Részlet Kim Stanley Robinson A rizs és a só évei c. fantasztikus könyvéből

 

 

Ebben a palackban nincsen dzsinn

Kálid nekiállította iparosait a feladatnak, Ivang pedig elvégezte az üvegfúvást, és néhány hét múlva elkészült a két részből álló szerkezet: a vastag falú, kiürítendő üveggömb és a nagy teljesítményű szivattyú, amely a kiürítést végzi majd. Persze közben rengeteg üzemzavarral, szivárgással és szelephibával meg kellett küzdeniük, de a gyártelep leleményes, öreg gépészei egymás után küszöbölték ki a gyenge pontokat, és végül öt igen hasonló változatban is előállították a berendezést. Ezek részei külön-külön is borzasztóan nehezek voltak: a masszív dugattyú, a henger, a soha nem látott precizitással megmunkált szelepek. Az üveggömbök vastag falú palackok voltak, még vastagabb nyakrésszel és bütykökkel a belső felületen, amire tárgyakat lehetett aggatni, hogy megnézzék, mi történik velük, amikor a gömbből kiszivattyúzzák a levegőt. A szivárgás problémáját elhárítván már csak egy kis fogas rudas meghajtást kellett konstruálniuk, hogy a szivattyúval elegendő erőt tudjanak eszközölni a levegő maradéktalan eltávolításához. Ivang óva intette őket attól, hogy olyan tökéletes űrt hozzanak létre, amely őket, a gyártelepet, netán az egész világot is beszippanthatná, mintha holmi dzsinnek térnének vissza fogságukba, és mint mindig, Ivang sziklából faragott arca most sem adta jelét, hogy az üvegfúvó mester tréfál vagy komolyan gondolja.

Amikor a szerkezetek viszonylag megbízhatóan működtek (időről időre továbbra is elpattant az üveg vagy megrepedt a szelep), fakeretre helyezték az egyiket, és Kálid kísérletsorozatba kezdett: tárgyakat helyezett az üveggömbökbe, kiszivattyúzta a levegőt, és figyelte, hogy mi történik. Mostantól nem volt hajlandó filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozni arról, hogy mi marad az üveggömbben a levegő eltávolítása után.

– Csak figyeljük, mi történik – mondta. – Az van benne, ami.

Az asztalon a berendezés mellett nagy, üres könyveket tartott, segédei és ő azokban rögzítették a kísérletek részleteit, az időtartamokat Kálid legjobb órájával mérték.

Néhány heti próbálkozás és a szerkezet kiismerése után Kálid arra kérte Ivangot és Bahramot, szervezzenek egy kis összejövetelt, hívjanak meg néhány kádit és tanítómestert a város medreszéiből, különös tekintettel a Sher Dor medresze matematikusaira és csillagászaira, akik már eddig is tanulmányozták az ókori görögök és a klasszikus kalifátus fizikális valóságra vonatkozó észrevételeit. A kijelölt napon, amikor az összes meghívott összegyűlt a Kálid dolgozószobája melletti nyitott műhelyben, Kálid bemutatta nekik a berendezést, leírta, hogyan működik, jelezvén, amit mindannyian maguk is láthattak: rövid selyemfonálon egy ébresztőórát függesztett a gömb belső felületén lévő bütyökre. Azután, keményen megdolgozva baljával, húszszor lenyomta a fogas rudas hajtás emelőkarját. Elmagyarázta, hogy az órát úgy állították be, hogy a délután hatodik órájában csörögjön, nem sokkal azután, hogy Szamarkand legészakibb minaretjében eléneklik az esti fohászt.

– Hogy biztosak lehessünk abban, hogy az óra valóban csörög – mondta Kálid –, szabaddá tettük a fémnyelvet, úgyhogy látni fogjátok, ahogy megüti a csengettyűket. Azután pedig apránként visszaengedem a levegőt a gömbbe, aminek majd szintén halljátok a hatását.

Nyers volt és lényegre törő. Bahram úgy látta, attól a fellengzős, szemfényvesztő stílustól akar így elhatárolódni, melyet annak idején aranycsinálói kísérletei közben vett fel. Nem állított semmit előre, nem mormolt varázsigéket. Legutóbbi, katasztrofális kimenetelű bemutatójának – csalási kísérletének – emléke nyilván ugyanúgy ott élt benne, mint bárki másban. Most viszont egyszerűen az órára mutatott, amelynek kismutatója rendületlenül araszolt a hatos szám felé.

Azután az óra pörögni kezdett a selyemfonálon, és a fémnyelv láthatóan ide-oda csapkodott a kicsiny rézcsengettyűk között. Hang azonban nem jött az üveggömbből. Kálid egy kézmozdulattal így szólt:

– Vélhetnétek, hogy az üveg fojtja el a hangot, de amikor a levegőt visszaeresztem, látni fogjátok, hogy nem így van. Először arra kérlek benneteket, tapasszátok a fületeket az üveghez, hogy megerősíthessétek: nem hallani hangot egyáltalán.

A vendégek egyesével így is tettek. Azután Kálid megnyitotta a gömb oldalába épített szelepet, és a rövid, fülsértő szisszenéshez az ébresztőóra tompa csörömpölése társult, mely egyre hangosabbá lett, végül leginkább úgy hangzott, mintha a szomszédos helyiségben lármázna egy ébresztőóra.

– A jelek szerint ha nincs levegő, hogy közvetítse, nincsen hang se – jegyezte meg Kálid.

A medreszéből érkezett látogatók alig várták, hogy megvizsgálhassák a berendezést, és hogy megvitathassák különféle-fajta kísérletekben való alkalmazhatóságát, és hogy elspekulálgathassanak azon, hogy maradt-e valami az üveggömbben, amikor a levegőt kiszivattyúzták, és ha igen, akkor mi. Kálid rendületlenül elutasította a kérdés megvitatását, inkább kedvére volt arról beszélgetni, amit a demonstráció a hang természetéről, illetve terjedéséről közölni látszott velük.

