Részlet Joan Slonczewski Elízium lánya c. science-fiction könyvéből

15.fejezet

A Világgyűlést a Kshiri-el tutajon tartották, amely még mindig őrizte a nagy Raia-el emlékét: a tutajét, amely a valedoni invázióval szembeforduló ellenállást vezette, és amely tanúja volt A Háló születésének.

A valedoni megszállás előtt a Cserék makacsul ragaszkodtak az anarchiához, és elutasították a globális kormányzás gondolatát. Az érdekellentéteket, a népességnövekedéssel vagy új tutajok alapításával kapcsolatos vitákat a tutajcsoport gyűlésén, vagy legfeljebb nyolc egymáshoz közel eső tutajcsoport keretein belül rendezték. Ám a külföldiek fokozatos térnyerése végül meggyőzte a Cseréket, hogy egységesen kell szembenézniük a külvilág fenyegetéseivel.

Így hát a kopasz, lila bőrű asszonyok minden évben összegyűltek, miután a tengernyelők elvándoroltak észak felé, újból megtisztítva a tengert a túlburjánzott növényektől. Több mint ötszáz küldött érkezett, a bolygó valamennyi tutajcsoportjáról. Volt, aki óriás tintahal-vontatta csónakon jött, ahogy az őseik utaztak évszázadokon át, még az idegenek érkezése előtt. Mások különleges, zajtalan motorokkal felszerelt valedoni kishajókat használtak. Az időjárás-jelentéseket keleplegyekkel továbbították, hogy mindenki el tudja kerülni a veszélyes viharzónákat. Ehhez mostanában már némi elíziumi segítséget is hajlandóak voltak igénybe venni.

A látogatókat a csoport nyolc tutaján élő családok látták vendégül. Esőfelhő korán érkezett a Kshiri-elre, hogy ne a kisbaba születése után kelljen megtennie az utat a kiszámíthatatlan siklóval. Kínosan érezte magát, hiszen kétszer akkora helyet foglalt el a selyemházban, mint a többi elszállásolandó vendég. Leresha azonban megnyugtatta, hogy valóban szívesen látják a Gyűlésen. Feketemedve kivett egy sor Látogatási Napot, a gyerekek pedig mindennap kilátogattak, hogy Kutyussal együtt felfedezzék a tutaj izgalmas világát. Az édes illatú tutajvirágok már kitárták a szirmaikat, narancsszínbe borítva az egész tutajt. Esőfelhő mosolyogva idézte fel magában Ooruwen érzékletes leírását a Papiliont elárasztó „gyönyörű” gyümölcslegyekről.

Külföldiként azonban az istennő nem vehetett részt a Gyűlésen: erre csak azok voltak jogosultak, akik már rendelkeztek „másodnévvel”. Draeg közéjük tartozott, mivel már két tengernyelő-vándorlásnyi időt töltött a Kshiri-elen, és bőre alá fogadta a lila lélegzőmikrobákat. Nemrégiben választott magának másodnevet a tutaj Gyűlésén, és sietett ezt a tényt másokkal is megosztani.

– És mondd csak, mi lett a drágalátos „másodneved”, Draeg? – kérdezte Feketemedve.

– „A Lobbanékony” – felelte a l’lii. Lila arca csak úgy ragyogott kócos fekete haja alatt.

Feketemedve felkacagott, és hátba veregette.

– Testvér, kitűnő nevet választottál, az egyszer biztos!

Draeg elkapta és megcsavarta a karját, földre kényszerítve a Kattogót.

– Gyorsan tanulsz – ismerte el Feketemedve. – Csak nehogy a békeszerető Csere barátaid meglássák.

– A ti rei-gitek nekem épp eléggé békés. Egyébként se felejtsd el, hogy én részt vehetek személyesen a Világgyűlésen, te viszont nem. Még magát a Főtanácsost sem engedik be.

– És Veridet sem? Akkor meg minek jön ide? – kérdezte Feketemedve.

– Az elíziumi küldöttek odakint fognak ülni, és az ujjaikkal malmoznak, amíg a szószövőink nem közlik velük a Gyűlés döntését.

