Nicholas Christopher: Bestiárium

(részlet)

AZ ELSŐ BESTIA, akit valaha is megpillantottam, az apám volt. Ordítása a legváratlanabb pillanatban hangzott fel, betört álmaimba, megrezegtette az ablakokat. Amikor az apám belépett az ajtómon, valósággal kitöltötte az ajtókeretet – az volt az első benyomásom róla, hogy nagyobb az ajtónál. Messziről érkezett, a tenger szaga áradt belő le, és vastag kabátjára, gyapjú sapkájára hó tapadt.

Négy sötét helyiségben éltünk. Én egy öregasszonnyal laktam egy szobában: az anyám anyjával. Apám a nappalival szemben lévő szobában aludt. Kihallatszott a hangos horkolása, és az is, ahogy az ócska matracon forgolódott. Nyugtalanul aludt, éjszakánként többször felkelt, nehéz lépteitől nyikorgott a hajópadló. Ott volt még a konyhánk, ez az alacsony mennyezetű helyiség, benne a fekete tűzhellyel és kerek asztallal. A nagyanyám itt szokott etetni engem.

Amikor az árnyékok végigsiklottak ezeken a helyiségeken, ködként legyintették meg a bőrömet – a legkisebb mozgást is érzékeltem. A hallás volt az elsődleges érzékszervem. Mintha a fülemen keresztül fogtam volna fel a világot. A vízvezetékeken áramlott a víz, a radiátorokban hörgött a gőz, egy egér kaparászott, légy zümmögött. Álmában nagyanyám a foghíja miatt fütyülve lélegzett. Ettől a hangtól eltekintve, mindig halkan beszélt, állandóan suttogott hozzám, ahogyan valaha valószínűleg az anyámhoz is suttoghatott.

Úgy hiszem, nagyanyám rengeteg dolgot mesélt nekem. Amikor már kezdtem megérteni a szavakat, ezek a dolgok már rég beépültek a tudatomba. Időpontok, nevek, helyek – ezek az adatok nem származhattak máshonnan, csak tőle. A nagyanyám története, az anyámé – életük története, amelynek én, ez a saját jogán létező személy, csupán nemrég lettem részese.

Anyám a születésembe halt bele.

Ekkor kezdett apám ordítani. Ilyennek ismertem meg életem első éve során, azután egy napon elhallgatott, mintha csak elmerült volna a csak benne létező, mély tóba. Az én jelenlétemben többé sosem bukkant belőle igazán elő.

ÉLT VELÜNK EGY KUTYA és egy macska is. A nem emberi lények közül első ként őket ismertem meg. A kutya a nagyanyámé volt. Fekete németjuhász, barnás beütéssel. Úgy hívták, Ré. Úgy aludt a szobám ajtajánál, mint egy őrszem.

A macskának nem volt neve. A fehér csíkos, narancssárga állat szeme valósággal aranylott. Amikor a tűzlétrán keresztül odajött a konyha ablakába, nagyanyám ételmaradékokat adott neki, néha pedig mellém kuporodott, és ott aludt. Emlékszem a melegére, ahogy a karomon szuszogott, és arra is, ahogy a farka csiklandozta a bordáimat.

Esténként nagyanyám az ölébe vett és ringatott, megsimogatta a fejemet, vagy altatódalt énekelt. Az ő ágya mintha a távoli sötétségben állt volna, ahogy egy hajó vesztegel a mély kikötőben. Többnyire egyedül maradtam, bal oldalamon az ablak, előttem az ajtó, felettem a repedezett gipszborítású mennyezet – egy nem létező hely térképét nézegethettem

rajta.

Lényünknek egy része sosem hagyja ott életünk első szobáját. Minden, amit először hallottam, láttam vagy éreztem, ehhez az első szobához kapcsolódott. Mintha egy önálló világ lett volna; benne látványosságok, éghajlat, lakosság – ezek az apró szilánkok a nagyobb világból kerültek ide. A sötétkék levegő mozgott, és áramlatok uralták. Fodrozódások. A mozgás hozta lázba.

Éreztem az állatok szellemeit. Az elalvás vagy felébredés pillanataiban néha még láttam is őket: egy feltartott ormányt, egy gyíkszemet, egy megvillanó karmot, hallottam egy szárny suhogását. Arcom mellett paták szikráztak. Szőr borzolódott. Agyarak koccantak össze. Hallottam a lihegést, a vonyítást, a panaszos üvöltést.

