Részlet Jonathan Lethem Amerikai amnézia c. science-fiction könyvéből

14

Másnap hajnalban felkelt, és lesétált a hegyről, mielőtt bárkivel találkozott volna. Mire elérte a Submissiont, a negyed utcái már ébredeztek. Nyugodtan lépdelt a széles sugárúton, élvezve, hogy nem ismeri senki, hogy közömbös pillantásokat válthat a többi járókelővel. Itt nem előzték meg az álmai.

A mexikói boltosok úgy kezdték a napot, hogy kihúzták sámliként szolgáló tejes ládáikat az utcára, az utcai árusok pedig kiteregették maguk elé az árut: a kallódó floppykat, az elromlott napelemes laptopokat, a lezárt orvosságos dobozokat és az Ate Hashberry-i meg Callistói házak lopott kulcscsomóit, melyekre kézírással volt felírva a cím. Everett kért egy quesadillát az egyik standnál, de időközben rájött, hogy nincs nála pénz, sőt, azt sem tudja, mi a fizetőeszköz errefelé.

A televangelistát pillantotta meg, ugyanazt, amelyet a városba érkezésükkor Faulttal láttak. A robot krétával rajzolgatott a járdára, hatalmas teste kétrét görnyedt, és foltos, felcsúszott reverendája alól összegabalyodott huzalok és biztosítékok kandikáltak elő. Nem messze tőle két mexikói kisfiú ácsorgott, félénken mulatva a roboton, amely rájuk sem hederített. Amikor Everett közelebb lépett hozzá, hogy megnézze, mit rajzol, a televangelista megérezte, hogy figyeli, és feléje fordította képernyőfejét. Everett tudta, hogy a robot szeme nem azonos a képernyőn látható szemmel, mégis belebámult.

A rajz egy feszületet ábrázolt. A minta valami középkori ikonról származhatott, melyet a robot keze hátborzongató pontossággal teremtett újra.

– Ismered egyáltalán ezt a formát? – kérdezte a televangelista meglepően halkan, és dölyfös ábrázata elszontyolodott. – Te, istentől eltévelyedett emberfia.

– Ismerem – mondta Everett.

– Volt idő, amikor Krisztus volt a ti királyotok – mondta a robot, aztán felkelt a rajz mellől, és szembe fordult Everettel. Reverendája csupa kréta lett. – Tudom, hogy így volt. Emlékszem rá.

– Talán csak beléd programozták az emléket – szállt vitába Everett.

A televangelista megrázta a fejét, méghozzá duplán: a képernyő ide-oda mozgott a robotnyakon, az öreg tiszteletes pedig elbiggyesztette az ajkát a videón, lehunyta a szemét, és szomorúan csóválta a fejét.

– Én emlékszem – mondta. – De az emberiség letévedt az Ő útjáról. Kudarcot vallottunk. Ma már kevesen hisznek Istenben, és még kevesebben dicsérik az ő nevét.

– Kik azok, akik kudarcot vallottak?

– Az olyanok, mint én. Magányosan, segítő társak nélkül küldtek ki bennünket a világba. De a sötétben nem jó egyedül. Jobb megtaláltatni, mint elveszni.

Everett arra gondolt, hogy a televangelista talán emlékszik az eltűnt világra. Őt nem befolyásolják az álmok. Talán megőrizte a tisztánlátását, és képes lesz beszámolni arról, hogy mi történt – már ha sikerül keresztülverekednie magát a programozás egyoldalúan vallásos beállítottságán. Nem lesz könnyű feladat.

Egy koldus baktatott oda hozzájuk, és elébük tartotta a markát. A lábával elmaszatolta a járdára rajzolt krétafeszületet. A robot megfordult – a napfény megcsillant a képernyőjén –, és alamizsnául odanyújtott neki egy szórólapot. Everett széttárta a karját, vállat vont, a koldus pedig továbbállt.

A televangelista felegyenesedett, és a messziségbe révedt, mintha hívó szót hallana. Matrac siklott fölébük, árnyékot vetve az aszfaltra. Everett halványan emlékezett az időre, amikor a kidobott antigrav matracok először kiszabadultak a szeméttelepekről, és felszálltak a város fölé. Ennek az alján vörös szórófestékkel fújt betűk éktelenkedtek, de mielőtt Everett elolvashatta volna őket, a matrac tovaúszott a levegőben.

– Mi változott meg? – kérdezte Everett.

– Minden – felelte a televangelista, és a képernyőarc fájdalmas grimaszba torzult, mintha gyomron vágták volna a gazdáját. – Az emberek elkezdtek mindenféle hangokat hallani. Itt-ott akadnak még, akik az égre függesztik tekintetüket, de aztán jönnek a hangok, és őket is lerántják a sárba.

Everett megértette, hogy a robot az álmokról beszél.

– Hallod a harangszót? – kérdezte a televangelista.

