettem észre, nem is oly rég,

Hogy emberbélt réges-rég nem ontottam ki.

Pedig megesett, hogy ontottam ki emberbélt,

Köztünk a legkülönbül én ontottam ki,

Mindünkért helyt állva ontottam az emberbélt,

Mindünk helyett az emberbélt magam ontottam ki.

El sem lehetett képzelni nagyobb kontrasztot, mint Zoja Jacenkónak, a Fehér Gárda szólistájának halk hangja és ez a képtelen dal basszusgitárral. Mégis tetszett nekem a nóta. És az énekes három akkordot elpengetve folytatta:

Megesik most is néha, hogy ontok emberbélt,

De nem mint régen, most más egészen,

Egészen más, ha ontok emberbélt,

Már sosem ontok úgy, mint valaha régen…

Felnevettem. A vagánynóták minden kelléke megvolt ebben a dalban: a lírai hős visszaemlékszik elmúlt dicsőségére, leírva jelenlegi helyzetét, és azon kesereg, hogy régi nagyszerűségét már sosem érheti el újra.

És erős volt a gyanúm, hogy ha lejátszanák valamelyik könnyűzenei adón, a hallgatók kilencven százaléka meg sem sejtené benne a gúnyt.

A gitár sóhajtott néhányat, majd a hang új dalba kezdett.

Sosem ápoltak a diliházban,

Ezért hát ne is kérdezz róla…

A zene félbeszakadt. Valaki fájdalmasan felsóhajtott, majd nekilátott felhangolni a húrokat.

Nem haboztam tovább. Belekotortam a kartondobozba, kiszedtem egy üveg vodkát és egy szál füstölt kolbászt. Kiléptem a lépcsőházba, becsaptam magam mögött az ajtót, és fölfele iramodtam a lépcsőn.

Az éjféli bárd lakását megtalálni nem volt bonyolultabb dolog, mint egy bokorban fellelni egy légkalapácsot. Egy működő légkalapácsot.

Nem dalolnak madarak,

Nem süt le fényesen a nap,

Szemét közt az udvaron

Nem ricsajoz vad kölyökhad…

Becsöngettem, bár egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy bent meg is hallják. De a zene félbeszakadt, és fél perc múlva kinyílt az ajtó.

A küszöbön jóindulatú mosollyal az arcán alacsony, zömök, harminc körüli férfi állt. Kezében tartotta a bűnjelet, a basszusgitárt. Valamiféle zord elégtétellel állapítottam meg, hogy neki is banditafrizurája van. A bárdon viseltes farmer és igen figyelemreméltó póló volt: orosz egyenruhás deszantos hatalmas késsel éppen egy amerikai egyenruhás néger torkát vágja át. Az ábra alatt büszke felirat: „Emlékeztetünk rá, ki nyerte meg a második világháborút.”

– Ez sem rossz – mondta pólómra nézve a gitáros. – Gyere be!

Átvéve a vodkát és a kolbászt, befele indult.

Megnéztem a Homályon át.

Ember.

És olyan zavaros aura, hogy rögtön letettem arról, hogy megpróbáljam megérteni a jellemét. Szürke, rózsaszín, vörös, kék tónusok… szép kis koktél.

Követtem a gitárost.

A lakása vagy kétszer akkora volt, mint az enyém. Hohó, aligha gitárjátékával kereste meg a rávalót… Egyébként ez nem rám tartozik. Az volt a legröhejesebb, hogy a méretétől eltekintve a lakás az enyém pontos másolatának látszott. Nagyvonalú, lendületesen megkezdett és nagyrészt befejezetlenül maradt belső kialakítás nyomai.

A hatalmas lakószoba – legalább tizenötször tizenöt méter – közepén egy szék álldogált, mellette állványon egy mikrofon, jó minőségű profi erősítő berendezés és két óriási hangfal.

Ezenkívül a falnál három jókora Bosch hűtőszekrény. A gitáros kinyitotta a legnagyobbat, amelyik tökéletesen üres volt, betette a vodkát a fagyasztóba. Megmagyarázta:

– Meleg.

– Nem gondoskodtam hűtőszekrényről.

– Előfordul – hagyta rám a gitáros. – Lasz.

– Hogyhogy Lasz? – értetlenkedtem.

– Így hívnak. Nem hivatalosan.

– Anton – mutatkoztam be. – Hivatalosan.

– Előfordul – hagyta rám a gitáros. – Messziről jöttél?

– A hetediken lakom – magyaráztam.

