László Zoltán

∞

nulla pont

A nulla pont az az a hely, ahonnan

egy házra látsz, amely nem látható.

Lábnyomok, amelyek körbeérnek

– a homok lepi el vagy tiszta hó.

A nulla pont az nem más, mint egy bolygó.

Önmaga körül kering, és végül

teljesen eltűnik majd az űrben:

égitest, tulajdonságok nélkül.

*

No lám, így múlik el egy űrrománc,

hogy túl a bolygón magát kezdi újra.

A Nulla Paraméter zárva van,

hát végignéz magán az árva kan,

és új lábnyomok mentén lép az útra.

Ki mögötte volt, ott lépdel előtte;

a nagy magány nem oly könnyű dolog:

ott bolyong a bolygók közti térben,

és ha az irányt magának belőtte,

már nem fontos, még nem tudni egészen,

hogy mely világok határán mozog.

*

Apropó, egy angyal ott maradt tán,

körözgetve egy hangyaboly fölött.

S még láttuk, mikor felszálltunk a gépre

– a visszaút felénél mintegy –,

hogy most már végleg odaköltözött.

S ha végtére már nem maradna semmink,

tudjuk jól: egy bolygó furcsa fénye

az éjszakában egyszer rátalál.

Még emlékszünk, hogy elterült az árva,

és magába fogadta őt a hangyavár.

És itt léptünk át Szürreáliába.

A történet még kibontásra vár.

 

Papp Attila Zsolt: A Nulla Paraméter (Versek) – részlet

az űrhajós – mínusz 34 perc

Az űrhajós – test nélküli információ – becsukta a könyvet.

Az szintén nem létezett kézzelfogható módon, ahogy maga a szoba, az acélszín folyosók, a szisszenve záródó ajtók sem voltak többek, mint kvantumszinten zajló bevitel és kiolvasás, az egyszerre létező jó és rossz számítási eredmények közti titokzatos választás. Az Állomás létezett csupán, egy szabályos kockatest, amellyel az emberiség dobott sorsot a magánnyal.

Az űrhajós tekintete végigfutott a könyv gerincén. Vajon sejtette valaha is a szerző, hogy évszázadokkal később a világűr egy távoli pontján olvassák történetét? A regény világa, a fiktív nyelvemlék meg a belőle kibontható sosemvolt mitológia ugyanúgy létezett és nem létezett, mint a számítási eredmények hullámfüggvényei az Állomás kvantumszámítógépében. Mint ő maga egészen addig, amíg a szolgálati ideje leteltével tiszta információ formájában át nem kel a térváltó alagúton hazafelé, a testébe.

Az űrhajós feladata végéhez közeledett. LORA, az Állomás korlátozott értelme a kontroll és a nagyjavítások után készen állt, hogy tovább működjön, s újabb évszázadokig önállóan kémlelje a világűr mélységeit értelmes lények után kutatva.

54856931458745 / befar

A vegybombák távoli gőzoszlopai úgy bomlanak ki a háztetők fölé, mint különleges, gyorsan hervadó virágok szirmai.

A gazdasági lapok jóval szárazabban fogalmaznak: “Két hónapja tart a háború Kapu és a független iparközpontok szövetsége között. A megmerevedett frontvonal alig tucatnyi utcára húzódik a sumnasi varázsszerbörze épületétől, de a kereskedést a távoli katapultok hangját hallva sem függesztették fel.”

Erdeve Befar, a behemót nagykereskedő megigazítja selyemsálját az ingnyaka alatt, és ellép az ablaktól. Jelzőtollai nyugodt kék színben játszanak: derűs elégedettség tölti el a tudattól, hogy neki sikerült megszereznie a 19-es tételszámú – valószínűleg tündér eredetű – míves fémgömböt. A katalógusban szereplő kikiáltási árhoz képest végül csaknem hatszoros összegnél ütötték le, hála annak az ismeretlen ficsúrnak, aki megpróbált rálicitálni a nagykereskedőre. Ám Befar úgy véli, megengedhette magának a drága vételt: az előző kereskedési napon jó áron adott tovább egy kéthetes bányamélyítő mágiakapacitást, a gömb pedig csak úgy szaglik a régi varázserőtől, kora óvatos becsléssel is évezredekben mérhető. Csupán az Istenségek tudják, honnan került elő éppen most.

Lejjebb csavarja az alsóruhájába varrt fűtőszálak hőjét. Mára már nincs szüksége azokra a villámgyors reakciókra, amelyek olyan legendás kereskedővé teszik a parketten. Vitorlavászonnyi felöltőjét a bőrkerevetre dobva, ingujjban lép ki az irodájából, hogy a függőfolyosó korlátjára támaszkodva elmerüljön az odalent még zajló aukciós nap látványában. A Tőzsdepalota nyitott átriumának közepét a Sumnas ősi építményeinek mindegyikén megtalálható hatalmas bronzüst foglalja el, körülötte félkaréjban ülnek a licitálók. Az igazán értékes tételek az aukció kezdetén kerültek kalapács alá; a parkettre tolt székeken már csak a középpolgárság képviselői foglalnak helyet. Izgatottan mormognak a licitek emelkedését látva.

