Részlet Mary Shelley Az utolsó ember c. fantansztikus könyvéből

Ötödik fejezet

Valami rendellenesség lopódzott be az elemek működésébe, elpusztítva jóindulatú hatásukat. A szél, a levegő hercege végigviharzott királyságán, dühödten felkorbácsolta a tengert, s valamiféle engedelmességre kényszerítette a lázadó földet.

Nagy veszedelmet hoz le reájuk Zeusz a magasból,

járványt és éhínséget, hogy hulljon az ember.

Meddők lesznek az asszonyok, így pusztulnak a házak,

Zeusz, az olümposzi terve szerint; van, hogy csatarendet

visz romlásba, van úgy, hogy várost rombol, a bástyát,

vagy hogy a tengeren éri utól a hajóikat isten.

A végzetes erő megrengette a dél virágzó országait, és a tél folyamán északi menedékünkben még mi is érezni kezdtük káros hatásait.

Nem igaz a tanmese, amely szerint a nap erősebb a szélnél. Ki nem látta, hogyan változik a fényben fürdő föld, a balzsamos lég és a bennük lubickoló természet sötétté, hideggé és terméketlenné, amikor keleten felébred az alvó szél? Vagy amikor az ordas felhők elfátyolozzák az eget, miközben kimeríthetetlen mennyiségben záporoz az eső, amíg az átvizesedett föld már képtelen elnyelne a túlzott mennyiségű nedvességet, és az tócsákban áll a felszínen; amikor a nappal fáklyája meteorként huny ki; ki nem látta feltámadni a felhőt kavaró északi szelet, amikor megjelenik a csíkozott kékség, s a párában kisvártatva nyílást vág a szél szeme, amelyen átragyog az azúr? A felhők elvékonyodnak; mindig felfelé emelkedő szivárvány születik, amíg el nem húzzák az égi leplet, s a nap nem kezdi ontani sugarait, mert új életre keltette, és táplálta a szél.

Hatalmas vagy akkor, ó, szél, magasabban trónolsz a természeti erők minden kormányzójánál; akár pusztítva jössz keletről, akár elemi élettel viselősen nyugatról; neked engedelmeskednek a felhők; megalázkodik előtted a nap; a parttalan óceán rabszolgád! Végigsöpörsz a földön, s az évszázados tölgyek megadják magukat láthatatlan fejszédnek; szétszóródik a hó az Alpok csúcsain, a lavina mennydörögve száguld alá a völgybe. A te kezedben van a fagy kulcsa, képes vagy előbb láncra verni, majd felszabadítani a patakokat; a te gyengéd felügyeleted alatt születnek a bimbók és a falevelek, te dajkálod őket, amikor növekednek.

Miért vonítasz így, ó, szél? Négy hosszú hónapon át, éjjel-nappal nem szűnt az üvöltésed – a tengerpartok tele lettek roncsokkal, a hajóorrot váró víz felszíne járhatatlanná lett, a föld levetette ékeit, parancsodnak engedelmeskedve; a törékeny ballon nem meri szelni a felkavart levegőt; papjaid, a felhők esővel árasztják el a földet; a folyók kilépnek partjaik közül; vad áradat szakítja fel a hegyi ösvényt; síkság és erdő, zöldellő völgy veszíti el báját, városainkat is pusztasággá változtatod. Ó, jaj, mi lesz belőlünk? Úgy tetszik, mintha az óceán óriás hullámai és a tenger hatalmas karjai ki akarnák tépni közepéből ezt a mélyen gyökerező szigetet, s romos roncsként az Atlanti-óceánba akarnák vetni.