– A visszhang jelensége egy másik oldalról világíthatja meg a kérdést – szólalt meg az egyik kádi. Az összes többi látogatóval együtt ő is csillogó tekintetű, elégedett és kíváncsi volt. – Valami megüti, megtaszítja a levegőt, és a hang rezgésként terjed a levegőben, mint a hullámok a vízben. Visszaverődik, ahogy a hullámok a vízben, amikor falnak ütköznek A mozgásnak időre van szüksége a közbenső téren való áthaladáshoz, innen a visszhang.

– Egy visszhangos sziklafal segítségével esetleg lemérhetnénk a hang sebességét – szólalt meg Bahram.

– A hang sebességét! – mondta Ivang. – Pazar!

– Óriási ötlet, Bahram – mondta Kálid. Ellenőrizte, hogy írnoka mindent lejegyez-e, amit történik vagy elhangzik. Teljesen kicsavarta a szelepet a gömbből, úgyhogy mindannyian hallhatták az ébresztőóra lármás csörömpölését, ahogy benyúlt az üvegbe, hogy kikapcsolja a szerkezetet. Különös volt, hogy a fémnyelv olyan néma lehetett korábban. Kálid megdörgölte jobb csuklójával a feje tetejét.

– Azon tűnődöm – szólalt meg –, hogy nem állapíthatnánk-e meg ugyanezen elv alapján a fény sebességét is?

– Hogyan visszhangozhatna a fény? – kérdezte Bahram.

– Nos, ha mondjuk egy távoli tükörre irányoznánk… egy kitakart lámpás, egy távoli tükör, egy óra, melyet igen pontosan lehet leolvasni, vagy még inkább: elindítani és megállítani…

Ivang a fejét rázta.

– A tükörnek nagyon messze kellene lennie, hogy a rögzítőnek ideje legyen meghatározni az intervallumot, ráadásul a lámpás villanása csak akkor látható, ha a tükör tökéletesen van beállítva.

– Legyen a megfigyelő személy a tükör – javasolta Bahram. – Amikor a távoli hegyen lévő személy meglátja az első lámpás fényét, kitakarja a saját lámpását, az első személy mellett álló segéd pedig leméri a második fény észlelésének az idejét.

– Nagyszerű – mondták egyszerre többen is. Ivang hozzátette: – Valószínűleg még így is túl gyors lesz.

– Majd kiderül – mondta Kálid derűsen. – Egy demonstráció tisztázhatja a kérdést.

Azzal Esmerine és Fedwa begurították a kiskocsin a „sörbetdemonstrációt”, ahogy Ivang elnevezte, és miközben a boldogan tereferélő társaság rávetette magát a frissítőre, Ivang kiselőadást tartott a hegyi kecskék ritka szövetű, vékonyka hangjáról a Himalája hegyei között, ahol a levegő is ritkább, és a többi, és a többi.

Az uralkodó sem tűri az űrt

Így rángatta ki sötét mélabújából Kálidot Ivang, és Bahram átlátta a probléma Ivang-féle megközelítésének bölcsességét. Mostantól Kálid mindennap úgy pattant ki az ágyból, hogy mennyi mindent kell elvégeznie. A gyártelep irányítása Bahramra és Fedwára, illetve az egyes műhelyeket vezető régi szakemberekre maradt, és amikor ilyesmikkel zaklatták, Kálid szórakozott volt és érdektelen. Összes ideje azzal telt, hogy kísérleteket ötlött ki, tervezett meg, hajtott végre, és jegyzett fel, először a légszivattyúval, később pedig más felszerelésekkel és jelenségekkel kapcsolatosan. Hajnalban, amikor még minden csendes volt, kimentek a csodálatos nyugati városfalhoz, és lemérték az egymáshoz ütött fakockák visszhangjának a menetidejét, egy egyharmad li hosszúságú zsinórral jelölve ki távolságukat a faltól. Ivang elvégezte a számításokat, és mindenkit ámulatba ejtve hamarosan bejelentette, hogy a hang sebessége nagyjából kétezer li óránként.

– Ez úgy ötvenszer gyorsabb a leggyorsabb lónál – mondta Kálid, elégedetten szemlélve Ivang számításait.

– És a fény még ennél is sokkal gyorsabb lesz – jósolta Ivang.

– Majd meglátjuk.

Ivangot gondolkodóba ejtették a számok.

– Még mindig ott a kérdés, hogy lassul-e a hang terjedés közben. Vagy éppen gyorsul, ha már erről van szó. Bár vélhetőleg inkább lassul, a levegő ellenállása végett.

– A zaj annál halkabb, minél távolabbról jön – mutatott rá Bahram. – Lehet, hogy inkább halkul, semmint lassul.

– De miért volna így? – kérdezte Kálid, minekutána Ivang és ő belemerültek a hangról, a mozgásról, az ok-okozati kapcsolatról, valamint a közvetett kölcsönhatásokról folytatott diskurzusba. Bahram, nem lévén filozófus, hamarosan csak a fejét kapkodta, és Kálidnak sem volt ínyére a beszélgetés metafizikai jellege, ezért azzal rekesztette be, amivel újabban mindig:

– Majd a kísérlet megmutatja.

Ivang hajlott az egyetértésre. A számsorai fölött tépelődve így szólt:

– Olyan matematikára volna szükségünk, ami nem csak állandó sebességgel tud számolni, hanem a sebesség változásának a sebességével is. Kíváncsi lennék, a hinduk foglalkoztak-e ezzel. – Ivang gyakran mondogatta, hogy a hindu matematikusok tudása az egész világon a legelőrehaladottabb, messze megelőzve a kínaiakét. Kálid régtől fogva odaengedte őt a dolgozószobájában lévő valamennyi matematikai szakkönyvhöz, és Ivang órákat töltött a szobában, olvasgatva, vagy rejtélyes számításokat és ábrákat róva krétájával a palatáblára.

Légszivattyújuknak hamar híre ment, így gyakorta találkoztak az érdeklődőkkel a medreszékben, rendszerint a matematikát és természetfilozófiát tanító mesterek személyében. Ezek a találkozások gyakran vitába csaptak át, de mindenki tartotta magát a medreszék teológiai diskurzusainak vitastílusához.