Diszkrét torokköszörülés a nagykereskedő mögött. Befar visszafordul titkárához, a gourr Maziralhoz, és megszokásból semleges árnyalatúra változtatja jelzőtollai színét.

– Egy úr szeretne önnel beszélni. A nevét nem árulta el, csak annyit mondott, politikai természetű a téma.

– Éppen indulni készülök. Keressen meg máskor! És jelentkezzen be előre!

– Valtanja ezredesre hivatkozott, uram.

Befar meghökken, de optimista hangulatát még ez sem tudja megtörni.

– Nos… Ez esetben küldje fel! És senki se zavarjon! – Azzal hatalmas testét mozgásba hozva, visszatér az irodájába. Magára gombolja a felöltőjét, gondosan kisimítja a mellénye redőit, végül eligazítja a jókora, csiszolt mandzsettagombokat.

Az apró párbaj-számszeríjak a sárkánytölgy íróasztal alsó fiókjában egy bársonnyal bélelt dobozban pihennek. A bőrfotel panaszosan megreccsen alatta, ahogy az asztal mögé ülve előveszi a dobozt, majd az egyik fegyvert a felöltője zsebébe csúsztatja. Valtanja ezredessel egyáltalán nem hivatalosan tartják fenn kapcsolatukat; készpénzzel fizet a katonai információkért, és kettejük között nem küldöncök menesztése a bevett érintkezési forma.

Az elkövetkező pillanatban mély robajlás rázza meg az ablakokat, mintha a föld indulna meg. Befar öléből a szőnyegre csúszik a doboz, ő maga pedig fél térdre rogyva tapogatózik a zsebe felé.

Jelzőtollai égővörösben játszanak, nyelve idegesen jár ki-be vértelen ajkai között, de nem érzi közvetlen veszély szagát. Mintha egy ház dőlt volna össze. Valahol messzebb, ébred rá árnyalatnyit megnyugodva.

Izmait megfeszítve, szuszogva feltápászkodik, a hatalmas íróasztal sarkára helyezi a párbajfegyver-dobozt, majd az ablakhoz kacsázik. Irodája magasan a zajos utca fölött kapott helyet, az ősi zikkuratra épített Tőzsdepalota legfelső emeletén. Befar mindössze annyit lát az ablakkiszögellés betonfrízeinek takarásából, hogy a börze épületétől jobbra eső utcában történt valami. Füst és gőz gomolyog elő, járókelők futnak el. A szitáló por homályában görnyedt alakokat lát vállhoz emelt fegyverrel osonni, ám túl messze vannak ahhoz, hogy nem igazán éles behemót-látásával megállapítsa, Kapu katonái-e. Már hallja is a sűrített levegős nyílfegyverek csattogását.

Valószínűtlennek tűnik, hogy a szövetségesek áttörték volna a frontot, és behatoltak a Kapu fennhatósága alatt álló sumnasi utcákra. Talán összeesküvők? A mindenhol jelen levő grogarista lázadók azok, akik a hátországban játszanak össze Kapu ellenségeivel?

Kopognak. Maziral lép be feldúlt arccal:

– Jól van, uram?

Befar bólint, és ismét ellenőrzi öltözékét.

– Mi volt ez, az ég szerelmére?

– Egy kapui konvoj haladt el éppen mellettünk, uram, őket érte támadás. Úgy fest, mostanra a katonák visszaverték a rajtaütőket.

– Az Utolsó Istenségekre, hát már itt sincs nyugtunk? – dohog Befar. – Nem tesz jót az üzletnek ez a háború. És semmi biztatóval nem kecsegtet, ha az Elnök képtelen magakadályozni beszivárgását a hátországba is.

– Bevezethetem a látogatót, uram? – kérdi a titkár. Aranysárga szeme hatalmasra nagyítva villog fel a behemótra a vastag szemüveg mögül.

– Hogyne, küldje csak! És készítse elő a légbárkát! Mit gondol, rendben elhagyhatjuk az épületet? – biccent hatalmas fejével a nagykereskedő az utca felé, ahol távolról szirénák sírása közeledik. A fegyverek hangja szórványossá válik.

– Minden bizonnyal, uram.

– Remek. És tudjon meg mindent arról, mi történt odakint!

– Szabadjon még megjegyeznem, uram, hogy a feleség… a volt felesége kereste. Azt kívánja, látogassa meg.

Befar csupán mordul egyet. Lerogy a fotelbe, és hátrasimítja a koponyáját borító jelzőtollait. Gondosan semleges árnyalatba kényszeríti őket, s a dobozt visszahelyezi a fiók biztonságába.

A látogató egy ylf, akin Befar nem érzékel különösebb mágikus képességeket. Ez persze egyáltalán nem meglepő, hiszen a városvilág legtöbb lakója nagyjából hatodik érzék szintjén bánik csupán a varázserővel. Leszámítva természetesen a szerencsétlen, halandó embereket, akiknek még annyi sem jutott.

Befar a maga részéről remekül kamatoztatja adottságait az üzleti életben. Emberi versenytársai csak kereskedelmi kiváltságaik birtokában kerekedhetnek fölébe, jelzőtollainak pedig úgy parancsol, mint senki más fajtársa, akit ismer.