Lasz elgondolkodva megvakarta a tarkóját. A nyitott ablakra nézve magyarázta:

– Azért nyitottam ki, hogy ne legyen olyan hangos. Különben nem bírja a fülem. Meg akartam csináltatni a hangszigetelést, de kifogytam a pénzből.

– Ez, úgy látszik, általános gond – mondtam óvatosan. – Nálam még vécé sincs.

Lasz diadalmasan elmosolyodott.

– Nálam van. Már egy hete! Az az ajtó.

Visszatérve – Lasz bánatosan szeletelte a kolbászt – nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem:

– És miért ilyen hatalmas és ilyen angol?

– Nem láttad rajta a cég matricáját? – kérdezte Lasz. – „Mi találtuk fel az első vécécsészét.” Hát már csak a felirat miatt is muszáj volt megvenni, nem igaz? Egyre készülök, hogy beszkenneljem a matricát, és egy kicsit átalakítsam. Azt írnám: „Mi találtuk ki elsőként, hogy miért kell az embereknek…”

– Értem – mondtam. – De nekem van zuhanykabinom.

– Igazán? – A bárd felállt. – Három napja álmodozom egy jó kis mosdásról.

Odanyújtottam neki a kulcsaimat.

– Te addig készítsd elő a harapnivalót! – mondta örömmel Lasz. – Úgyis még legalább tíz percig hűlnie kell. Gyorsan lezuhanyozom.

Dörrent az ajtó, és egyedül maradtam az idegen lakásban – a bekapcsolt erősítő és a hatalmas üres hűtőszekrények társaságában.

Szépen vagyunk!

Sosem hittem volna, hogy egy ilyen házban létezhet a barátságos társbérleti lakások kötetlen hangulata… vagy egy diákszállóé.

Használd a vécémet, én meg megfürdöm a jacuzzidban… Pjotr Petrovicsnak van hűtőszekrénye, Ivan Ivanovics pedig megígérte, hogy hoz vodkát – azzal kereskedik, Szemjon Szemjonics meg nagyon ügyesen, gazdaságosan készíti el a harapnivalót…

Az itteni lakók többsége bizonyára „élete beruházásaként” vette meg a lakását. Az összes pénzt beleölve, amit meg tudott keresni, el tudott lopni vagy kölcsönbe tudott szerezni.

És csak azután ébredtek rá a boldog tulajdonosok, hogy egy ilyen méretű lakást még be is kell fejezni. És hogy arról az emberről, aki itt vett lakást, bármelyik építőipari cég három bőrt nyúz le. És hogy e jókora alapterületért, a föld alatti garázsért, a parkért és a folyópartért minden hónapban fizetni kell.

Hát most félig üresen, szinte elhagyatottan áll a nagy ház.

Az persze nem tragédia, ha valaki sokat markol, és keveset fog, de most először győződtem meg arról a saját szememmel, hogy ez legalábbis tragikomikus.

Vajon hány ember élhet valójában az Asszolban? Ha a basszusgitár éjszakai üvöltésére egyedül én jöttem ide, és előzőleg a furcsa bárd teljesen nyugodtan lármázhatott?

Emeletenként egy ember? Talán még annyi sem…

De akkor ki küldhette a levelet?

Megpróbáltam elképzelni Laszt, amint manikűrollóval vagdossa ki a betűket a Pravdából. Nem sikerült. Ő valami eredetibbet talált volna ki.

Lehunytam a szemem. Elképzeltem, hogy a szemhéjam szürke árnyéka ráborul a szemgolyómra. Azután kinyitottam a szemem, és megnéztem a lakást a Homályon át.

Mágiának semmi nyoma. Még a gitáron sem – bár egy jó hangszer, ha egyszer egy Másféle vagy potenciális Másféle a kezébe vette, évekig őrzi az érintése nyomát.

Még a homálybeli élősködőnek, a negatív érzelmeken hízó kék mohának sem volt nyoma.

Ha depresszióba esett is a lakás gazdája, házon kívül tehette. Vagy nagyon őszintén és nyíltan derűs volt, kiégetve ezzel a kék mohát.

Nekiültem, és folytattam a kolbász felszeletelését. Biztos, ami biztos, a Homályon át megnéztem, szabad-e egyáltalán megenni.

A kolbász jó volt. Geszer nem akarta, hogy ügynöke ételmérgezéssel ágynak essen.