Ezalatt a karavánszerájokban gyakran fordultak meg könyvkereskedők, és ezek az emberek meghívták Bahramot, hogy vessen egy pillantást a régi tekercsekre, fatáblás könyvekre vagy a dobozokban tárolt különálló lapokra.

– Biztosíthatlak, hogy az öreg Félkezűt érdekelni fogja, amit ez a Brahmagupta mond a Föld méretéről – mondták vigyorogva, tudván tudva, hogy Bahramnak fogalma sincs a könyvek értékéről.

– Ebben itt száznemzedéknyi, mogulok által lemészárolt buddhista szerzetes bölcsességét halmozták fel.

– Ebben a letűnt frendzsik, Arkhimédész és Euklidész tudását összegezték.

Bahram úgy futotta át a lapokat, mintha értene hozzá, leginkább a vastag és antik küllemű könyveket keresve, illetve azokat, melyekben gyakran előfordultak számok. Különösen a hindi számokra és a tibeti pipákra ügyelt, melyeket egyedül Ivang tudott megfejteni. Amikor úgy gondolta, hogy Kálidot vagy Ivangot érdekelheti valami, az együgyűek határozottságával alkudozott:

– Nézd, ez még csak nem is arabul, hindiül, perzsául vagy szanszkritül van. Az ábécé betűit sem ismerem fel. Hogyan fog ebből kihámozni bármit Kálid?

– Ó, ez a Dekkán-fennsíkról való, a világ összes buddhistája el tudja olvasni, a te Ivangod odáig lesz, hogy tanulmányozhatja.

Vagy:

– Ez itt a szikhek ábécéje, az utolsó gurujuk külön ábécét készített nekik, sokban hasonlít a szanszkrithez, maga a nyelv a pundzsábi egyik változata – és így tovább. Bahram hazatért a vásárfiával, aggodalmasan, amiért komoly summákat költött el számára érthetetlen, poros kötetekre, Kálid és Ivang pedig némi vizsgálódás után vagy keselyűként vetették magukat a lapokra, és gratuláltak Bahramnak alkuszi tudományához. Előfordult az is, hogy Kálid ostoba bolondnak nevezte, Ivang pedig mélán ráfüggesztette tekintetét, álmélkodva, hogy valaki még egy szállítási jegyzékekkel teli travancore-i naplófőkönyvet sem képes felismerni (ez lett volna a Dekkán-fennsíkról való kötet, amelyet a világ összes buddhistája el tud olvasni).

A légszivattyú másfajta, kevésbé örömteli érdeklődést is keltett. Egyik reggel Nadir dívánbég jelent meg a kapunál a kán őrkatonáinak kíséretében. Kálid szolgája, Paxtakor bevezette őket a gyártelepre, az óvatosan szenvtelen házigazda Kálid pedig kávét vitetett a dolgozószobájába.

Nadir nem is lehetett volna barátságosabb, de nem sokat kertelt.

– Annak idején azzal érveltem a kánnál az életed megkímélése mellett, hogy remek tudós, filozófus és alkimista vagy, hasznára lehetsz a kánságnak, öregbíted Szamarkand dicsőségét.

Kálid a kávéscsészéjét nézegetve bólogatott zavarában. Majd fölemelte ujját, mintha azt mondaná, Elég, és így dörmögött:

– Örök hálám, efendi.

– Igen. Mostanra világossá vált, hogy igazam volt, amikor az életedet próbáltam menteni, hiszen hozzánk is eljut sok-sok tevékenységed és csodálatos vizsgálataid híre.

Kálid felpillantott, hogy lássa, nem űznek-e gúnyt belőle, Nadir pedig fölemelt tenyérrel jelezte őszinteségét. Kálid leengedte a tekintetét.

– Most ellenben azért jöttem el hozzád, hogy emlékeztesselek: mindezek a lenyűgöző kísérletek egy szerfölött veszélyes világban mennek végbe. A kánság a világ összes kereskedelmi útvonalának a találkozásánál helyezkedik el, köröskörül hadseregek fenyegetik. A kán szeretné megoltalmazni alattvalóit a támadástól, ugyanakkor olyan ágyúkról kaptunk hírt, melyeknek egy hétbe sem telne, hogy a nagyvárosainkat övező falakat lerombolják. A kán arra kér, hogy segíts a probléma megoldásában. Biztos benne, hogy örömmel ajándékozod meg tudásod néhány aprócska gyümölcsével, ha így segíthetsz neki megvédeni a kánságot.

– Az összes kísérletem a káné – mondta Kálid ünnepélyesen. – Mint ahogy az összes lélegzetvételem is.

Nadir biccentve tudomásul vette a nyilvánvaló igazságot.

– És mégsem hívtad meg őt ennek a szivattyúnak a bemutatójára, amivel űrt tudsz támasztani a levegőben.

– Nem gondoltam, hogy érdekelné ilyen apróság.

– A kánt minden érdekli.

Egyikük sem tudta leolvasni Nadir arcáról, hogy viccel vagy sem.

– Boldogan bemutatjuk a légszivattyút a kánnak.

– Remek. Értékelni fogja. Ugyanakkor tartsd eszedben, hogy a kán közelebbről az ágyúöntésben és az ágyúk elleni védekezésben számít a segítségedre.

Kálid rábólintott.

– Eleget fogunk tenni urunk kívánságának, efendi.

Miután Nadir távozott, Kálid boldogtalan zsörtölődésbe kezdett.

– Még hogy minden érdekli! Hogy mondhatott ilyet fapofával? – Azért mégis szolgát menesztett a kánhoz a hivatalos meghívóval, hogy jöjjön és kegyeskedjen megtekinteni az új készüléket. Mielőtt pedig a káni látogatásra sor került volna, az egész gyártelepet nekiállította, hogy találjanak ki egy új bemutatót a légszivattyú hasznavételét illetően, amely remélhetőleg ámulatba ejti majd az uralkodót.