Mik vagyunk mi, ennek a bolygónak a lakói, legcsekélyebbek a sokak közül, akik benépesítik a végtelen űrt? Elménk átöleli a végtelent; létünk látható gépezete ki van téve a legegyszerűbb véletlenek. Nap mint nap kénytelen vagyunk elhinni ezt. Akit elpusztított egyetlen karcolás, aki eltűnt a nyilvánvaló életből a köröttünk működő ellenséges erők hatására, ugyanolyan hatalommal bírt, mint én – rám ugyanazok a törvények hatnak. S mindezek ellenére magunkat a teremtés urainak nevezzük, az elemek parancsolóinak, élet és halál urának, s erre a pimaszságra azt hozzuk fel ürügyül, hogy bár az egyed elpusztul, az ember örökké él.

Így, elveszítve identitásunkat, amelynek a leginkább a tudatában vagyunk, fürdünk fajunk folyamatosságának dicsőségében, és megtanulunk félelem nélkül nézni a halálra. Ám amikor egész népek esnek külső hatalmak pusztító erejének áldozatául, akkor az ember valóban jelentéktelenné zsugorodik, élete birtoklását bizonytalannak érzi, létét a földön gyökértelennek.

Emlékszem, miután tanúja voltam a tűz pusztításának, még a kályhámban égő kis tűzre sem tudtam félelem nélkül nézni. Az egyre növekvő lángnyelvek körbenyaldosták az épületet, amint az összedőlt, és elpusztult. Befurakodtak a köröttük lévő anyagba, s érintésükre megadták magukat az útjukban álló akadályok. Lehetünk-e szerves részei ennek az erőnek, anélkül, hogy működésének tárgya lennénk? Megszelídíthetjük-e ennek a vadállatnak a kölykét, anélkül, hogy félnénk növekedésétől és felnőtté válásától?

Így kezdtünk érezni a halál számtalan elszabadult ábrázatával szemben szép lakhelyünkön, s mindenek fölött a dögvésszel szemben. Féltük a közelgő nyarat. A már fertőzött országokkal határos nemzetek komoly terveket szőttek, hogyan tartsák távol az ellenséget. Mi, kereskedőnép lévén, kénytelenek voltunk elgondolkodni ilyen megoldásokon; s a ragály kérdése komoly kutatás tárgyává lett.

Hogy a dögvész nem közönséges ragály, amilyen a skarlát vagy a már kiirtott himlő, bebizonyosodott. Járványnak nevezték. De még mindig nem találtak választ a nagy kérdésre, hogyan jött létre, és növekedett ez a járvány. A tífuszt, például, hajók hozták az egyik tengerparti kikötővárosba; ám szerencsésebb elhelyezkedésű városokban azok az emberek, akik a betegséget hordozták, képtelenek voltak azt továbbadni. De hogyan ítélhetnénk meg látszatokat, és jelenthetnénk ki – ilyen és ilyen városban a dögvész terméketlenül fog elhalni; olyan meg olyanban a természet bőséges aratást biztosít neki? Hasonlóképpen, egyedek megmenekülhetnek kilencvenkilencszer, és századszorra elkaphatják a halálos csapást; mert a testek néha olyan állapotban vannak, hogy eltaszítják a fertőző betegséget, máskor szomjasan szívják magukba. Ilyen megfontolások késztették törvényhozóinkat arra, hogy szünetet tartsanak, mielőtt eldöntenék, milyen törvényeket hozzanak. A baj olyan elterjedt volt, olyan erőszakos és gyógyíthatatlan, hogy semmiféle figyelmet, elővigyázatosságot nem tekinthettünk fölöslegesnek, amely talán hozzájárulhatott a megmenekülésünkhöz.