– Ez a megfelelő hőmérséklet – mondta Lasz, kihúzva a kinyitott vodkásüvegből az italhőmérőt. – Nem hűtöttük túl. Néha úgy lehűtik a vodkát, hogy olyan lesz a konzisztenciája, mint a gliceriné, ha lenyeled, mintha folyékony nitrogént innál… A megismerkedésünkre!

Ittunk, kolbászt falatoztunk hozzá kétszersülttel. Utóbbit Lasz hozta a lakásomból – elmagyarázva, hogy ma semmilyen élelmiszerről nem gondoskodott.

– Az egész ház így él – magyarázta. – Vannak persze, akiknek volt pénzük a lakás befejezésére és a berendezésre is. Csak hát képzeld el: miféle élvezet egy üres házban lakni? Így hát arra várnak, hogy a plebs, az olyanok, mint te meg én, befejezzék a szereléseket, és beköltözzenek. Nem működnek a kávéházak, a kaszinó üresen tátong, az őrök megvadulnak az unalomtól… tegnap kettőt kirúgtak, mert a bokrokra lövöldöztek. Azt mondták, valami retteneteset láttak. Egyből orvoshoz vitték őket. Kiderült, hogy tényleg mind a kettő rendesen bekábítózott.

Ezekkel a szavakkal Lasz előhúzott a zsebéből egy csomag Belomort, és ravaszul nézett rám.

– Rágyújtasz?

Nem vártam, hogy az az ember, aki oly nagy hozzáértéssel töltögette a vodkát, marihuánát szív.

Megráztam a fejem, és megkérdeztem:

– Sokat szívsz?

– Ez ma már a második csomag – sóhajtott Lasz. Hirtelen kapcsolt. – Mit képzelsz, Anton? Ez Belomor. Nem fű! Korábban Gitane-t szívtam, aztán rájöttem, hogy semmiben sem különbözik a mi Belomorunktól.

– Eredeti – mondtam.

– Ezt meg miért mondod? – sértődött meg Lasz. – Elég, ha az ember valamiért másféle…

Összerezzentem, de ő nyugodtan folytatta:

– …nem olyan, mint a többiek, egyből azt mondják, eredetieskedik. Szívesen szívom a Belomort. Ha egy hét múlva megunom, eldobom.

– Nincs abban semmi rossz, ha másféle az ember – lőttem föl egy kísérleti léggömböt.

– Nem könnyű valóban másfélének lenni – felelte Lasz. – Pár napja elgondolkodtam…

Megint felfigyeltem. A levelet két napja adták fel. Lehet, hogy ekkora mázlim van?

– Egy kórházban jártam, és amíg a rendelésre vártam, kiolvastam az árjegyzékeket – folytatta Lasz, mit sem sejtve a csapdáról. – Nagyon komoly dolgokat csinálnak, titánból építenek be protézist az elvesztett végtagok helyébe, sípcsontot, térd- és csípőízületet, állkapcsot… Kifoltozzák a sérült koponyát, fogakat építenek be, meg ilyesmi… Előszedtem a kalkulátoromat, és kiszámoltam, mennyibe kerülne az összes csontomat kicseréltetni. Kiderült, hogy egymillió-hétszázezer dolcsiba jönne. De azt hiszem, ilyen nagybani megrendelésnél jó kis engedményt lehetne kapni. Húsz-harminc százalékot. És ha sikerülne meggyőzni az orvosokat, milyen jó reklám ez nekik, félmillióból ki lehetne hozni!

– Minek? – kérdeztem. A fodrásznak hála nem állt égnek a hajam. Nem volt minek felágaskodnia.

– De hát olyan érdekes! – magyarázta Lasz. – Képzeld el, hogy szöget kell beverned. Egyszerűen rácsapsz az öklöddel. És a szög belemegy a betonba. Hiszen a csontjaid titánból vannak. Na persze van egy sor hátrány is. És egyelőre nem állunk fényesen a mesterséges szervekkel. De a haladás iránya kedvemre való.

Töltött egy-egy újabb adagot.

– Én úgy látom, más irányba megy a haladás – erősködtem továbbra is. – Jobban ki kellene használni a szervezet lehetőségeit. Mennyi remek dolog rejlik még bennünk! Telekinézis, telepátia…

Lasz elkomorodott. Ahogyan én is elkomorodom, ha hülyével akad dolgom.

– Tudsz olvasni a gondolataimban? – kérdezte.

– Most nem – ismertem be.