Amikor Abdul Aziz szájjid és kísérete megérkeztek, a gömb, melynek az űrt kellett magába foglalnia, ezúttal két félből állt. Az egyik félgömb körbefutó peremén hornyot alakítottak ki, amelybe precízen illeszkedett a másik félgömb pereme. A levegő kiszivattyúzása előtt vékony, olajos bőr tömítőgyűrűt helyeztek a félgömbök közé, melyeket vaskos acélfülekkel láttak el: ezekhez köteleket lehetett erősíteni.

Abdul Aziz szájjid helyet foglalt ülőpárnáin, és gondosan megvizsgálta a két félgömböt.

– A levegő eltávolítása után a gömb két féltekéje hatalmas erővel tapad egymáshoz – magyarázta Kálid. Összeillesztette a két felet, elhúzta őket egymástól, majd újfent összeillesztette a félgömböket, belecsavarta a szivattyút abba, amelyiken megfelelő nyílás volt kialakítva, és intett Paxtakornak, hogy hajtsa meg a szivattyút, ki és be, ki és be, tízszer egymás után. Akkor odavitte a kánhoz a gömböt, és felkérte, hogy próbálja meg széthúzni a két féltekét.

Persze lehetetlen volt megcsinálni. A kán unott képet vágott. Kálid kivitte a szerkezetet a gyártelep középső udvarára, ahol két, egyenként három-három lóból álló fogat várakozott. A felszerszámozott lovakat befogták a gömb két fele elé, és egymásnak háttal megindították őket lépésben, míg végül a gömb a levegőben függött közöttük. Amikor a továbbra is ellenkező irányba néző fogatok elfoglalták a helyüket, a lovászok megcsördítették ostoraikat, és a kétszer három ló horkantva, nekilódulva és meg-megcsúszva iparkodott eltávolodni egymástól. Oldalvást kifordulva, kínlódva kepesztettek, mindeközben a gömb ott függött közöttük a pattanásig feszült, vízszintes kötelekről. A gömböt nem lehetett széthúzni, a reszkető testű lovak rövid nekirugaszkodások után rendre megtorpantak.

A kán érdeklődéssel figyelte a lovakat, a gömb azonban szemlátomást nem keltette fel az érdeklődését. Néhány perc múltán Kálid abbahagyatta a lovakkal az erőlködést, leakasztotta a gömböt a kötelekről, odavitte a kánhoz és Nadirhoz, illetve kíséretük többi tagjához. Amikor kicsavarta a szelepet, a levegő sziszegve visszaáramlott a gömbbe, és a két fél olyan könnyedén szétjött, ahogyan egy narancs bomlik cikkelyekre. Kálid eltávolította a szétpasszírozott bőr tömítőgyűrűt.

– Látjátok – mondta –, a levegő ereje vagy még inkább az űr szívóhatása volt az, ami a két félgömböt ilyen erősen összetartotta.

A kán távozni készült, vele együtt kíséretének tagjai is fölemelkedtek ültükből. A kán úgy nézett ki, mint aki mindjárt elalszik.

– Na és? – kérdezte. – Én nem összetartani, hanem ízzé-porrá akarom zúzni az ellenségeimet.

Az éjszaka belsejében, a fény belsejében

Bahramot aggasztotta ez a közönyös reakció a kán részéről. Semmi érdeklődés a medreszebeli tudósokat ámulatba ejtő szerkezet iránt, helyette csak egy utasítás, hogy fedezzenek fel holmi új fegyvert vagy erődítési módot, amelynek az összes eddig élt fegyverkovács hiába próbált a nyomára jutni. És ha kudarcot vallanak, túlságosan is könnyű elképzelni a szóba jöhető büntetést. Kálid hiányzó keze a maga sajátságos űréből gúnyolta őket. Kálid időnként a csonkra meredt, és megjegyezte:

– Egy nap még az egész testem így fog kinézni.

Most mindössze rezignáltan körbetekintett a gyártelepen.

– Szólj Paxtakornak, hogy szerezze be Nadirtól az új ágyúkat a teszteléshez. Hármat-hármat mindegyik méretből és mindenféle-fajta lőport és ágyúgolyókat.

– Nekünk is van lőporunk.

– Persze. – Gyilkos pillantás. – Látni akarom, hogy mijük van, ami nekünk nincs.

A következő napokban Kálid újra végigjárta a telep összes régi épületét, melyeket még akkor épített a kovácsaival, amikor először készítettek fegyvereket és lőport a kánnak. Mielőtt a kínaiak módjára vízimalommal hajtották volna meg a fújtatókat, és egy csapat segéd munkaerejét más feladatokra felszabadítva létrehozták első vízi energiával működtetett olvasztókemencéjüket, minden kicsi volt és primitív, a vas ridegebb, minden, amit előállítottak durvább, vaskosabb. Ez az épületeken is látszott. Most a vízimalom fogaskerekei a folyó erejét hirdetve surrogtak, és ez az erő beáradt a fújtatókba, és tűzként morajlott. Az öntőgödrök zölden és sárgán párállottak a napfényben, az inasok pedig ládákat rakodtak, tevéket hajtottak, és faszénhegyeket mozgattak meg az udvaron. Kálid megcsóválta fejét a kavalkád láttán, és előbb intve, majd a levegőbe csapva újfajta mozdulatot tett szellemkezével.

– Jobb órákra van szükségünk. Csak úgy léphetünk előre, ha pontosabban tudjuk mérni az időt.

Ivang összehúzott ajakkal hallgatta.

– Több tudásra van szükségünk – folytatta Kálid.

– Igen, igen, természetesen. Ki vitathatná ezt ebben a nyomorúságos világban? De a letűnt korok összes bölcsességéből se derül ki, hogy mennyi időbe telik, míg a villanópor berobbantja a töltetet.

Nap végeztével a hatalmas gyártelep elcsendesedett, egyedül a vízimalom kattogott a csatorna fölött. A telepen lakó munkások megmosakodtak, ettek, aznap utoljára imádkoztak, visszavonultak szállásukra, és álomba merültek. A városban lakó munkások is hazatértek.