Miközben újabb és újabb Csere csónakok futottak be a Kshiri-elre, Esőfelhő teste napról napra jobban megfeszült. Végül már úgy érezte, egy perccel sem bírja tovább. Ám azt is sejtette, hogy a két előző babához hasonlóan ez a gyermeke is később fog megszületni a vártnál. Ezért, hogy ellazítsa a testét, egy medencébe merült, amelyet két, víz alatt elnyúló tutajág alkotott. Fiatal hajtásaikból virágok nyíltak a víz felszínén, akár a tavirózsák.

Egy este valamilyen „pukkanást” érzett alulról. A nyákdugó volt: egy összetekeredett váladékcsomó, amely ellebegett a vízen. Az életformáló, Yshri, a Bolond, aki hónapokkal azelőtt Napraforgó sebét is begyógyította, megállapította, hogy Esőfelhő méhszája egy ujjnyira kitágult, és figyelmeztette, hogy tartsa távol magát a víztől. A vajúdás azonban még nem kezdődött el, az istennő pedig már a vízbe merüléstől sem várhatott megnyugvást.

A tutajon töltött éjszakákat gyönyörű fénnyel árasztották el a csillagok. Esőfelhő a Bronz Égbolton egyszerre csak egy-két csillagot láthatott, mivel a többit eltakarták előle a sztratoszférát elborító hamufelhők. Itt azonban a bolygó felfedte magát az ezernyi pislákoló, távoli nap előtt.

A Gyűlés nyitóestjén hosszúnyakú riporterszervók érkeztek, hogy tudósítsanak a Cserék bevonulásáról: a gépek a legkevésbé sem illettek az óceán-mosta tutaj földjére. Amikor a nap utolsó lángja is kilobbant a látóhatáron, a Cserék felvonultak a tutaj középső karimájára. Kezükben „fénynövényeket” – világító, húsos levelű cserepes virágokat – tartottak, hogy megvilágítsák az utat maguk előtt. A pislákoló fények hamarosan eltűntek, amint hordozóik leereszkedtek a kráterszerű mélyedésbe.

Draegnek igaza volt: magát az Altanácsost is a selyemház előtt várakoztatták, amíg a Gyűlés elküldte hozzá a hírvivőit. Verid akár másnap reggel is kiutazhatott volna Helikonból, ám ő az elíziumi hagyománynak megfelelően inkább kivárta a tanácskozás végét, mert tudta, hogy csak így számíthat a Cserék teljes együttműködésére. Ugyanakkor, hogy ne vesztegesse az időt, a szervóhálózaton keresztül folyamatosan végezte a Magban felmerülő feladatait.

Esőfelhő lefeküdt aludni, mert mostanában már csak ehhez érzett magában elég erőt. Rekedten horkolva lélegzett, és sűrűn felriadt a hátába vagy a lábába hasító fájdalomtól, de még így is jobban aludt idekint, a friss tengeri levegőn, mint bezárva Helikon mesterséges gyomrába.

Egy vállára helyezett úszóhártyás kéz ébresztette – Eerea, Leresha szerelemcserélője.

– Itt vannak – suttogta Eerea.

Esőfelhő órája szerint reggel hat múlt néhány perccel. Az istennő kábultan feltápászkodott, és tapogatózva találta meg a kifelé vezető utat a selyemház ismeretlen folyosóin, amelyeket ide-oda csavarodó kagylóselyem „nyergekből” állítottak össze. A társalgóban mindenki a földön ült, Csere módra keresztbe tett lábbal, a fénynövények kellemes derengésében. Esőfelhő szeme végre hozzászokott a fényhez, és megpillantotta Veridet a két szószövővel, Lereshával és Ooruwennel, akiket a tanács hírvivőnek jelölt ki. Jelen volt még egy meryllioni asszony is, aki a szilánszennyezés ügyéről tárgyalt a Cserékkel: talárját ragyogó vörös, feketével szegélyezett szárnyú pillangók díszítették. Esőfelhő kipréselt magából egy mosolyt, Eerea pedig egy kagylóban ízletes meleg italt nyújtott át neki, amely segített elűzni az álmosságot.

– Milyen csodaszép kislány! – kiáltott Ooruwen, Esőfelhő hasában gyönyörködve. A Cserék a születendő gyermeket szokás szerint nőneműnek tekintették. – Milyen nagy a feje, és milyen erősek, határozottak a lábai! Láttál már valaha ilyen szépséges gyermeket, Leresha?

– Soha – bólintott a másik szószövő. – Azt hiszem, meglátjuk majd a csillogó arcocskáját, mielőtt a nap újra lenyugszik.