Everett hiába hegyezte a fülét, nem halotta.

– A harangszót?

– Vasárnap van, testvérem. Velem jössz?

Vasárnap. Valahol Vacaville-ben Edie megint költözik. De az lehetetlen, hogy ilyen régóta van a városban. Ezek szerint itt másképp számolják a napokat. Vagy a televangelista téved.

Everett követte a robotot a Submission Boulevard-ról a néhány háztömbbel odébb álló nagy, fehér templomba. A környező házakban csend volt, némelyik ablak bedeszkázva, mások, amelyek mögött talán laktak, tárva-nyitva. Az egész környéket a templom túlméterezett öntöttvas kapuja uralta. A templom parkolójának közepén elszenesedett szeméthalom sötétlett: megfeketedett szigetelőcsík-darabkák tekeregtek egy kupac salakon. Everettnek a boszorkányégetések, a keresztek és az emberáldozatok jutottak róla az eszébe. A televangelista a nyakában lógó kulccsal kinyitotta a templomot, és Everettel a nyomában belépett.

– Nem kéne nyitva tartani? – kérdezte Everett. – Mi van, ha valaki be akar jönni?

A televangelista megfordult, ormótlan teste fenyegetőn tornyosult Everett fölé.

– Az oltárt megrongálták, amint azt mindjárt látni fogod. De egyszer eljön a nap, melyen az emberek visszatérnek az Úr házába. Addig nekünk kell itt rendet tartanunk.

A templom előteréből a központi terembe léptek. A padsorokban több tucat robot ült, mind ugyanolyan ütött-kopott, mint az, amelyik idevezette. Képernyőiken különféle arcok villóztak őrületes változatosságban: korpulens, fekete baptisták, szigorú ortodox rabbik, józan, bűnbánó katolikus papok. Olyan is akadt köztük, amelynek már nem működött a képernyője, csak szemcsés szürkeséget sugárzott. A robotok rongyos papi öltözéket viseltek, és sokat közülük szinte beborítottak a különféle vallásos bigyók: a keresztek, a dávidcsillagok, az ókeresztény halacskák, az apró jáde-Buddhák és a szabadkőműves szemek. Az egyikük, melynek képernyőjén az FBI felhívása arra figyelmeztette az érdeklődőt, hogy a komputergrafikai anyag a szerzői jog védelme alatt áll, másolása tehát illegális, otromba töviskoszorút viselt. Everett lépteinek zajára mind megfordultak, és a látogatóra meredtek. A terem elcsendesedett.

? Zarándokot hoztam – szólalt meg az első robot.

Everettnek eszébe jutott Cale és Gwen. A templomba belépve ugyanazt érezte, mint amit akkor, amikor belőtte magának Fault injekcióját, és eljutott arra a titkos helyre, ahol megmaradtak a…

Mik is?

A szimulációk?

Az egyik robot kilépett a sorból. Az arca olyan volt, akár az évek óta a dzsungelben tévelygő misszionáriusé: szakállas, elkínzott és mélységesen komor. Everett megpróbálta elképzelni a programozóját, amint igyekszik olyan arcot találni, amely megragadja az embereket, vallásos áhítatot ébreszt bennük, és végül emellett az arc mellett dönt.

– Isten hozott. Megtisztelő a látogatásod, noha nem sokat nyújthatunk már az útkeresőnek. Ralfrew talán már említette.

– Még nem – mondta Everett.

– Ralfrew bátor, és kimerészkedik a tévelygők közé – mondta az agg próféta, és a képernyője egy pillanatra elszemcsésedett. – Mi, többiek, ritkán merészkedünk ki innen. Isten, miután szent hevületet oltott belénk, szétküldött minket a földön.

– Ti mégis a városban maradtatok.

A próféta lesütötte a szemét.

– A templomban maradtunk – mondta, és elfordult. A többi televangelista folytatta az imát: lehajtották a fejüket, és csikorgó műfém ujjaikat imára kulcsolták. Everett arra lett figyelmes, hogy az egyik robot halkan mormol valamit, és a hangot felerősítve veri vissza a templom boltozata.

Sarkon fordult, az előtéren és a kapun át kisietett a templom elé. Össze volt zavarodva, szúrt és könnyezett a szeme. A Ralfrew nevezetű televangelista utána eredt, és néhány jókora lépéssel beérte.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Az emlékeitek hamisak. Csak belétek programozták őket.

– Hamisak?

– Üresek vagytok – mondta Everett. – Akárcsak a templomotok.

– Nem értem – mondta Ralfrew.

– Az emlékeitek, az istenetek, és minden csak átutazóban járt itt, réges-régen. Sehol sincs már.

Feleslegesen vitázik, gondolta Everett. A robotnak nincs valódi énje, amelyhez visszatalálhatna.

– De mi emlékszünk…

Everett nem hallgatta végig, inkább visszamenekült a hegyre.