Bahram lerogyott az ágyára Esmerine mellé – a szoba túlsó végében két kisgyermekük, Fazi és Laila aludt. Legtöbb este az elcsigázott Bahram valósággal beájult az ágyba, és aludt, mint a tej.

Gyakran előfordult viszont, hogy Esmerine és ő felébredtek éjnek idején, néha csak feküdtek szuszogva, egymást simogatva, elsuttogott beszélgetésekbe merülve, melyek általában rövidek voltak és összefüggéstelenek, máskor viszont életük leghosszabb és legmélyebb beszélgetései. És ha valamikor még ölelkeztek egyáltalán, most, hogy Esmerine összes energiáját felemésztették a gyerekek, arra is ezekben a hűvös és csendes éjféli órákban kerülhetett sor.

Utána Bahram sokszor felkelt, és miközben körbejárta a gyártelepet, hogy lássa holdfénynél is, illetve hogy ellenőrizze, minden rendben van-e, a szerelem utóragyogása még mindig ott lüktetett benne. Általában lámpafényt látott Kálid ablakában, s ha odacaplatott, Kálidot vagy egy könyvre borulva találta, vagy balkezesen körmölt a pulpitusánál, vagy a kanapén elheverve diskurált Ivanggal, kezükben a hasis édeskés illatfelhőjével megkoszorúzott vízipipával. Ha Ivang is ott tartózkodott, és a két férfi láthatóan ébren volt, időnként Bahram is betársult melléjük, majd amikor újra elálmosodott, visszatért Esmerine-hez. Kálid és Ivang vagy a mozgás természetéről, vagy a látás természetéről beszélgettek, beszéd közben időnként az orruk elé tartva Ivang lencséinek egyikét, hogy átnézzenek rajta. Kálid azt az álláspontot vallotta, hogy látáskor a tárgyak kis lenyomatai vagy képmásai jutnak el a levegőn át a szembe. Kínától Frendzsisztánig számos régi tudóst talált, akik ugyanezen a véleményen voltak, a kis képeket „eidola”, „simulacra”, „species”, „idol”, „fantazma”, „forma” vagy „az ágens hasonmása”, esetleg az Ivangot mosolyra késztető „a filozófus árnyéka” néven emlegetve. Ivang úgy hitte, hogy a szem valamiféle folyadékot lövell ki magából, gyakorlatilag a fényével megegyező sebességgel, mely azután a tárgyak körvonalait és színeit letapogatva verődik vissza a szembe.

Bahram amellett kardoskodott, hogy ezen magyarázatok egyike sem helytálló. A látás nem magyarázható meg a fénytannal, mondogatta, a látás a lélek dolga. A két férfi végighallgatta, azután Kálid fejcsóválva így szólt:

– Lehet, hogy a fénytan nem ad elégséges magyarázatot, mégis szükséges ahhoz, hogy egyáltalán nekikezdhessünk a magyarázatadásnak. Tudod, ez az a része a jelenségnek, amely mérhető és – ha elég okosak vagyunk – matematikailag is leírható.

Megérkeztek a kántól az ágyúk, így Kálid mindennap lőgyakorlatokat végzett az öreg Dzsalil és Paxtakor társaságában a sziklaszirtről a folyó kanyarulatánál. Ideje túlnyomó részében mégis fénytani kérdéseken töprengett, és kísérleteket talált ki Ivangnak. Ivang visszatért a műhelyébe, és vastag falú üveggömböket fújt, domború és homorú tükröket készített, meg nagy, tökéletesre csiszolt, háromszög keresztmetszetű üvegrudakat, amelyeket szinte kegytárgyaknak kijáró tisztelettel illetett. Kálid és ő egész délutánokat töltöttek zárt ajtó mögött az öregember dolgozószobájában, melynek déli falán sugárnyi fénynyalábot átengedő kis lyukat vágtak. A lyuk elé helyezett prizma kiegyenesített szivárványokat vetített a falakra, illetve az alkalmanként felállított paravánra. Ivang szerint hét szín volt, Kálid szerint hat, mondván, hogy Ivang kékje és ibolyalilája egyazon szín két összetevője. Véget nem érően vitatkoztak mindenről, amit láttak, legalábbis eleinte. Ivang rajzokat készített, melyeken bejelölte, pontosan milyen szögben törnek meg az egyes színsávok a prizmán való áthaladáskor. Üveggömböket tartottak maguk elé, és azon töprengtek, miért nem bomlik színösszetevőire a fény ezekben is, ahogyan a prizmákban, holott mindenki láthatta már, ahogy zápor elvonultával a laposan tűző délutáni napfény toronymagas szivárványokat ragyogtat fel a parányi színtelen golyócskákkal, azaz esőcseppekkel teli égen Szamarkandtól keletre. Amikor a viharfelhők átvonultak a város felett, Bahram megállt odakint a két idősebb férfival. Ilyenkor együtt tanulmányozták a csodaszép szivárványokat, melyek között több kettős szivárvány is akadt, ilyenkor az élénkebb színű ív fölött egy halványabb második ív is megjelent. Néha pedig egy még halványabb harmadik is. Végül Ivang kidolgozott egy törvényt a fénytörésre, amely, mint arról Kálidot biztosította, az összes színt megmagyarázza.

– Az elsődleges szivárvány az esőcseppbe hatoló fény megtörésének, a hátulsó felületről való visszatükröződésnek, illetve az esőcseppből kilépő fény másodszori megtörésének az eredménye. A másodlagos szivárványt az esőcseppen belül kétszer-háromszor visszaverődő fény hozza létre. Mindegyik színnek más a törésmutatója, ezért választja külön egymástól az esőcsepp belsejében való visszaverődés a színeket. A színek sorrendje mindannyiszor ugyanaz. A másodlagos szivárványnál, amint a rajzomon látható, egy plusz visszaverődés következtében fordított a sorrend.

– Vagyis ha az esőcseppek kristálytermészetűek volnának, nem lenne szivárvány.