De hajnalra mind eltűntek.

AZ ELSŐ KÉPZELETBELI BESTIA, akit valaha is megpillantottam, apám hátáról ugrott rám. Apám félmeztelenül éppen a nyitott ajtajú fürdő szoba gőzében borotválkozott, amikor mögé kerültem. A vállától a derekáig húzódó, kék, piros és sárga villanásokkal tarkított tetoválás életre kelt, apám izmainak minden egyes mozdulatával ott vonaglott az állat.

Egy tengeri kígyót ábrázolt a kép, hosszú, pikkelyes testű és lófejű szörnyet. Lángoló sörénye, égő farokuszonya, vicsorgó foga, tüzes szeme volt. Rémisztő, korcs élőlény. A tenger hullámai közül bukkant elő, felette villámló felhők, a hátáról pedig ömlött a hab.

Felsikoltottam, apám pedig megperdült. Állán borotvahabbal, kezében a megdermedt borotvával letérdelt hozzám, és megpaskolta az arcomat. Azt mondta, nincs mitől félnem, de én nem hittem neki. Mind a mai napig nem láttam ennél félelmetesebb tetoválást.

– Elriasztja a gonosz szellemeket, amikor a tengert járom – magyarázta.

Számomra viszont éppen ez a kígyó volt a gonosz szellem.

Apám egy teherhajón lapátolt szenet a kazánba. Theodore-nak hívták. Hatalmas kezét, karját és vállát mintha fából faragták volna. A háta annyira megkeményedett, hogy egyszer, amikor egy sikátorban megtámadták, a kés pengéje elgörbült rajta. Fekete szeme, göndör, fekete haja és vastag, rövidre nyírt szakálla volt, horgas orra fölött összenőtt a szemöldöke. Nyakában láncon lógó, súlyos medált viselt. Amikor egy képeskönyvben először láttam kalózokat, azt gondoltam, apám is az.

Általában egyszerre két hónapig volt távol. Amikor hazajött, a szénpor szagát nem lehetett eltávolítani a hajából, bőréből, még a leheletéből sem, még akkor sem, ha egy héten át minden áldott nap megfürdött. Amikor beszélt, minden egyes mondat után fekete lehelet tört

elő a szájából.

Rengeteg kikötőben járt, csak egy év alatt megfordult Hamburgban, Marseilles-ben, Szingapúrban, Murmanszkban, Caracasban, Montevideóban, Sydney-ben. Áthajózott a Panama- és Szuezi-csatornákon, megkerülte a Horn-fokot, keresztülhajózott a Magellán-szoroson. Az Indiai-óceánon végigjárta az Egyenlítőt, a Seychelle-szigetektől a Maldív-szigetekig.

Néha képeslapot is küldött egy-egy távoli kikötőből. Csak egy maradt meg ezekből: egy megsárgult és összegyűrődött, színezett fénykép, amely Tangier nyitott halpiacát ábrázolta. Hatalmas kosarakban ezüstös szardíniasorok csillogtak, a Nap átsütött a száradni kiterített halászhálókon, a rakparton egy kaftánt viselő férfi pedig épp egy tintahalból préselte ki a tintát. Gyerekként szinte éreztem a kikötő illatát. A másik oldalra ragasztott bélyegről egy vörös fezt viselő férfi nézett rám komolyan. Apám vizes tintával, nehézkesen írt betű i az évek során világosbarnára fakultak. Sohasem volt bőbeszédű, sem írásban, sem másképpen.

Pénteken érkeztem, kedden Alexandriába megyek. Esik.

Theodore Atlas

Így, a teljes nevét írta alá. A lapot „Atlasnak” címezték, majd az utcánk neve következett.

Apám szülei tizenéves korukban házasodtak össze, Krétáról vándoroltak be. A falujuk a távoli hegyekben feküdt, fogazott sziklák, mély szakadékok és fenyőerdők között. Lakói olyanok lehettek, mint az az ember, akit állítólag Odüsszeusznak kellett megkeresnie, miután evezőlapáttal a vállán távoli vidékek felé vette az útját. Olyan férfit keresett, aki még sosem látott tengert. Odüsszeusz akkor talált rá az emberére, amikor egy férfi megkérdezte tőle, hogy hová viszi azt a magszóró lapátot – hiszen sosem látott evezőt.