– Miben lehetek a szolgálatára? – kérdi a nagykereskedő a vendégétől, és figyelmét nem kerüli el a másik nyűtt, szegényes öltözete. Úgy fest, akár egy munkás: sildes sapkája hátralökve, koromszín arcán ezüstös borosta. Zsebóráján olcsó alpakka lánc csendül, amikor invitálás nélkül lehuppan az íróasztallal szemközti székbe. Befar rezzenéstelen madártekintettel figyeli: a fickón semmi jellegzetesség nincs, amiről bárki megjegyezhetné magának. – Nos?

– A hadi helyzetről szeretnék beszélgetni. Illetve arról, ami várható.

A nagykereskedő immár valóban gyanakszik.

– Miért kellene nekem, civilnek bármit is tudnom a várható hadi helyzetről?

Az ylf ezüst szemében gúny csillan.

– Hagyjuk ezt, uram! A vezérkar egyik alacsonyabb beosztású tagjától rendszeresen információkat kap, ami eredményesen befolyásolja az ön üzleti döntéseit. Nincs ezzel semmilyen probléma – hárítja el a nagykereskedő készülő tiltakozását. – De vajon mindig gyümölcsöző lesz ez a kapcsolat?

– Fogalmam sincs, miről beszél.

– Nézzük csak a hadi helyzetet! Kapu és az emberek a Felbomlás Utáni Egyezményt követően új eszközöket találtak, hogy megőrizzék kiváltságaikat: szakítva a korábbi nyílt és durva apartheid-politikával, beengedtek minket, halhatatlan szerzeteket is az üzleti életbe, ám a Vizo elnök által kiadott, a tájékozódás korlátozott képességét bíró Elnöki Igazolásokat a saját emberi tulajdonú vállalkozásaik szinte ingyen kapják, másoknak pedig vagyonokba kerül. Vagyis az ipar monopóliumát feladva teremtettek egy újat maguknak, a kereskedelmét. Ezt nehezményezték a halhatatlan fajok által alapított új, Kaputól független ipari központok, és lényegében ez a háború oka.

– Nem szükséges történelemórát tartania, az Egyezmény mindössze negyven éve született. Ha a tárgyra térne…

– Azonnal. Csupán ebben a megvilágításban szerettem volna elhelyezni a kereskedelmi lehetőségeket. Hiszen nagyban függenek attól, ki győz a háborúban, ki osztja fel újra a piacot. Valljuk be, Kapu főként a hadseregnek juttatott Igazolásoknak köszönhetően képes kitartani a szövetségesek túlereje ellen. Igazolások pedig addig állnak a rendelkezésükre, amíg Vizo elnök a Palota lakója.

Befar ekkor jön rá, hogy mire megy ki a játék. Széke megreccsen.

– Kérem, távozzon! – közli az ylffel jegesen, és közben agya lázasan jár, hogy vajon hányan láthatták bejönni hozzá az ügynököt.

Amaz biccent, majd ruganyosan feláll.

– Egyelőre csupán arra kérjük, gondolkodjon ezen a problémán. Sokan tesznek már így, többen pedig készek is felajánlani azt, amiről úgy gondolják, segít közelebb hozni a megoldást. Aki gyorsan lép, az nyer. De hát ezt a tőzsdei szabályt ön is ismeri.

– Kifelé! – csattan fel Befar, és előhúzza a fegyvert a zsebéből. A marokpatronból halk szisszenéssel szalad ki a sűrített levegő, acélkerekek pördülnek meg, és a húr megfeszül. Kúpos hegyű nyílvessző pihen mindkét kivetősínben, ám ebből a távolságból az is halálos lehet. – Mielőtt a kémelhárítás kezére adom!

– Pozitívan értékeljük, hogy mégsem teszi – hátrál az ajtó felé az ylf.

Befar kezében megremeg a fegyver. Hagyja, hogy jelzőtollai a düh árnyalatát öltsék: talán a látogató érti a behemót színnyelvet.

– Kereskedő vagyok, semmi közöm a maguk háborújához! Hagyjanak békén!

– A háborúhoz mindenkinek köze van, uram. Ha nem az egyik oldalon áll, akkor bizonyára a másikon. – Azzal az ügynök nesztelenül becsukja maga után az ajtót.

A nagykereskedő fújtatva biztosítja vissza a fegyvert, és hajítja az asztal kreffetbőr lapjára. Csenget a titkárának.

Forr benne a tehetetlen düh.

– Maziral, állítson valakit távozó vendégünkre! – utasítja a belépő gourrt. – És az ég szerelmére, tud már valamit a lenti eseményekről?

– Csak annyit, hogy a támadók kibontották az út alatt vezető csatorna mennyezetét egészen annyira, hogy beszakadjon a katonai járművek súlya alatt.

Befar töpreng. A városvilág összes, eredettől létező épülete, beleértve a csatornahálózatot is, lerombolhatatlan, hiszen – hacsak nem szórják be sóval a helyét – másnapra egyszerűen újra megjelenik. Vagyis éjfél után kellett kezdeniük az ásást, ehhez pedig sok munkás kéz, összehangolt erőfeszítés kell. Dolgozhattak persze mágiakivonással is, ám azt megérezhették volna a környéken megforduló varázstudók. A nagykereskedő csontos ínyével gondterhelten rágja az ajkát.