– Úgy van, igen. Ez a hó. Ha csak tükröződés volna, az ég mindenütt fehér fénnyel sziporkázna, mintha parányi tükrökkel rakták volna ki. Hóviharok idején látni is ilyet néha. Az esőcseppek gömbölydedsége ugyanakkor azt jelenti, hogy a beesési szögek nulla és kilencven fok között folyamatos átmenettel minden értéket felvesznek, és ez teríti szét a különböző színű sugarakat az itt elhelyezkedő megfigyelő felé, akinek a beérkező napfényt a negyven és negyvenkét fok közötti tartományban kell észlelnie. Másodlagos szivárványt akkor észlelünk, amikor ez a szög ötven és fél, illetve ötvennégy és fél fok közé esik. Látod, a geometria előre megadja a szögeket, idekint meg elvégezzük a méréseket ezzel a csodálatos eszközzel, amit Bahram talált neked a kínai karavánszerájban, a mérés pedig, amilyen pontosan így kézből elvégezhető, visszaigazolja a matematikai számításokat!

– Na persze! – mondta Kálid. – De valójában ugyanazt mondod, csak kétszer. Egy prizmás kísérlettel meghatározod a beesési szögeket, azután az égen végzett újabb megfigyelésekkel megerősíted ugyanazt.

– Csak egyik esetben színek voltak a falon, a másikban pedig szivárvány az égen!

– Amint fent, úgy alant. – Az alkimista közhely vészjóslóan hangzott Kálid szájából.

Az aktuális szivárvány éppen fakulóban volt, nyugaton ugyanis felhő tolakodott a nap elé. A két idős férfi azonban annyira belefeledkezett a beszélgetésbe, hogy észre sem vették. Egyedül Bahram gyönyörködött az égen átívelő színpompás látványosságban, Allah ajándékában, mely azt jelezte, hogy soha többé nem fojtja vízbe a világot. Diskurálás közben a két férfi Ivang palatábláját és Kálid égi mérőeszközét bökdöste ujjával.

– Mindjárt vége – szólalt meg Bahram, ők pedig felpillantottak, kicsit bosszúsan, amiért félbeszakította őket. Amíg a szivárvány fényes volt, alatta határozottan világosabb volt az ég, mint fölötte. Most kívül-belül ugyanaz a palaszürke volt megint.

A szivárvány eltávozott a világból, ők pedig visszacaplattak a gyártelepre a sárban. A továbbra is Ivang palatábláját bámuló Kálid fel-felujjongva lépdelt, sokszor egyenesen a pocsolyákba.

– Hát, hát… nahát. El kell ismernem, ez olyan szabatos, mint egy euklideszi bizonyítás. Két fénytörés, két-három visszaverődés – eső és napfény, plusz egy megfigyelő –, és tessék, már elő is állt a szivárvány!

– A fény tehát színsávokra bontható – mélázott Ivang –, amelyek összekeveredve áradnak ki a napból. És milyen szemkápráztatóan! Amikor pedig a fény nekiütközik valaminek, visszaverődik, és bele a szembe, feltéve, hogy van ott egy szem, amibe visszaverődhet, és attól függően, hogy melyik szín… hm… hogyan működhet vajon… lehet, hogy a világ összes felülete többé-kevésbé lekerekített, csak eléggé közelről kell szemügyre venni?

– Kész csoda, hogy a tárgyak nem változtatják a színüket, ahogy az ember mozog – jegyezte meg Bahram, a másik kettő pedig elhallgatott. Végül Kálid nevetése törte meg a csendet.

– Egy újabb rejtély! Allah oltalmazzon bennünket! Egyre csak sorjáznak elénk a rejtélyek, míg eggyé nem válunk Ővele.

Ez a gondolat láthatólag mélységes elégedettséggel töltötte el.

Kálid állandó sötétszobát rendezett be a gyártelepen – az ablaknyílásokat bedeszkázták és lefüggönyözték, míg végül a szoba sokkal sötétebb lett, mint Kálid dolgozószobája volt, a keleti falban kis, reteszelhető nyílásokkal, melyeken parányi fénynyalábokat lehetett átbocsátani. Kálid jó néhány reggelt töltött itt a segédeivel, ki-be futkosva, kísérleteket állítva be, hol így, hol úgy. Az egyik kísérlettel annyira elégedett volt, hogy meghívta a Sher Dor medresze tudósait, legyenek tanúi ők is, ahogy takaros cáfolatát adja Ibn Rashd állításának, mely szerint a fehér fény egységes egész, és a prizma által létrehozott színek az üveg hatásának tudhatók be. Amennyiben így volna, érvelt Kálid, a kétszer megtört fény mindkétszer színt váltana. A bizonyításhoz Kálid segédje a falon fényt bocsátott át, melyet egy prizma szétterített a szoba közepén álló paravánon. A paraván mögött egy drapériákkal burkolt szekrény állt. Kálid saját kezűleg reteszelt ki egy olyan kicsiny nyílást a paravánon, hogy kizárólag a mini szivárvány vöröse hatolhasson be a szekrénybe, ahol nyomban újabb prizma állta útját, amely, még mindig a szekrény belsejében, újabb paravánra vetítette.

– Namármost, amennyiben a színváltozás kizárólag a fénytörésnek volna köszönhető, nyilvánvaló, hogy a vörös sávnak is színt kellene váltania a második fénytörés következtében. De nézzétek: megmaradt vörösnek. A színek mindegyike változatlan marad, amikor átbocsátjuk a második prizmán. – Igazát demonstrálva Kálid egymás után átbocsátotta a színeket a reteszelhető nyíláson. Vendégei a szekrényke ajtajához gyűlve árgus szemekkel figyeltek.

– És mit jelent ez? – kérdezte egyikük.

– Hát, ebben nektek is be kell segítenetek, avagy kérdezzétek Ivangot. Nem vagyok filozófus. De úgy hiszem, azt bizonyítja, hogy a színbéli változás nem kizárólagosan a fénytörés műve. Úgy hiszem, azt mutatja, hogy a napfény, a fehér fény, vagy ha úgy tetszik, teljes fény, szóval a napfény az összes különálló, de együtt terjedő színek keveréke.