Ezek elővigyázatossági kérdések voltak; komoly óvatosságra még nem volt szükség. Anglia még biztonságos volt. Franciaország, Németország, Itália és Spanyolország még repedés nélküli falat alkottak köztünk és a dögvész között. Hajóink valóban a szél meg a hullámok játékszerei voltak, ahogy Gulliver a brobdingnagiaké; de szilárd lakhelyünkön a természetnek ezek a kitörései nem tehettek kárt életünkben vagy tagjainkban. Nem tudtunk félni – nem féltünk. Ám bizonyos fajta áhítatos rettegés, az elakadó lélegzetű álmélkodás, az emberiség lealacsonyodásának fájdalmas érzete megjelent minden szívben. A természet, anyánk és barátunk, most fenyegető arcát fordította felénk. Egyszerűen megmutatta nekünk, hogy bár megengedi, hogy törvényeit meghatározzuk, és nyilvánvaló erőit legyőzzük, ha csak egy ujját is mozdítja, reszketnünk kell. Képes elvenni hegyekkel ékesített, légkörrel övezett, létezésünk feltételeit tartalmazó földgömbünket és mindazt, amit emberi elme talált fel és emberi erő ért el; a kezébe tudja venni ezt a gömböt, és belehajíthatja az űrbe, amely az életet felissza, és az ember az erőfeszítéseivel együtt mindörökre megsemmisül.

Ilyesfajta gondolatok jártak a fejünkben; ennek ellenére folytattuk mindennapi tevékenységünket, szövögettük terveinket, amelyek megvalósításához évekre volt szükség. Egyetlen hang sem szólt ránk, hogy állj! Amikor a külföldi bajokat érezni kezdtük a kereskedelem csatornáinak közvetítésével, nekiláttunk megoldásokat keresni. Kölcsönöket jegyeztünk az emigránsok meg az akadozó kereskedelem miatt tönkrement kereskedők számára. Az angol szellem teljesen felébredt, és ahogy mindig, most is ellenállt a gonosznak, megkísérelte eltorlaszolni a szakadékot, amelybe a beteg természet hagyta befurakodni a káoszt és a halált.

A nyár elején érezni kezdtük, hogy a távoli országokban nagyobb a baj, mint gondoltuk. Quitót földrengés pusztította el. Mexikót vihar, dögvész és éhínség együttes hatása néptelenítette el. Emigránsok árasztották el Nyugat-Európát; szigetünk ezrek menedéke lett. Közben Rylandet választották kormányzónak. Mohón vetette bele magát a hivatalába, az volt az elképzelése, hogy minden erejével elnyomja társadalmunk kivételezettjeit. Intézkedéseit akadályozta, terveit félbeszakította az új helyzet. Az idegenek közül sokan éltek nagy nyomorban; és növekvő számuk lehetetlenné tette, hogy a segélyezés megszokott formáihoz folyamodjunk. A kereskedelem megszakadt, mert nem működött az árucsere köztünk és Amerika, India, Egyiptom és Görögország között. Megszokott életünkben törés következett be. Kormányzónk és párthívei hiába próbálták titkolni ezt az igazságot; hiába jelölt ki nap mint nap tárgyalási időszakot az örökletes rangok és kiváltságok eltörléséről szóló új törvény megvitatására; hiába próbálta a bajt részlegesnek és ideiglenesnek feltüntetni. Ezek a katasztrófák oly sok kebelbe beletaláltak, és a gazdasági élet különböző csatornáin annyira teljesen eljutottak társadalmunk minden osztályához és részéhez, hogy szükségszerűen ezek lettek az állam legfőbb kérdései, az a legfontosabb téma, amelyre figyelmünket fordítanunk kell.

Igaz lehet-e, kérdezte mindenki ámulva és felháborodva a másikat, hogy egész országok néptelenedtek el, egész nemzetek semmisültek meg a természetnek ezektől a rendellenességeitől? Amerika hatalmas városait, Hindusztán termékeny síkságait, a kínaiak zsúfolt lakhelyeit teljes pusztulás fenyegeti. Ahol korábban buzgó sokaság gyűlt össze a gyönyörért vagy a haszonért, ma csak sírás és a nyomorúság hangjai hallatszanak. A levegő mérgezett, és minden egyes emberi lény halált lélegzik, ifjúsága és egészsége, reményei virágában. Felidéztük az 1348-as dögvészt, amikor számításaink szerint odalett az emberiség egyharmada. Nyugat-Európa mégsem fertőződött meg; de mindig így lesz-e?