– És azt tudjuk, hogy mit vagy kit szállított a konvoj?

– Azt beszélik, egy fontos személyt Kapu legfelsőbb köreiből – kezdi a titkár, és Befar érzi, hogy kiszalad a szín a tollaiból. “Többen készek is felajánlani azt, amiről úgy gondolják, segít közelebb hozni a megoldást…”

– És sikerült elrabolniuk? Vagy megölniük? – Fogalma sincs, mi történne az Igazolásokkal az elnök halála után, hiszen előtte még egyetlen teremtmény sem volt képes biztonsággal tájékozódni a városrészek és utcák folytonosan változó szövevényében. Befar birtokában van néhány Igazolás. Valóban vagyonokat fizet értük rendelkezésre állási díj címszó alatt, pedig a hétköznapi áruforgalmat maga is a kapui emberek nagy kereskedővállalatain keresztül bonyolítja. Bizonyos árufajtáknál azonban fontosabb a diszkréció. Ez része a költségeknek.

– Információim szerint nem. Rosszul időzítették a támadást. A katonák elfogtak néhány grogarista lázadót.

Befar megkönnyebbülve dől hátra a fotelban. Noha a háború kitörése óta tudja, hogy egyszer eljöhet a pillanat, amikor váltania kell, amikor az üzleti birodalma érdekében meg kell hoznia egy bizonyos döntést, mégis a Kapu elitjével felépített jövedelmező kapcsolatai, a bejáratott csatornák és a jól kiismert üzletfelek olyan előnyt jelentenek, amit nem lehet csak úgy kockára tenni.

Magában ennek ellenére hálát ad azoknak a terroristáknak, hogy képtelenek pontosan kivitelezni egy katonai akciót. Ezzel megmentették mindazt, amit Erdeve Befar az elmúlt évtizedekben felépített.

– Fűtsék fel a légbárkámat! Elviszem a tündérgömböt az öregemberhez.

– Igen, uram. – Maziral meghajol, és magára hagyja Befart a frissen vásárolt varázsszerkezettel.

Az nem nagyobb egy behemóttojásnál, bonyolult mintázatú lapkákból álló felszíne tompa acélszínnel csillan az ablakokon beáramló fényben.

Nem látszik rajta zárszerkezet vagy fedél zsanérja, ám amikor Befar egy ékszerésznagyítót von a szeme elé, látja, hogy a mozaikszerű mintázat nem egy darabból áll. Mintha foltokat varrtak volna egymásra, az apró acéllapkák minimum öt-hat rétegben fedik egymást, az illesztések hajszálvékony vonalai miniatűr kanyonokat és mélyföldeket tárnak fel a gömb felszínén. Egyszerre vészjósló és elragadóan rejtélyes. Apró, de halálos acél hadigépezet és egy finoman megmunkált ékszer elegye.

Elgondolkodva mered az ujjai alatt kígyózó mintázatra. A gömb acélján nyoma sincs rozsdának vagy patinának, pedig a katalógus szerint építkezés közben, egy zikkurat tövében találtak rá, ahol korok óta heverhetett a föld alatt. Ellenáll mindennek, ahogy a városvilág épületei, töpreng Befar. A tündérek egykor képesek voltak ilyen szintű mágiát alkotni? Vagy a gömb még régebbi, és egy mára letűnt fajé volna az elkészítés dicsősége?

Talán az öreg tudni fogja.

A varázsszerkezetet óvatosan egy habszivaccsal bélelt utazótáskába helyezi, majd összezárja fölötte a bőrtáska kapcsos száját. A gardróbszobából egy hasonló célokra őrizgetett kopott, fecskefarkas kabátot és széles karimájú kalapot húz elő, majd kis tűnődés után a zsebébe süllyeszti az egyik párbajfegyvert: a vénember kimustrált kereskedőgépe nem a legjobb környéken vesztegel.

A kabátot átdobja a karján, felkapja a táskát, és elindul a lépcsőház felé. Kevés dolog akad, amit nem tudott megszokni a modern zónában töltött négy évtized alatt; ezek egyikeként minden bizonnyal a liftet kellene megneveznie. A surrogva futó páternoszter szűk, félhomályos fülkéi, a sötétnapok vörösére emlékeztető biztonsági fények és a fönt zsolozsmázó motorok hangja szorongással töltik el.

Talán mind ezt látjuk a tojásban, morogja maga elé, de erről csak a felesége – az exfelesége! – jut az eszébe, és mindaz a mocsok, amit egy igazán gazdag férfi válása a felszínre hoz.

A süppedős szőnyegekkel szegett folyosókon tisztelettudóan előre köszönnek neki, amit ő csupán szórakozott biccentéssel nyugtáz. Mellesleg – folytatja gondolatmenetét – Kapuban akadna néhány xenopszichológus, aki földi eredetű tudományában az efféle szorongások orvoslásával foglalkozik, ám a nagykereskedőnek esze ágában sincs megosztani másokkal problémáit. Mindenki megvehető, és akad elég versenytársa, aki örömest megszellőztetné a bulvárlapokban az efféle külön bejáratú félelmeket. Nem, Befar pozíciójában a gyengeségnek nem akad helye.