A kísérlet szemtanúi bólogattak. Kálid elrendelte, hogy nyissák ki a szobát, és a tudósok hunyorogva kivonultak a napfényre, hogy kávét és süteményt fogyasszanak.

– Ez csodálatos volt – mondta Zahhar, a Sher Dor medresze egyik tekintélyes matematikusa –, kész megvilágosodás, hogy úgy mondjam. De szerinted mit tudtunk meg a fényről? Mi a fény?

Kálid vállat vont.

– Allah tudja, de az emberek nem. Én csak azt gondolom, hogy bizonyos tekintetben sikerült tisztáznunk a fény viselkedését. És ennek a viselkedésnek geometriai aspektusa van. A jelek szerint a számok irányítják. Mint annyi más dolgot is a világban. Úgy tűnik, Allah kedveli a matematikát, ahogy te magad is gyakran mondod, Zahhar. Ami a fény anyagát illeti, micsoda rejtély! Gyorsan mozog, hogy milyen gyorsan, nem tudjuk, jó volna kitalálni. És meleg is, ezt tudjuk a napfény révén. És a hanggal ellentétben vélhetőleg áthatol az űrön, feltéve, hogy létezik egyáltalán űr a világban. Talán igazuk van a hinduknak, és a föld, a tűz, a levegő és a víz mellett létezik még egy elem, egy olyan finomságú éteri anyag, hogy nem is látható, ez tölti ki az univerzumot, és ebben megy végbe a mozgás. Talán kis anyagrészecskék tömkelege, melyek lepattannak mindenről, aminek nekiütköznek, mint valami tükörről, csak kevésbé közvetlenül. Attól függően, hogy minek ütköznek, más-más színsáv verődik vissza a szembe. Talán. – Kálid ismét megvonta a vállát. – Rejtély.

A medreszék is ringbe szállnak

A színbemutató tömérdek eszmecserét és vitát gerjesztett a medreszékben, Kálid pedig megtanulta, hogy soha ne ragaszkodjon túlságosan a véleményéhez, ha az okokról beszél, és hogy ne ártsa magát a medreszebeli tudósok dolgába azáltal, hogy Allah akaratát vagy a valóság természetének bármely más aspektusát emlegeti. Ehelyett mindössze ennyit mondott: „Allah megajándékozott bennünket az értelmünkkel, hogy jobban megértsük művének dicsőségét”, vagy: „A világ gyakran matematikailag működik. Allah szereti a számokat, a moszkitókat nyáron, és a szépséget.”

Egyes tudósok álmélkodva, mások ingerülten távoztak, a filozófia állóvizébe mindenesetre sikerült követ dobni. A Regisztán téren és a város más pontjain levő medreszékben, meg Ulug Bek ódon csillagvizsgálójában, a természettudományi kísérletek új divatjától pezsgett a levegő, és nem Kálid gyártelepe volt az egyetlen, amely az új gépek és berendezések mind komplexebb garmadáját elő tudta állítani. A Sher Dor medresze matematikusai például általános érdeklődést keltettek egy meghökkentő, új higanymérleggel. A konstrukció igen egyszerű volt: egy tálka higanyba ugyancsak higanyt tartalmazó, vékony, felső végén légmentesen zárt, alul azonban nyitott csövet állítottak. A csőben lévő higany szintje ekkor bizonyos mértékben alábbszállt, újabb rejtélyes űrt hozva létre a cső felső végében. A cső fennmaradó részét azonban továbbra is kitöltötte a higanyoszlop. A Sher Dor matematikusai kijelentették, hogy a világ összes levegőjének a súlya nyomja le annyira a tálkában lévő higany tükrét, hogy a csőből ne folyhasson ki az összes higany a tálkába. Mások amellett kardoskodtak, hogy a cső felső végében lévő űr szegül ellen tulajdon növekedésének, az az ok. Ivang javaslatát megfogadva kivitték szerkezetüket a Zaravsáni-hegységbe, a Hó-hegy csúcsára, és ott valamennyien tanúi voltak, hogy a csőben lejjebb ereszkedett a higany, vélhetőleg azért, mert ott, a városnál két-háromezer marokkal magasabban, kevesebbet nyomott a levegő. Ez hathatósan alátámasztotta Kálid korábbi meggyőződését, hogy a levegőnek súlya van, amely rájuk nehezedik, illetve cáfolta Arisztotelészt, al-Farabit és a többi arab tudóst, akik Arisztotelész nyomán azt állították, hogy a négy őselem mind föl vagy le, a maga helyére törekszik. Ezt az állítást Kálid nyíltan kifigurázta, szűkebb körben legalábbis.

– Mintha bizony a kövek vagy a szél vágyhatnának valahová, ahogy az ember. Már megint ugyanaz a körben járó okoskodás. „A dolgok azért esnek le, mert le akarnak esni.” Nem! A dolgok azért esnek le, mert leesnek, és kész. Ami jól is van így, senki nem tudja, miért esnek le a dolgok, én meg biztosan nem, ez az élet egyik hatalmas rejtélye. Ugyanígy rejtély az összes közvetett kölcsönhatás. Első dolgunk mégis ennek a kijelentése, hogy a rejtélyeket rejtélyekként megkülönböztetjük, és innen haladunk tovább, kísérletekkel modellezve a jelenséget, melyek azután elvezethetnek a „hogyan” és a „miért” megértéséhez.

A szúfi tudósok továbbra is hajlamosak voltak bármilyen bemutatott jelenségből a kozmosz végső természetére következtetni, a matematikusok viszont az eredmények színtiszta numerikus szépségeiben, az eléjük táruló világ geometriájában gyönyörködtek. A különböző megközelítések lázas tevékenykedésben ötvöződtek egymással, kísérletek és viták folytak, matematikusok dolgoztak félrevonulva palatábláikra rótt egyenleteiken, mesteremberek bábáskodtak új vagy továbbfejlesztett szerkezetek körül. Egyes napokon Bahram számára úgy tűnt, mintha ez a keresés-kutatás egész Szamarkandot áthatná: Kálid gyártelepét és a többit, a medreszéket, a ribatot, a bazárt, a kávékiméréseket, a karavánszerájt, ahonnan a kereskedők azután szertevitték a világban a fejleményeket… csodálatos volt.

