Részlet Robert A. Heinlein A Hold börtönében c. sci-fi könyvéből

Stone nagyapám azt állította, hogy a Hold az egyetlen nyitott börtön a történelemben. Nincsenek rácsok, őrök, szabályok – és nincs is rájuk szükség. A kezdet kezdetén, mondta, mielőtt világossá vált, hogy a deportálás életfogytiglanra szól, néhány rab megpróbált elmenekülni. Űrhajóval természetesen – és mivel ezeken a hajókon grammra ki van számolva a terhelés, ez azt jelentette, hogy meg kellett vesztegetniük valamelyik tisztet.

Azt mondják, párat megvesztegettek. De nem volt menekvés; az, akit lepénzelnek, nem szükségszerűen marad lepénzelt. Emlékszem, láttam egy embert közvetlenül az után, hogy eliminálták a Keleti Zsilipen át; nem hinném, hogy az orbitálisan elimináltak szebben festenének.

Ezért aztán az igazgatók nem izgatják magukat a tiltakozó gyűlések miatt. „Ugassanak csak!”, ez a politikájuk. Az ugatásnak éppen annyi jelentősége volt, mint kismacskák nyávogásának a dobozban. Ó, némelyik igazgató figyelt rá, mások igyekeztek elfojtani, de a végeredmény ugyanaz volt: null program.

Amikor Mort, a Diri elfoglalta hivatalát 2068-ban, arról prédikált nekünk, hogy a dolgok másképpen zajlanak majd a Lunán az ő uralma alatt – azt mondta, „földi paradicsomot teremtünk két erős kezünkkel” és „gyürkőzzünk neki együtt a testvériség szellemében”, meg „felejtsük el a múlt hibáit, fordítsuk arcunkat a ragyogó, új hajnal felé”. Boor Mama Kajáldájában hallgattam, miközben ír gulyást ettem és megittam egy litert a Mama ausztrál söréből. Máig emlékszem a megjegyzésére:

- Hát nem fájintosan beszél?

A Mama megjegyzése csak következmény volt. Néhány kérvényt benyújtottak, és az Igazgató testőrei újfajta fegyverrel kezdtek járni; más változás nem történt. Bizonyos idejű itt-tartózkodás után a Diri nem jelent meg többé még a képernyőn sem.

Így csak azért mentem el a gyűlésre, mert Mike kíváncsi volt. Amikor leadtam a szkafanderemet és a felszerelésemet a Nyugati Zsilip metróállomáson, egy magnót tettem az övtasakomba, így Mike teljes beszámolót kap akkor is, ha én elaludnék.

De majdnem lemaradtam róla. Fölmentem a 7-A szintre, átmentem egy mellékajtón, és megállított egy a sztiljagi közül – kivattázott térdnadrág, gatyapőc, harisnya, beolajozott, csillagporral meghintett felsőtest. Nem mintha érdekelne, hogy öltöznek az emberek; időnként én is fölveszek térdnadrágot (de vattázás nélkül) és olykor beolajozom a felsőtestem társadalmi eseményekre.

Kozmetikumokat azonban nem használok, a hajam pedig túl gyér ahhoz, hogy taréjjá fésüljem. Ennek a kölöknek kétoldalt ki volt borotválva a feje, és a hajából kakastaréjt csinált, amelyre elöl dudoros vörös sapkát biggyesztett. Frígiai sapkát – ekkor láttam először ilyet. Próbáltam átnyomakodni mellette, mire szétvetette a karját, és az arcát az enyémhez nyomta.

– Jegyet!

– Sajnálom - mondtam. – Nem tudtam. Hol vehetek?

– Nem vehetsz!

– Ismételd meg! - mondtam. – Nem értettem.

– Senki nem mehet be engedély nélkül! – morogta. – Ki vagy te?

– Én – feleltem óvatosan – Manuel Garcia O’Kelly vagyok, és az öreg haverok mind ismernek. De ki vagy te?

– Azzal ne törődj! Mutass egy jegyet a megfelelő pecséttel, különben kinn maradsz!

Ez vajon milyen hosszú élettartamra számíthat? A turisták gyakran megjegyzik, hogy milyen udvarias mindenki a Lunán – ebben kimondatlanul az is benne van, hogy volt rabok nem lehetnek ilyen civilizáltak. Miután jártam a Földi Fertályban, és láttam, hogy nekik mit kell elviselniük, tudom, mire gondolnak. De fölösleges lenne közölni velük nekik, hogy mi azért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk, mert a rossz színészek nem sok sót esznek meg a Lunán.

De nem akartam verekedni, akárhogy viselkedett ez a zöldfülű; egyszerűen csak elképzeltem, hogyan festene az arca, ha a hetes számú karomat végighúznám a száján.

Ám ez csak egy gondolat volt. Éppen arra készültem, hogy udvariasan válaszoljak neki, amikor megláttam odabent Tökmag Mkrumot. Tökmag nagydarab fekete fickó, kétméteres, gyilkosságért küldték a Sziklára, és a legkedvesebb, legkészségesebb ember, akivel valaha is együtt dolgoztam: éppen őt tanítottam lézeres fúrásra, amikor leégett a karom.