A tetőszolga meghajol, esernyőt nyit a nagykereskedő fölé, mely azonban nem elég nagy a behemót méreteihez képest. Befar lesújtó pillantást vet a szolgára, mire az elnézést kér, és hátramarad.

A légbárka horgonyai meg-megreccsennek a kikötőplatformon, szárnykerekei lassan forognak a szélben. Befar először mégis a tető széléhez lép. Nyolc emelettel lejjebb a felsővezeték-rengetegből táplálkozó teherkocsik és troli-kisbuszok, a riksák és triciklik tömött sorokba torlódnak fel a sarkon zajló helyszínelés miatt, s az araszoló járművek között járókelők folyama örvénylik, mint patak vize a meder kövei között.

A kereszteződés után az úttest egy füstölgő kráterben tűnik el, körülötte katonák, rendőrök és bámészkodó civilek topognak a koszos hóban. Egy katonai rendész zsíros kormot eregető fáklyákkal irányítja a forgalmat. Valakik hordágyat visznek: magatehetetlen kar bukik ki a lepedő alól. Befar elfordul. A csípős téli szél beférkőzik az ócska kabát szárnyai alá.

Az acélkorlátba kapaszkodva felhömpölyög a platformra, és biccent a légbárka pilótáinak. Már a gép meleg utasteréből nézi, ahogy az egyikük felhajtja mögötte a pallót, majd felkapaszkodik előre, a kormányfedélzetre.

A pilóták gőzt adagolnak a szárnykerekek tengelyére, és a légbárka lustán elemeli hasát a platformról.

A nagykereskedő hátradől a puha ülésen, és az alant kitáruló város nyüzsgését bámulja. Látta megszületni a modern Sumnast az ősi, akkoriban még lakatlan városrész közepén. Figyelte a végtelen sorokban álló egyforma zikkuratok beépítését. Itt volt mindvégig, amikor az egyszerű kereskedelmi állomás mellett felhúzták az első raktárakat, először még csak a zikkuratok közti utcákat lefedve szedett-vedett gerendáikkal és nejlonfóliáikkal. Látta az első gyárak elindítását, a munkások bérházainak átadását, a Tőzsdepalota és a többi rangos középület megépítését.

Sumnas mostanra akár önállóvá is válhatna, ahogy annyi más iparközpont Quashin Nos és Kapu körül – ám Sumnas Kapu birtoka és az elnök vaskézzel tartja. A szóbeszéd szerint személyes emlékei fűződnek hozzá, még a gyerekkorából.

Befart eleddig nem zavarta Kapu fölérendeltsége; az adót megfizeti, ha már nem tudja kijátszani, és mindig gondosan ügyel rá, hogy elegendő lekötelezettje legyen a kapui igazgatásban. És akármilyen visszataszító zsarnok is Vizo, nélküle nincsenek Igazolások, ezek híján pedig komolyabb volumenű kereskedelem sincs.

Befar ismét a szövetségesek ügynökére gondol. Hogyan férkőzhetett a közelébe? Tud Valtanja ezredesről, akiről még a kapui vezérkarnak sem szabadna tudnia. Át kell gondolnia biztonsági intézkedéseit, amelyekkel minden eshetőségre igyekezett körülbástyázni magát. És muszáj adnia a szövetségeseknek valamit, nem tehet mást. Olyasféle dolgot, amivel úgy tűnhet, kész az együttműködésre, ám mégsem teszi kockára a Kapuhoz fűződő érdekeit.

Talán könnyelművé vált az évek során. Emberszerűvé.

Előredönti törzsét, hogy felnézzen a pilótákhoz, akiknek fülkéjéhez rövid falépcső vezet az utastérből. Befar egyenesen a másodpilóta kezében tartott egyszerű, laminált nyomtatványra lát. Már érzi is a mágiát, mely ott sistereg a papírlap vonalkódjai és pecsétjei körül, lassított tűzijátékként terjed szét, lebukik a légbárka alatti mélységbe, erővonal-fonalaival az utcák között tapogatózva. Egy Elnöki Igazolás az, amely úti céljukhoz vezérli őket. A másodpilóta transzállapotban vezényel, hangja kísérteties lassúsággal sorjázza az iránykorrekciókat, ezért a nagykereskedő az első pilótának szól:

– Ne menjen túl közel! A kimerült erőműveknél kiszállok, ott várjanak rám!

A kobold pilóta hátrafordul, tiszteletteljesen bólint.

Odakint megint esik, bár az égen alig van felhő. A ballon megvédi őket: Befar figyeli, ahogy a finom jégtörmelék egy képzeletbeli ovális mentén falként hullik alá körülöttük a nyüzsgő városra.

A kimerült erőmű területét úgy kerüli ki a modern zóna határa, ahogy egy kiömlött olajfoltot a roshfű mező. Itt valaha magukból az ősidők óta álló és a közelmúltig sérthetetlen zikkuratokból termelték ki az energiát. A mágialecsapoló hálózat fátyolként terült rá mindenre, behatolt az utcakövek illesztéseibe, lekúszott a piramisok alapjáig, míg végül minden egyes csepp varázserőt ki nem szívott a titokzatos rendeltetésű építményekből. Mára a romok terméketlen meddőhányóként sorakoznak a megsüllyedt utcákon; az élő várossal határos területeken hulladéklerakók, autószervizek, illegális szeszfőzdék és koszlott bordélyházak sarjadnak belőlük.