A tudás tárháza

A város nyugati falán túl, ahol a régi Selyemút húzódott Bokhara felé, az örmények csendesek voltak a nagy és lármás hindu tábor mellett meglapuló kis karavánszerájukban. Éppen szénserpenyőik fölött főztek a szürkületben. Fedetlen fejű, vakmerő tekintetű asszonyaik nevetve trécseltek egymás között a saját nyelvükön. Az örmények jó kereskedők voltak, és mégis maguknak valók. Kizárólag a legdrágább portékákkal kereskedtek, és a jelek szerint a világ összes táján ismerősek voltak. Valamennyi kereskedőnemzet közül ők voltak a leggazdagabbak és a legbefolyásosabbak. A zsidókkal, a nesztoriánusokkal és a cigányokkal ellentétben nekik volt egy parányi anyaországuk a Kaukázusban, ahová a többségük rendszeresen haza is látogatott, és egytől-egyig muzulmánok voltak, ami hatalmas előnyt jelentett számukra a Dar al-Islam területén – Kínát és a Dekkán-fennsíktól délre elterülő Indiát leszámítva gyakorlatilag az egész világban. Keringtek ugyan pletykák, hogy csak megjátsszák a muzulmánt, titokban keresztények, Bahramnak azonban úgy tűnt, inkább a többi kereskedő áskálódik irigységében. Valószínűleg a cigányok, akiket még jóval korábban elűztek Indiából (egyesek szerint Egyiptomból), és most hazátlanul bolyongnak a világban, és nincs ínyükre, hogy az örmények a legjobb piacokon és a legjövedelmezőbb áruféleségekkel kereskednek.

Bahram most ráérősen ballagott a tábortüzeik és lámpásaik között, meg-megállva, hogy elfogadjon egy korty bort az ismerőseitől, míg végül egy öregember megmutatta neki a könyvkereskedő Mantunit, egy vén, összeaszott, púpos kis embert, akinek a szeme citrom nagyságúnak tűnt az orrára biggyesztett okuláré mögött. Az öregember csak az alapszavakat tudta törökül, azt is erős akcentussal, úgyhogy Bahram átváltott perzsára. Mantuni ezt hálás biccentéssel nyugtázta, azután egy faládára mutatott a földön, ami telis-tele volt a Kálid számára Frendzsisztánban beszerzett könyvekkel.

– El fogod bírni? – kérdezte Bahramtól aggodalmasan.

– Persze – mondta Bahram, de neki nem emiatt főtt a feje: – Mennyibe fog ez kerülni?

– Már ki van fizetve. Kálid a pénzzel a zsebemben menesztett útnak, különben nem is tudtam volna ennyi mindent összevásárolni. Egy árverésre bocsátott damaszkuszi birtokról származnak, egy ősrégi alkimista családnak szakadt vége egy magtalan remetével. Nézd csak, Zoszimosztól a Szerszámokról és kazánokról való értekezések, most nyomtatták két éve, neked hoztam. Mint láthatod, a többieket időrendbe szedtem az összeállításuk dátuma szerint, itt van Dzsabirtól A tökéletesség summázata, aztán ugyancsak tőle A kiigazítás tíz könyve. És nézd: A teremtés titka! – Utóbbi egy báránybőrkötésű hatalmas kötet volt. – A görög Apollonius tollából. Egyik fejezete a híres Smaragd tábla – kocogtatta meg a könyv fedelét. – Csak ez az egy fejezet a dupláját éri annak, amit az egész gyűjteményért adtam, de mit tudták ők. A Smaragd tábla eredetijét Ábrahám felesége, Sára találta meg egy Hebron környéki barlangban, valamikor a nagy özönvizet követően. A szöveg egy smaragdlapba volt belevésve, amit Sárának úgy kellett kiszabadítania a minden alkimisták atyja, a Háromszor Legnagyobb Hermész múmiájának a csontkezei közül. Föníciai betűkkel íródott. Be kell vallanom, hogy más beszámolókat is olvastam, amelyek viszont Nagy Sándornak tulajdonítják a felfedezését. Mindenesetre itt van, arab fordításban a bagdadi kalifátus idejéről.

– Pompás – mondta Bahram. Nem volt benne biztos, hogy Kálidot még érdeklik az ilyesmik.

– Ugyancsak itt találod A halhatatlanok hiánytalan életírásait, keszeg kis könyv, ami azt illeti, és A tudás tárházát, egy frendzsi könyvet Bartholomaeus Anglicustól, A dolgok tulajdonságairólt. Ezenkívül itt van még a A nap episztolája a félholdhoz, a Mérgek könyve, ez még kapóra jöhet, a Mérhetetlen kincs, az Irat a három hasonlatosságról, kínaiul…

– Ivang ezt el tudja majd olvasni – mondta Bahram. – Köszönöm.

Megpróbálta fölemelni a ládát. Mintha kővel rakták volna tele, meg is tántorodott.

– Biztos, hogy elbírod?

– Nem lesz semmi bajom. Elviszem őket Kálidhoz, ahol Ivangnak is van egy szobája a munkájához. Még egyszer köszönöm. Biztosra veszem, hogy Ivang ki akar majd látogatni hozzád, hogy beszélgessetek ezekről, és valószínűleg Kálid is. Meddig leszel Szamarkandban?

– Legfeljebb még egy hónapot.

– Ki fognak jönni, hogy beszélgessenek veled ezekről.

Bahram a ládát a fején egyensúlyozva nekivágott az útnak. Időről időre megállt, hogy pihentesse a fejét, és pár korty borral erőt töltsön magába. Mire visszaért a gyártelepre, késő este lett, és forgott vele a világ, de Kálid dolgozószobájában égtek a lámpák, és Bahram ott talált rá az olvasgató öregemberre.