John Wyndham

Szemünk fényei

Körülbelül az idő tájt, amikor Janet és én Trayne felé közeledtünk, Alan Hughes főhadnagy és Norris tűzoltóparancsnok egymás mellett álltak az oppley-i úton. Azt figyelték, hogy egy tűzoltó hogyan próbálja egy hosszú kampóval megragadni a földön heverő mentőst. Amikor a kampó végre beakadt, húzni kezdte vele a magatehetetlen embert. Mintegy másfél métert húzhatta az aszfalton, amikor az ember egyszer csak felült, és káromkodni kezdett.
Alannek úgy tetszett, hogy soha nem hallott ennél szebb beszédet. A kínzó nyugtalanság, amellyel a helyszínre érkezett, nyomban enyhülni kezdett, amikor felfedezte, hogy ennek a ki tudja minek az áldozatai, miközben itt fekszenek a földön, lassan bár, de mégiscsak lélegeznek. Most pedig bebizonyosodott, hogy legalább egyikük semmiféle látható károsodást nem szenvedett a kilencven perc alatt, amíg ennek a valaminek a hatása alatt állt.
– Jó – mondta. – Ha ő jól van, akkor a többiek is jól lehetnek… habár ettől még nem jutottunk közelebb ahhoz, hogy tudjuk, mi ez.
Ezután a postást húzták ki a kampóval. Ő valamivel tovább feküdt ott, mint a mentős, ennek ellenére éppoly természetesen és megnyugtatóan tért magához.
– Élesnek tűnik a határvonal... és állandónak – jegyezte meg Alan. – Hallott már valaki még enyhén szeles időben is tökéletesen egy helyben maradó gázról? Ennek nincs értelme.
– A talajról párolgó cseppek sem lehetnek – vélte a tűzoltóparancsnok. – Mintha kalapáccsal ütötték volna le őket. Ilyen cseppekről én még nem hallottam, hát maga?
Alan megrázta a fejét.
– Egyébként is bármilyen illékony anyag mostanára már elpárolgott volna. Ráadásul tegnap éjjel nem párolgott itt semmi, ami elérte volna a buszt és a többit. A busznak tíz óra huszonötre kellett Midwichbe érnie; magam mindössze pár perccel korábban hajtottam át ezen az útszakaszon. Akkor még nem volt semmi baj. Ami azt illeti, épp ez lehetett az a busz, amellyel Oppleyba érve szembetalálkoztam.
– Vajon milyen messzire terjedhet? – töprengett a tűzoltóparancsnok. – Elég nagy távolságra, különben látnánk közeledő autókat.
És tovább bámészkodtak Midwich felé zavartan, tanácstalanul. A járműveken túl az út, mint ami semmiről sem tud, szabadon, enyhén fénylő burkolattal tartott a következő útkanyarulat felé. Mint minden közönséges, egy gyors zápor után már csaknem felszáradt út. Most, hogy a reggeli pára felszállt, a sövények fölött idelátszott a midwichi templom tornya. Ha az ember eltekintett attól, ami az orra előtt volt, a látvány mindenféle rejtély eleven cáfolatának tűnt.
A tűzoltók Alan embereinek segítségével folytatták a könnyen elérhető alakok kivonszolását. Az áldozatokra a jelek szerint nem volt hatással az, amit átéltek. Mihelyt magukhoz tértek, fürgén felültek, nyilvánvalóvá téve ezzel, hogy nincs szükségük a mentősök segítségére.
A következő feladat egy felborult traktor elvontatása volt, hogy a szabaddá vált úton elmehessen utasaival együtt a többi jármű.
Alan az irányítás műveletét ráhagyta az őrmesterére és a tűzoltóparancsnokra, s maga átmászott egy lépcsős kerítésáthágón. A mögötte lévő ösvény egy kis emelkedőre vezetett, ahonnan leláthatott Midwichre. Több háztetőt is látott, többek között a Kyle-kastélyét és az Udvarházét, valamint az apátság romjainak legtetejét, és két szürke füstkígyót. Békés látvány volt. De néhány méterrel arrébb olyan helyre érkezett, ahonnan négy, a mezőn mozdulatlanul fekvő birkára látott. A látvány nyugtalanságot keltett benne, nem azért, mintha még most is azt gondolta volna, hogy a birkáknak komoly bajuk eshetett, hanem mert ez arra utalt, hogy a határövezet távolabb húzódott, mint remélte. Elgondolkodva nézte az állatokat, s mögöttük a vidéket, és mellettük, valamivel távolabb, két tehénre lett figyelmes. Egy-két percig figyelte őket, hogy lássa, csakugyan mozdulatlanul fekszenek-e, majd megfordult, és töprengve elindult vissza az útra.
– Decker őrmester! – kiáltotta.
Az őrmester odasietett, és szalutált.
– Őrmester – szólt Alan –, szerezzen nekem egy kanárit… természetesen kalitkástól!
Az őrmester pislogott.
– Ööö... egy kanárit, uram? – kérdezte kínosan feszengve.
– Hát, gondolom, papagáj is megteszi. Biztosan akad egy Oppleyban. Menjen a dzsippel! Mondja meg a gazdájának, hogy kap kártérítést, ha kell!
– Én... khm...
– Induljon, őrmester, és amilyen gyorsan csak lehet, hozza ide azt a madarat!
– Értettem, uram. Ööö... egy kanárit – ismételte meg az őrmester a biztonság kedvéért.
– Igen – felelte Alan.