Az öreg tudja, hogyan rejtőzzön el a hívatlan látogatók elől, gondolja Befar, miközben a rozsdaövezet a légbárka hasához közeledik. A kimerült erőmű nagy – nagyobb, mint amekkora terület még biztonsággal bejárható Igazolások nélkül. Ha bárki az elnök papírja nélkül hatol be ide, talán már a második sarok után kibukkan belőle – de az is lehet, hogy napokig-hetekig bolyong a romos kőlabirintusban, mire Sumnas egy teljesen más pontján előkerül.

Az öregnek persze nincs Igazolása. Lakhelye ravasz módon úgy helyezkedik el, hogy egy közeli vegyi kombinát hűtőtornyainak egyike még éppen mutassa az utat. Befar sosem próbálkozott ezen a hajszálvékony ösvényen bejutni.

– Megérkeztünk, uram – szól a pilóta.

A mágia hiányát a nagykereskedő úgy érzi, mintha egy hatalmas, abszolút fekete foltra szálltak volna le, és lenézve a semmi nyílna a talpa alatt. Összehúzza magán az ócska kabátot, melynek fecskefarka csattog a szélben és a térde köré próbál tekeredni. Az utazótáska fülét markolva, sietősen elindul a kereskedőgépek sora felé.

A tél eleje óta gyűlő jégtörmeléken nehéz a járás, ráadásul milliónyi apró tükörként veri vissza a fényt. Befar napszemüveget kotor elő; rugalmas pántját úgy igazítja el, hogy a lencsék tökéletesen simuljanak szemgödrére. A szél finomra morzsolt jégszilánkok felhőit kergeti a romok között, de a nagykereskedő szögletes testét még csak ki sem billenti a súlypontjából. Megragadja kalapja karimáját, hogy el ne vigye a szél. Magányos alakja eltörpül a mozdulatlan síkságon álló kereskedőgépek mellett. A nyílt terek szerencsére közel sem jelentenek akkora problémát, mint a túlságosan zártak.

Az öregember lakhelye szemernyit sem különbözik körülötte rozsdásodó társaitól. A hatalmas szerkezetek, melyek egykor Sumnas utcáit járták, hogy Luuria és Quashin Nos között szállítsák az árut, most némán és rozsdabarnán sorakoznak. Otromba testükkel úgy festenek, mint valami túlméretes, tehervonatba oltott kombájnok.

Befar megáll az egyik tizenkét kerekes futómű mellett. Az abroncs nagyobb még nála is, de mostanra elrongyolta az idő, a gumi repedéseiben moha telepedett meg. A futómű tengelyházán félig nyitott ajtó sötétlik, melyhez alig észrevehetően kitaposott ösvény vezet: valakik időnként élelmet hoznak az öregnek, hiszen lejönni már aligha tudna. Olyan ő, mint egy hajóskapitány a zátonyra futott hajóján. Befar tudja, hogy valaha kereskedő volt, még az Igazolások előtti időkben, amikor efféle eszközökkel próbálták maximálni az egy út alatt szállítható árut. Felnéz a sötét oromként fölé tornyosuló géptestre: külső szervizfolyosók korlátjai, megfigyelőállások húzódnak a magasban, mindről jégcsapok orgonasípjai lógnak. A látvány nem túl barátságos.

A nagykereskedő bedugja fejét a nedves rozsdától és gépzsírtól szagló futóműházba, és kitapogatja a falon lógó telefont. Megtekeri a kurblit, vár. A vonal e mágiaszegény helyen furcsán csendes, semmi sípolás és kattogás, mint az másutt megszokott.

Az öregember viszonylag gyorsan felel: ritkán hagyja el azt a néhány helyiséget a hídon, ahol él. Befar felmegy a kongó lépcsőkön, majd megvárja, amíg vendéglátója ajtót nyit a kereskedőgép belsejébe.

A vénség ritkás haja gubancos csomókban simul a füle mögé, rövidlátón pislog a nagykereskedőre. Befar megvárja, amíg drótküllős kerekesszékével félregurul az ajtószárny útjából, majd hatalmas testével benyomakodik, ujjait kalapja karimájához érinti.

– Üdvözlöm, Del Naja. Hoztam valamit, ami érdekelni fogja.

∞

Sumnast egyszeri lakói háromszintűnek gondolják. Adott az ősi zikkuratok végtelen tömege. Ezek szabályos rendben sorakoznak egészen a homorú horizontig, mindegyik tetején egy-egy hatalmas bronzüsttel, amelyekben a heti napfogyatkozáskor varázslatokat suttogó lángok gyúlnak ki. A tökéletesen egyforma lépcsős piramisok tíz- és százezrei mindig is itt álltak, öröktől fogva léteznek, akárcsak maga a városvilág. Valahol messze – vagy éppen közel – más negyedek kezdődnek, ahol kőboltívek törnek az égre az épületek felett, netán hegynyi házmonstrumok alkotnak különös, urbánus szövevényt. Mindegyik városrész más, és mind ismétlődések mozaikjaiból áll. Senki sem tudja, mi célja e negyedeknek és épületeiknek.