Ó, igen, így – honfitársaim, ne féljetek! Amerika még mindig műveletlen vadonjában miért volna csoda, ha a többi óriás pusztító között a Dögvész is szerepel? Hiszen a Kelet régi szülötte, a tornádó, a földrengés és a számum nővére. Lévén a nap gyermeke, a trópusok ivadéka, ezen az éghajlaton kimúlik. A dél sötét bőrű lakosának vérét issza, de sosem lakmározik sápadt arcú keltán. Ha véletlenül valami fertőzött ázsiai jönne közénk, a dögvész vele halna meg, továbbadatlanul és ártalmatlanul. Sirassuk testvéreinket, bár mi sosem fogjuk megtapasztalni balszerencséjüket. Gyászoljuk és segítsük a föld gyermekeit. Azelőtt irigyeltük lakhelyeiket, fűszeres ligeteiket, termékeny síkságaikat és tájaik dús bájait. De ebben a halandó életben a szélsőségeknek mindig akad ellentéte; a tövis együtt nő a rózsával, a méregfa és a fahéj fájának ágai összevegyülnek. Perzsia az aranykelméjével, márványcsarnokaival és végtelen gazdagságával ma sírbolt. Az arab sátra a homokba dőlt, és a lova kantár és nyereg nélkül kapálja a földet. Siratóének hangjai töltik be Kasmír völgyét; völgyeit és erdőit, hűs forrásait, rózsakertjeit halottak szennyezték be; Cserkeszföldön és Grúziában a szépség szelleme siratja kedvenc templomát – az asszonyi alakot.

Saját bajaink, bár a kereskedelem képzelt kölcsönössége okozta őket, arányosan növekedtek. Bankárok, kereskedők és gyárosok mentek tönkre, akiknek vállalkozása a kiviteltől és az árucserétől függött. Ha ilyesmi egyes esetekben fordul elő, csak a közvetlen feleket érinti; ám a gyakori és kiterjedt veszteségek egy nemzet fejlődését rendítették meg. Bőséghez és fényűzéshez szokott családok jutottak koldusbotra. Az agyondicsőített béke is veszélybe került; a munkanélkülieket nem tudtuk foglalkoztatni, senkit nem lehetett elküldeni a túlnépesedett országból. A gyarmatok forrása is elapadt, mert Új-Hollandiában, Van Diemen Földön és a Jóreménység-fokán is tombolt a dögvész. Ó, hol a gyógyszeres fiola, amely megtisztítaná az egészségtelen természetet, és visszahozná a föld megszokott egészségét?

Ryland erős intellektusú ember volt, gyorsan és józanul döntött, amikor a szokásos mederben folytak a dolgok, de rémülten állt, amikor ennyi baj gyűlt körénk. Meg kell-e adóztatnia a földbirtokosokat, hogy segítse a kereskedőket? Ehhez el kell nyernie a legfőbb földbirtokosok, az ország nemességének a kegyét; ezek pedig esküdt ellenségei voltak – azzal kell megbékítenie őket, hogy lemond kedvenc egyenlősítési tervéről; meg kell erősítenie őket földesúri jogaikban; az ország örökös javáról szőtt, dédelgetett terveiről le kell mondania az ideiglenes könnyebbség kedvéért. Nem veheti többé célba becsvágya kedvelt tárgyát; fegyvereit félredobva, a jelenlegi célokért fel kell adnia végső céljait. Windsorba jött, hogy konzultáljon velünk. Minden nap növelte nehézségeit; az újabb emigránsokat hozó hajók érkezése, a kereskedelem teljes megszűnése, a kormányzói palota körül tolongó éhező tömeg olyan körülmények voltak, amelyeket nem tudott befolyásolni. Megtörtént a csapás; az arisztokrácia minden óhaja teljesült, és aláírtak egy egyéves törvényt, amely húsz százalékot vetett ki az ország összes bérlőinek jegyzékére.