– Úgy gondolom, nem kell fölösleges dolgokat kitalálni – magyrázta Lasz. – Mindaz, amire az ember képes, már régóta ismeretes. Ha tudnánk a másik gondolataiban olvasni, levitálni meg más ilyen ostobaságot művelni, annak lennének bizonyítékai.

– Ha egy ember hirtelen szert tenne ilyen képességekre, azt eltitkolná a környezete előtt – mondtam, és Laszt figyeltem a Homályon át. – Aki valóban Másféle, irigységet és félelmet vált ki a környezetéből.

Lasz a legcsekélyebb nyugtalanságot sem tanúsította, csak szkeptikus volt.

– Na és, a csodatevő talán nem szeretne ugyanolyan képességeket a szeretett asszonynak, a gyerekeinek? Fokozatosan kiszorítanának minket mint biológiai fajt.

– És ha a különleges képességek nem adhatók tovább öröklődéssel? – kérdeztem. – Legalábbis nem feltétlenül. És másnak sem lehet átadni? Akkor egymástól függetlenül lesznek emberek és Másfélék. És ha a Másfélék kevesen vannak, el fognak rejtőzni a környezetük elől…

– Úgy veszem ki, hogy a véletlen mutációkról beszélsz, amelyek különleges képességeket váltanak ki – elmélkedett Lasz. – De ha ez a mutáció véletlenszerű és recesszív, számunkra teljesen érdektelen. De a titáncsontokat már most be lehet építeni!

– Nem kell – dörmögtem.

Ittunk. Lasz álmodozva jegyezte meg:

– Mégiscsak van valami ebben a mi helyzetünkben. Egy hatalmas üres ház! Több száz lakás, és kilenc ember él bennük… ha téged is beleszámolunk. Mit lehetne itt csinálni! A lélegzetem is eláll. Micsoda filmet lehetne forgatni! Képzelj el egy klipet: elegáns enteriőrök, üres éttermek, kihalt mosodák, rozsdásodó kondigépek, hideg szaunák, üres úszómedencék, fóliával letakart asztalok a kaszinóban… És mindezek között kószál egy fiatal lány. Kószál és énekel. Mindegy, hogy mit…

– Klipet forgatsz? – figyeltem fel.

– Á, nem… – Lasz fintorgott. – Hát egyszer egy ismerős punkbandának segítettem klipet csinálni. Az MTV bemutatta, de aztán betiltották.

– Mi volt benne olyan rettenetes?

– Semmi különös – mondta Lasz. – Egy nóta, teljesen cenzúraképes, ráadásul a szerelemről. A videofilm volt furcsa. A mozgásszervi betegek kórházában vettük fel. Stroboszkópokat vittünk a kórterembe, felraktuk a „Kozákkapitány, hol hagytad a lovad” kezdetű dalt, és arra kértük a betegeket, hogy táncoljanak. Táncoltak is a stroboszkópok alatt. Ahogyan tudtak. Aztán a hangot kicseréltük. Nagyon hatásos lett. De tényleg nem szabad bemutatni. Valahogy nem jó dolog.

Elképzeltem a videofelvételt, és beleborzongtam.

– Nem lennék jó klipcsináló – ismerte be Lasz. – Meg hát zenésznek is… Egyetlenegyszer lejátszották a rádióban egy dalomat, késő éjjel, egy buggyantaknak szóló műsorban. Na és mit gondolsz? Azonnal betelefonált a rádióba egy ismert zeneszerző, és elmondta, hogy dalaival egész életében a jóra és az örök értékekre tanította az embereket, és hogy ez az egyetlen nóta lerombolta egész életének munkáját… Te hallottad az egyik dalomat… talán rosszra tanít?

– Szerintem gúnyolódik – mondtam. – A rosszat gúnyolja ki.

– Köszönöm – mondta bánatosan Lasz. – De az a baj, hogy ezt sokan nem értik meg. Azt hiszik, komolyan gondolom.

– A hülyék gondolják ezt – igyekeztem vigasztalni az el nem ismert bárdot.

– De ők vannak többen! – kiáltott fel Lasz. – És a fejprotézisek egyelőre még tökéletlenek.

Az üveg után nyúlt, széttöltötte a maradék vodkát, és azt mondta:

– Ha kell, csak gyere nyugodtan, ne szégyelld! Majd szerzek neked kulcsot az egyik tizennegyedik emeleti lakáshoz. Üres, de van benne vécé.

– És a tulajt nem zavarja? – nevettem el magam.

– Neki már mindegy. Az örökösök meg nem tudnak megosztozni a hagyatékon.