Sumnas második szintjét a földi emberek által elindított ipari forradalom teremtette. A zikkuratokat lerombolták, ha útjában álltak a gyáraknak, vagy éppenséggel beépítették őket. Gangos bérkaszárnyák fogják körbe a bronzüstök tüzét. Az épületek közt acélszerkezetek magasodnak: gyaloghidak, felüljárók, magasvasúti platformok, mágiagyűjtő antennák ágas-bogas dróthálói.

Sumnas második szintje hozta el az életet a városrészbe. Addig lakatlanul és némán sorakoztak a negyed épületei, és ahol véget érnek a lakótornyok, ma is a csend lesz az úr, a zikkuratok láthatárig nyújtózó sorai között hallgatag és mozdulatlan a végtelen kőrengeteg. De már nem sokáig: a modern város mohón terjeszkedik, felzabálva a csendet és az ősi Nagatét, ahol a változások léptéke addig évezredekben sem volt mérhető.

A lakott Sumnas harmadik szintje maga a mágiától vibráló levegő. Légbárkák és aerosztátok szelik az eget, sosem tévedve el: kormányosaik kezében Elnöki Igazolások lapulnak, csalhatatlanul vezérelve őket a kontinuitási anomáliák szirtjei között.

Ciasak, a grogarista forradalmár azonban tudja, hogy létezik egy negyedik szintje is a városnak. A csatornák világa. Az ősi cső- és alagúthálózat, mely ismeretlen mélységekig hálózza be a városvilág talaját.

Megragadja a csatornafedelet, a vasrudakról szürke dér hullik alá. Nem törődve a vas ujjaiba maró hidegével nekifeszül, ám a fedél meg sem moccan. Ciasak szíve a torkában dobog, hátrapillant, és még erősebbet ránt rajta. Semmi, befagyott. Hátul ülepedni látszik a por, lassan lehullik a falak tövében összegyűlt fagyott szemétre. Nyílvetők csattognak, és Ciasak a szitáló porban árnyakat lát közeledni.

Káromkodik, és otthagyja a csatornafedelet. A legközelebbi kapualj felé sandít, de nincs ideje végiggondolni a lehetőségeit: a sarok felé iramodik. Mögötte kiáltás harsan, és valami sziszegve röppen el a füle mellett.

Fogalma sincs, mi lett a többiekkel, Laee-vel, Uonhellel vagy a csapat leobennel, akik az üreget ásták az úttest alá.

Találomra fordul be az első sarkon, bakancsa talpa meg-megcsúszik a jégfoltokon. Hallja az üldözők szöges csizmáinak dobogását. Már nem pazarolja az erejét káromkodásra. Félretaszít az útjából két vastagon bebugyolált alakot, és az út szélén parkoló triciklihez rohan. Gazdája, egy pipáját piszkáló ork a járgány mellett áll, ám tiltakozni sem marad ideje: Ciasak erős áramütést mér rá, amitől a pasas úgy csuklik össze, akár egy marionettfigura. A pipa az utcakövön koppan.

A tricikli könnyű váza hintázni kezd ócska rugóin, ahogy Ciasak a kormány mögé huppan. Felpillant a felsővezetékek pókhálójára, szeme gyakorlottan siklik végig az apró, színes zászlócskákon. Felnyúl a háta mögé, eloldja az áramszedőt, és hagyja, hogy szikrázva rásimuljon az egyik sodronyra. A tricikli lendkereke zümmögni kezd, ő pedig ütközésig tekeri a gázkart. A háromkerekű csúszkálva meglódul az úton, elsodorva egy pék roshlepénnyel megrakott kézikocsiját.

Valami a karosszérián csattan, közvetlenül utána vegyi bűz hatol Ciasak orrába: az explóziós nyílvessző könnyedén átüti a rozzant műanyag kasztnit, de a váz felfogja a kémiai reakció hőjét. A tükörbe pillant, mely ide-oda rázkódik nyelén: jókora, sötétszürke monstrum törtet át a kézikocsi roncsain, és ered a nyomába. Kipufogójából szikrák pattognak, gőz- és füstuszályt von maga után. Ciasak szinte még a sisakos emberi arcokat is látja fent, a vezetőállásban. Vicsorog, és úgy feszíti a gázkart, hogy kis híján a kezében marad.

A tricikli áramszedője apró jégcsapokat, fagyott párát arat a vezetékről. Végigpattog az utcán, útjából halálra vált járókelők ugranak el. Ciasak megpróbálja elkerülni velük az ütközést; a vékony biciklikerekek meg-megcsúsznak.

Ahogy kiér egy forgalmasabb útra, néhány másik jármű is felbukkan, amelyek a maguk vezetékirányán döcögnek. Ciasak fél kézzel kormányoz, a másikkal megragadja az áramszedő zsinórját, és a csuklója köré tekeri. Figyeli a felsővezetékeket, és amikor beér egy lomha hűtőkocsit, megrántja az áramszedőt, majd villámgyorsan átemeli egy másik kábelre. Szikrák csapnak fel; a triciklit mintha pofon vágnák, megtorpan, azután ismét előreszökken, de sikeresen kikerüli a teherautót, amely ugyanazon a vezetéken haladt, mint ő. Ciasak hátrapillant a hűtőkocsi fedezékéből: a gőzautó fújtatva közeledik, nem kell holmi áramszedőkkel bajlódnia. A teherszállító sietve lehúzódik az útjából, eszébe sem jut megkockáztatni egy karambolt a katonai járművel. A hadseregnek mindig igaza van, ezt minden teremtmény megtanulhatta, aki Vizo köztársaságában él.