Visszatért a nyugalom a metropoliszba és a nagyvárosokba, mielőtt a végsőkig ingerelték volna őket; mi pedig újra a távoli zűrzavarokon elmélkedtünk, azon tűnődve, hoz-e a jövő enyhülést. Augusztus volt, így hát nemigen várhattunk ilyesmit a hőségben. Ellenkezőleg, a betegség még virulensebb lett, az éhínség pedig végezte megszokott munkáját. Ezrek haltak meg elsiratatlanul; mert a még meleg tetem mellett a gyászoló is elterült, elnémította a halál.

A hónap tizennyolcadikán hír érkezett Londonba, hogy Franciaországban és Itáliában is arat a dögvész. A hír először suttogva járt szerte a városban; de senki sem merte hangosan kimondani a lélekfacsaró hírt. Ha az ember baráttal találkozott az utcán, csak sietve elkiáltotta magát.

– Tudja már!

Mire a másik félelemmel és borzadva válaszolt.

– Mi lesz velünk?

Végül megemlítették a lapokban. A bekezdést alig észrevehető helyre tették: „Sajnálattal közöljük, immár nem kétséges, hogy a dögvész felütötte fejét Leghornban, Genovában és Marseilles-ben.” Nem követte kommentár; minden olvasó maga készítette el félelemmel teli. Olyanok voltunk, mint az az ember, aki hallja, hogy ég a háza, mégis siet tovább az utcán, viszi a bujkáló remény, hogy tévedés történt, amíg be nem fordul a sarkon, és látja az oltalmazó tetőt lángban állni. Korábban csak pletyka volt; de most kitörölhetetlen szavakkal, egyértelmű és letagadhatatlan nyomtatásban állt előttünk az igazság. Rejtett elhelyezésétől csak még szembetűnőbb lett: a félelem rémült szeme óriásira nagyította a parányi betűket: mintha vastollal írták volna, tűzzel égették volna, a felhőkbe szőtték volna, a mindenségre bélyegként sütötték volna rá őket.

Az angolok, utazók és idegen földön lakók, hatalmas visszaözönlő áramlatban tértek vissza hazájukba; és velük olaszok és spanyolok tömegei. Kis szigetünk a szétrobbanásig megtelt. Először szokatlanul nagy mennyiségű fémpénz jelent meg az emigránsokkal; de ezeknek az embereknek nem volt lehetőségük arra, hogy visszakapják, amit közöttünk költöttek. Ahogy múlt a nyár, és nőtt a zűrzavar, nem fizették a lakbéreket, és nem érkeztek pénzesutalványok. Lehetetlen volt látni ezeket a nyomorult, lepusztult teremtéseket, a fényűzés egykori gyermekeit, és nem nyújtani feléjük segítő kezet. Ahogyan a tizennyolcadik század végén megnyitották az angolok vendégszerető készleteiket azok megsegítésére, akiket politikai forradalom űzött el otthonukból; most sem késlekedtek segítséget nyújtani a jóval nagyobb kiterjedésű baj áldozatainak. Sok külföldi barátunk volt, akiket sietve kerestünk meg, és megmentettünk a szörnyű nyomortól. Kastélyunk a boldogtalanok menedéke lett. Egész kis nép foglalta el termeit. Tulajdonosának jövedelmét, amelyet mindig is nagylelkű természetével arányosan költött, most takarékosabban osztottuk be, hogy szélesebb körben vehessék hasznát. Mégsem a pénz volt az, csupán részben, hanem az élethez szükséges dolgok, amelyekből kevés volt. Nehezen találtunk közvetlen megoldást. A szokásos, a behozatal teljesen megszűnt. Ebben a vészhelyzetben, hogy etetni tudjuk azokat, akiknek menedéket nyújtottunk, át kellett engednünk az ekének és a kapának a kerteket és a parkokat. Az ország állatállománya érezhetően megcsappant a nagy piaci igény miatt. Még a szegény őzeknek, szarvas védenceinknek is pusztulniuk kellett becsesebb lakóink érdekében. A munka, amellyel a földet ilyen művelés alá vontuk adott elfoglaltságot a szűkülő iparból elbocsátottaknak.