– Tökmag!

Meghallotta, szélesen elvigyorodott.

– Hé, Mannie! – Elindult felénk. – Örülök, hogy eljöttél, ember!

– Az nem biztos - mondtam. – Elállják az utamat.

– Nincs jegye! - mondta az ajtónálló.

Tökmag a tasakjába nyúlt, és a kezembe adott egyet.

– Most már van neki. Gyere, Mannie!

– Hol van róla a pecsét? - nyűgösködött az ajtónálló.

– Az én pecsétem van rajta - mondta halkan Tökmag. – Rendben, tovaris?

Tökmaggal nem szoktak vitatkozni – nem is értem, hogyan keveredett gyilkosságba. Előre mentünk, ahol egy sort lefoglaltak a fontos személyeknek.

– Bemutatok neked egy csinos kislányt - jelentette be Tökmag.

A lány csak Tökmaghoz képes volt „kicsi”. Én nem vagyok túl alacsony, 170 centire nőttem, de a lány magasabb volt, 180 centi, mint később megtudtam, a súlya 70 kiló, mindenütt gömbölyödött, és éppen olyan szőke volt, mint amilyen fekete Tökmag. Úgy döntöttem, deportálhatták, mert a színek ritkán maradnak meg ilyen tisztán az első nemzedék után. Kellemes, egészen csinos arc, és rengeteg szőke fürt annak a hosszú, mutatós, tömör testnek a tetején.

Három lépést hátráltam, hogy végignézhessek rajta, és füttyentettem. Meg se rezzent, aztán bólintott köszönetképpen, de csak kurtán – semmi kétség, unta a bókokat. Tökmag megvárta, hogy végezzünk a formalitásokkal, aztán halkan annyit mondott:

- Wyoh, ő itt Mannie elvtárs, a legjobb fúró, aki valaha alagutat fúrt. Mannie, ez a lány itt Wyoming Knott, egyenesen a Platóról érkezett, hogy elmondja nekünk, mi újság Hongkongban. Hát nem kedves tőle?

A lány megérintette a kezem.

– Szólíts Wye-nak, Mannie!

– Jól van. Wye.

Fedetlen kezemre pillantva folytatta:

- Szóval bányász vagy. Tökmag, hol a sapkája? Azt hittem, az itteni bányászok mind szervezettek.

Ő és Tökmag ugyanolyan kis vörös sapkát viseltek, mint az ajtónálló és a tömegnek legalább egyharmada.

– Többé nem vagyok bányász - magyaráztam. – Addig voltam az, amíg el nem veszítettem ezt a szárnyam. – Fölemeltem a bal karom, hogy lássa azt a vonalat, ahol a protézis találkozik a bőrömmel (nem zavart, ha a nők meglátták, mert egyfajta anyai ösztönöket ébresztett bennük… rendszerint). – Manapság számítógépekkel foglalkozom.

- A Hatóság besúgója vagy? – kérdezte élesen a lány.

Ma már csaknem annyi nő van a Holdon, mint ahány férfi, de én még most is túl régi motoros vagyok ahhoz, hogy gorombáskodjak egy asszonnyal, akármiről legyen is szó – olyan sok mindenük van, ami belőlünk hiányzik. De Wye érzékeny ponton talált el, így csaknem ugyanolyan élesen válaszoltam:

– Nem vagyok az Igazgató alkalmazottja. Egyéni vállalkozóként dolgozom a Hatóságnak.

– Akkor jó - felelte, és a hangja ismét meleg volt. – Mindenkinek dolga van a Hatósággal, ezt senki se kerülheti el… és éppen ez a gond. Ezen akarunk változtatni.

Akarunk? Hogyan?, gondoltam. Mindenkinek dolga van a Hatósággal, éppúgy, ahogy mindenkinek dolga van a nehézkedési törvénnyel. Azon is változtatni akarsz? De a gondolataimat megtartottam magamnak, mivel nem akartam vitatkozni egy hölggyel.

– Nincs semmi baj Mannie-val - mondta szelíden Tökmag. – Egyetért a többiekkel, kezeskedem érte. Itt egy sapka - tette hozzá, és a tasakjába nyúlt. A fejembe akarta húzni.

Wyoming Knott elvette tőle a sapkát.

– Te kezeskedsz érte?

– Azt mondtam.

– Jól van, mi ezt így csináljuk Hongkongban. – Elém állt, a fejemre tette a sapkát… aztán forrón szájon csókolt.

Nem sietett. Wyoming Knottal csókolózni határozottan jobb volt, mint a legtöbb nőt feleségül venni. Ha Mike lettem volna, valamennyi lámpám egyszerre gyullad ki. Úgy éreztem magam, mint egy kiborg, akinek bekapcsolták az örömközpontját.