Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a Teremtés növendékei

Szaska magára maradt. Teljesen, kozmikusan. És nem szörnyűséges átalakulása miatt, hanem valakinek a féltékenysége és valakinek a büszkesége miatt. Hétköznapi dolgok. Mondhatni, mindennaposak.

Odakint fokozatosan besötétedett. Közeledett a Portnovval való foglalkozás időpontja; Szaska nehézkesen felállt. Az asztalon felejtve a nyitott tankönyvet, felvette a dzsekijét. A zsebében csörgött az aprópénz.

Kapucniját mélyen az arcába húzta, megigazította az orrán a napszemüveget. Kiment a szobából. A világ imbolygott; Szaska az orcája bőrével látta ezt, ezért az az érzése támadt, hogy néhány centivel alacsonyabb lett.

A folyosó végén két elsőéves fecsegett; Szaskát meglátva kimeredt a szemük, a szavuk elakadt. Elment mellettük, esetlenül biccentett � mintha megrántotta volna a fejét. Az elsőévesek rémülten nézték.

Meséljék csak el Jegornak, gondolta Szaska elveszetten.

Az udvaron letaposták már a havat. A sarkokat kóbor kutyák díszítették fel sárga hieroglifáikkal. Szaska látta a csupasz hársfára telepedett varjú szemét. Látott minden csikket, amelyet a főiskola bejárata mellett a hóba tapostak. Arcát elfordítva látta a különböző hőmérsékletű légáramlatokat � meleg hullámok áradtak ki a szellőzőablakokon, a kémények felett nedves gomolygás remegett. Felmelegedett az idő.

Válaszolva valakinek a köszönésére, érzékelve az értetlen pillantásokat, bement a főiskolára. Már a kilincset fogva jutott eszébe, hogy egyszer sem sikerült elolvasnia Portnovnak a paragrafust.

Nem volt menekvés. Bement.

Zsenya Toporko éppen befejezte a foglalkozást. Nem volt senki, akit Szaska nála kevésbé kívánt látni ebben a pillanatban.

Szaska külseje, amint kapucnisan, sötét szemüvegben, fekete madárijesztőként állt az ajtóban, elképesztette Zsenyát. Döbbenten eltátotta kirúzsozott száját.

Portnov megfordult, mondani készült valamit � de elhallgatott. Szaska életében először látta, hogy Portnov arckifejezése megváltozik.

� Mehetsz, Toporko. Igyekezz, másnak az idejét lopod!

Zsenya szándékosan lassan becsukta könyvét, a táskájába tette, behúzta a cipzárt, ami nem akart működni. Zsenya lopva Szaskára sandított, majd megint a táskára. Gondterhelt képet vágott: hogyan csukhatná be?

� Toporko! Kifelé!

Portnov hangja mágikus erővel hatott. Zsenya kiszáguldott a teremből, mint egy huzat által sodort papírgalacsin.

Szaska mozdulatlanul állt.

� Gyere ide!

� Nem olvastam el a paragrafust.

� Értem� Ülj le!

Portnov előhúzta a mobiltelefonját. Belevakkantotta:

� Itt van!

Visszadugta a telefont a zsebébe.

� Hát van térerő Torpában? � kérdezte halkan Szaska.

� Most van � mondta Portnov a papírjait rendezgetve az asztalon. � A haladás feltartóztathatatlan� Hogy érzed magad?

Szaska nagyot nyelt. A két pulóver meg a trikó alatt pattogó szikrák gurultak, mint a verejtékcseppek.

� Vedd le a szemüveget! Egyébként is vedd le ezt a maskarát, mindjárt jön Nyikolaj Valerjevics!

Szaska a fogával húzta le a gyapjúkesztyűket. A keze még jobban megváltozott: a bőre csaknem átlátszó lett, az ízületek gömbjei fehér nikkel fényében csillogtak, a vénák csöveiben aranyos színű, nyúlósnak látszó folyadék áramlott. Portnov előrehajolt, csaknem olyan elképedtnek látszott, mint Zsenya. Szaska levette a szemüveget. Kinyitotta a szemét. Azután megint lehunyta, megmutatva a szemhéján lévő ábrát.

� Szellemes � mondta tompán Portnov.

Kopogás nélkül nyílt az ajtó. Sztyerh lépett be, és nyomban elfordította a kulcsot a zárban. Nagyon sápadt volt, hamuszínű haja felborzolódott, mintha sokáig sétált volna kalap nélkül erős szélben. Hátán a púp a szokásosnál érzékelhetőbben dudorodott.

Szaska kigombolta a dzsekijét. Leejtette a földre. A fején áthúzva levette az egyik pulóvert, azután a másikat, és ott maradt egy világoskék trikóban. Futólag a felkarjára és a könyökére pillantott: rücskös, megkékült bőrét itt-ott lilás tollak borították.