Ciasak új vezetékre vált. Egy felüljáró rozsdás oszlopai között veszi be a kanyart, a tricikli egy pillanatra két kerékre áll, megcsúszik, de az úton marad. Ciasak ismét ránt egyet a zsinóron, és az áramszedő egy harmadik vezetékre tapad. Újra gázt ad, hátrapillant.

A gőzkocsi sokkal gyorsabb, máris a kanyarhoz ér. Ciasak látja, ahogy az egyik egyenruhás alak vállhoz emelt fegyverrel céloz, aztán szinte elhajítja, úgy kap valami fogódzó után. A gőzkocsi majdnem beveszi a kanyart, alig fél méter kellett volna még a bal oldala és a felüljáró egyik oszlopa között. Az ütközés megrázza a vasszerkezetet, jégcsapok zuhannak alá, mint rozsdával erezett vaskos dárdák, és szilánkokra robbannak az utcakövön.

Ciasak nem tud elfojtani egy diadalüvöltést. Ráhajol a szarvkormányra, alig lassítva helyezi át az áramszedőt a következő elkanyarodó vezetékre – és nagyjából ekkor veszti el az uralmát a tricikli fölött. A jobb hátsó kerék a levegőbe ugrik egy fagyott szemétkupacon, a kormány kiszalad a kezéből.

Repül, ahogy a főnixek.

Csodával határos módon három kerékre huppan vissza, de a jármű megpördül a hossztengelye körül, farolva átgázol egy zöldséges standján, elsodor néhány üres kartondobozt, majd csikorogva végigszánt az egyik zikkurat beépítetlen alsó lépcsőfokán. Ciasak karjában, amelyet fogva tart az áramszedőzsinór hurka, roppanva szakad el valami.

Aztán a koszos hókásában fekszik.

A köré gyűlő szájtátiak, néhány kobold és egy aggodalmasan kopogó patájú kentaur riadtan rebbennek szét, amikor Ciasak felugrik, kezében rövid ívű nyílvető csillan – bár alig áll a lábán, harciasan lendíti körbe. Amikor a bámészok eltűnnek, fegyvert tartó kezével a mellkasához szorítja sérült karját, és futásnak ered, lehelete sűrű párafelhőkben vész el. A maga mögött hagyott sarkon katonák kúsznak elő a gőzkocsi roncsai közül, néhányuk a sérültekkel foglalkozik, ám ketten a menekülő után vetik magukat, automata számszeríjaik húrjai felajzva.

Ciasak jól tudja, hogy bármikor bekeríthetik: ugyan a városvilágban nem terjednek a titokzatos rádióhullámok, melyeknek állítólag nincs szükségük vezetékre, de minden sarkon áll egy telefon, amelyen a katonák a kódkártyájukkal riaszthatják társaikat. Tehát minél tovább a nyomában vannak, annál inkább csökkennek az esélyei.

A piramisokra ebben az utcában végig bérházakat építettek, a külső körfolyosókon limlomok, keményre fagyott vizes ruhák tarkállnak. Az olcsó vakolat nagy foltokban hámlik a falakra erősített gubancos kábelkötegek meg a felsővezetékeket rögzítő sodronyok alól.

Ez jó. A proletariátus a grogaristák szövetségese.

Átvág az egyik bérházon. Az ajtó mögött rögtön szűk lépcsőház kezdődik; az első pihenőig maguk a piramis oldalának különös arányú kövei a lépcsőfokok, aztán már csak a csupasz vasbeton dobban a bakancsa talpa alatt. Sehol egy lélek; a katonaság jelenlétének híre gyorsan körbeért. Ciasak nem akarja veszélybe sodorni a lakókat azzal, hogy itt rejtőzik el.

Ahol az emeletek elérik a piramis tetejének síkját, egy beüvegezetlen ajtó nyílik a belső udvarra. A fagyott csapadékot senki sem takarította még el – Ciasak aggodalmasan pillant vissza lábnyomaira, amint átvág az udvar közepét uraló bronzüst mellett. A ropogós jégdarában itt is, ott is mocskos foltok jelzik, hogy a lakók egyszerűen kizúdítják az ablakokon a mosogatólét és más szennyvizet.

A túloldalon viszont a lépcsőháznak nincs kijárata az utcára.

Ciasak átkozódva torpan meg, amikor ledübörögve a lépcsőkön, az utolsó fordulóban meglátja az ajtó befalazott helyét. Sérült karja immár egyenletes, éles fájdalommal lüktet. Visszafordul, és az elsőn tiszta foltot maszatol a koszba az ablaküvegen. Az épület mögött egy lecsapoló erőmű áll, mely a környező házakat meg az errefelé futó felsővezetéket látja el árammal. Pompás.

Az ablakot kívülről lazán szőtt