A krétaiak földművesek és kecskepásztorok voltak. Sosem távolodtak el tízmérföldnyinél messzebbre a házaiktól, amelyekben születtek, és amelyekben meghaltak. Az én nagyszüleim azonban kivételt jelentettek. Bronxban telepedtek le, és még apám tizenhatodik születésnapja előtt meghaltak. Az anyját a diftéria vitte el, apja pedig a dokkokon, egy balesetben veszítette életét. Ahogy magam is, apám is egyetlen gyerek volt, és Amerikában nem éltek rokonai. Mivel hirtelen gondoskodnia kellett magáról, így kimaradt az iskolából. Már akkor is hat láb magas volt, így könnyedén nézhették tizennyolc évesnek. Lehetett volna rakodómunkás, mint az apja, ehelyett azonban tengerre szállt – elszegődött egy kolumbiai zászló alatt hajózó teherhajóra, amely éppen Lisszabonba tartott.

Az Atlanti-óceánt addig csak a Jones-partról és a Távoli-szikláról látta. Az ősei is egy bizonyos, szűk területen éltek, így ő sem nagyon hagyta el sosem Dél-Bronxot, New Yorkot is csak egy alkalommal, amikor a Catskills hegyei közt töltött egy hetet. A nyílt tenger lenyűgözte. Az apja azt mesélte neki, hogy az ég ennél csupán a krétai hegyek felett kékebb, amikor olyan közel borul a hegycsúcsok fölé, hogy a legmagasabb fa megmászásával mintha el is lehetne érni. Apám úgy mesélte, ezt ki is próbálta, akkor, amikor először ellátogatott a szülei falujába, sok évvel azután, hogy én megszülettem. Ez volt a legnagyotmondóbb állítás, amit valaha is hallottam tő le.

Ám semmi, amit azokban az időkben mondott vagy tett, nem ért fel a tetoválása rémségével. Sosem tudtam hozzászokni, és sosem felejtem el, hogy ott rejtőzött azok alatt az olcsó ingek alatt, amelyek annyira nem illettek hozzá.

Amikor egy nap megkérdeztem róla apámat, azt mondta, Oszakában, Japánban tetováltatta magára. Elmondása szerint akkor huszonöt esztendős lehetett, ami azt jelentette, anyám még megérte a tetoválás elkészültét.

Kíváncsi lettem volna, mit gondolhatott, amikor először meglátta – vajon őt is megrémisztette? –, és hogyan tudott mellette aludni éjszakánként. Ez a fajta tetoválás még a japán tengerészek köreiben is ritkának számított. Annyira gonosz minta került apám hátára, hogy sokak szerint szinte felbőszítette maga ellen a tenger isteneit. Az ember könnyen maga ellen fordíthatta őket ilyesmivel.

Életem során még kétszer találkoztam ezzel a tetoválással, először akkor, amikor a tokiói dokkoknál épp felszálltam egy kompra. Három fiatal japán matróz várt félmeztelenül egy csónakra, hogy az visszavigye őket a hajójukra. Egyikük elfordult a széltől, hogy meggyújtsa a cigarettáját, és akkor megláttam a hátán az élénk színűre rajzolt tengeri kígyót. Lebénulva bámultam, és csak akkor mozdultam újra, amikor visszanéztek rám.

Második alkalommal, néhány hónappal később, egy dzsungelben vártam a halált. A tetoválás annak az embernek a hátán éktelenkedett, aki egy bozótvágó késsel a kezében, a lángoló őserdő fényében magasodott fölém. A feje köré vörös kendőt tekert. Pár pillanatra felvillant a tetoválás a férfi izzadságcseppjei alatt, a hátán – mintha eső zúdult volna a kígyóra. Akkor azt hittem, ez a tetoválás lesz az utolsó dolog az életemben, amit látok. Ekkor azonban robbanás rázta meg a földet. A férfi tűzbe borult. A lángok úgy táncoltak a hátán, mintha pergamen lett volna. Belemartak a húsába, és a lángok elnyelték a kígyót, mielőtt a férfi a levegőbe repült volna.