Adrian nem érte be pusztán azokkal az erőfeszítésekkel, amelyeket a maga tulajdonával tehetett. Az ország gazdag embereihez fordult; olyan javaslatokat tett a parlamentben, amelyek nemigen tetszettek a gazdagoknak; de őszinte esdeklésének és jó szándékú ékesszólásának nem lehetett ellenállni. Hogy átengedjék parkjaikat a mezőgazdáknak, hogy ésszerű arányban csökkentsék a fényűzésből tartott lovak számát szerte az országban, kézenfekvő eszközök voltak, de nem vonzók. Ám álljon itt az angolok becsületére, hogy bár a hajlandóság természet adta hiánya miatt egy ideig késlekedtek, amikor embertársaik nyomorúsága szembeszökő lett, lelkes nagyvonalúság jellemezte cselekedeteiket. A legnagyobb fényűzésben élők gyakran elsőként mondtak le kedvteléseikről. Ahogyan közösségekben oly gyakori, divat alakult ki. Az ország főúri hölgyei szégyennek tartották, ha birtokukban volt, amit korábban nélkülözhetetlenül szükségesnek tartottak: a hintó. Ahogyan régen, ismét hordszékeket és indiai gyaloghintókat használtak a betegek; egyébként azonban nem találtak abban semmi különlegeset, ha előkelő hölgyeket gyalog láttak divatos helyekre menni. Akinek földbirtoka volt, általában elvonult a birtokára a nélkülözők egész seregével, erdeiket kivágták, hogy ideiglenes szállásokat építsenek, parkjaikat, virágoskertjeiket felosztották az ínség sújtotta családok között. Ezek közül sokan, akik a maguk hazájában korábban magas rangú emberek voltak, most kapával a kezükben művelték a földet. Végül szükségessé vált megfékezni az áldozathozatal szellemét, és figyelmeztetni azokat, akiknek bőkezűsége megelőzte a pazarló veszteségeket, hogy amennyiben a dolgok állása állandó marad, amihez hasonló még nem volt, nem helyes olyan messzire menni a változtatásokban, hogy ne legyen visszaút. A tapasztalat azt mutatta, hogy a kór egy-két éven belül visszavonul; jó lenne, ha addig nem tennénk tönkre pompás lovainkat, nem változtatnánk meg teljesen az ország szebbik felének arculatát.

El lehet képzelni, hogy a dolgok valóban igen rosszul álltak, ha a jó szándék szelleme ilyen mély gyökereket eresztett. A fertőzés immár Franciaország déli tartományaiban is elterjedt. Ám az az ország olyan gazdag mezőgazdasági forrásokkal rendelkezett, hogy a lakosság átáramlása az egyik részéből a másikba, valamint a külföldi emigránsok okozta növekedése kevésbé volt érezhető, mint nálunk. A pánik több bajt okozott, mint a betegség és természetes velejárói.

A telet általános és soha kudarcot nem valló orvosként üdvözöltük. A rozsdásodó erdőket, megduzzadt folyókat, az esti ködöt és a reggeli fagyot hálásan fogadtuk. A tisztító hideg hatásai nyomban érezhetővé váltak; és hetente csökkent külföldön a halottak száma. Sok vendégünk elhagyott minket: akiknek távol, délen volt az otthona, örömmel menekültek a mi északi telünkből, és a félelmetes járvány után is bőséget biztosító szülőföldjükre utaztak. Újra tudtunk lélegezni. Hogy a következő nyár mit hoz, nem tudtuk; de ezek a hónapok a mieink voltak, és erősen reménykedtünk benne, hogy a járvány megszűnik.