– Nem, ez egy igazi kis ördög – mondta Ooruwen. – Szerezni fog még egy álmatlan éjszakát szegény anyjának, mielőtt kegyeskedik kidugni a fejét.

A két Csere így folytatta még egy pár percig, aztán válaszképpen Verid is kikérdezte őket a gyermekeikről és unokáikról. Végül Leresha szóba hozta a legyeket, a papilioni „ajándékot”.

– A Gyűlés megegyezett – kezdte –, hogy segítséget cserélünk papilioni nővéreinkkel, és eltávolítjuk a szépséges legyeket. Egy vonzó hatású feromont fogunk szétpermetezni a tengeren az elíziumiak lakóhelyei körül. A legyek hamarosan elhagyják Papiliont, és letelepszenek egy másik tutajon. Sem az emberek, sem a legyek nem fognak bántódást cserélni.

– Köszönjük a segítséget – felelte Verid. Esőfelhő tolmácsolta a hivatalos fordítást.

– Mi köszönjük a lehetőséget, hogy segítségükre lehettünk – mondta nagylelkűen Ooruwen.

– A Gyűlés nagy örömmel vette tudomásul – tette hozzá Leresha –, hogy a tengeri „zene” a következő tengernyelő-vándorlás idejére el fog tűnni a vizeinkről. Verid Anaeashon ígérete nagy megbecsülést cserél velünk. – Verid előre elvégzett munkája rengeteg vitától kímélte meg a küldöttséget.

– Ami a szilánszennyezést illeti… – Ez bonyolultabb ügynek ígérkezett. Miközben a meryllioni küldött a Cserék kérésére reagált, Esőfelhő alig bírt ébren maradni, többször lekókadt a feje, és csak az utolsó pillanatban sikerült újra felemelnie. A folyosó felől egy vékony nyalábban már beszivárgott a napfény.

Nyolc előtt néhány perccel megérkezett Helikonból Tulle, hogy beszámoljon a genom projektről. Minden tőle telhetőt megtett, hogy eloszlassa a Cserék aggályait.

– Csupán annyit szeretnénk elérni, hogy az elíziumi szülők meghatározhassák az utódaik génjeit – fejezte be az előadását. – Ez volna annyira hiú remény? A Cserék számára talán nem érték az anyaság? A teljes népességünket semmiképp nem fogja érinteni a változás.

Leresha gondolataiba merülve hallgatott.

– Ezzel megsértik az egyezményt – állította Ooruwen. – Az egyezményben az elíziumiak ígéretet tettek, hogy központosítják a gyermeknemzést, és a közösséggel cserélnek minden gyermeket. Lemondtak az anyaságról.

– Ez így nem egészen pontos – ellenkezett Tulle. – Az elíziumiak sosem mondtak le az anyaságról, és ha már itt tartunk, az apaságról sem. Úgy rögzítették a népességük arányát, hogy minden tíz felnőttre egy gyermek jusson, ami egyébként jóval kisebb a Cserék szaporodási rátájánál. Mivel az elíziumiak nem öregszenek, csupán azokat pótoljuk, akik balesetben hunynak el. Ám egy szép napon a népességünk fenntartásához ismét szükség lesz az egy az egyhez pótlási arányra… és ez a nap hamarabb elkövetkezhet, mint gondolnánk. Amikor a többségünk eléri az ezredik életévét, fellépnek bizonyos… komplikációk.

Esőfelhő tudta, hogy az elíziumi élethosszabbító kezelés nem tökéletes. Tulle laborja elsősorban erre koncentrált: a termékenységgel kapcsolatos kutatások csak egy mellékvágányt képviseltek. De ha az idősebb elíziumiak elkezdenek kihalni, a helyzet gyorsan megváltozhat.

– Akkor is ellentmond az egyezménynek – erősködött Ooruwen. – Ha módosítani szeretnék az egyezményt, akkor miért nem azt javasolják?

– Nem cserélünk egymással megértést – fogalmazott óvatosan Verid. – Mi nem látjuk ebben az egyezmény megsértését.

Végre Leresha is megszólalt.

– Szó szerint véve igazuk van – mondta. – Ám szellemében az egyezmény mégis helyteleníti az önökéhez hasonló szándékot. Amint az egyén a sajátjának kezdi érezni a gyermekét, máris úszott egy karcsapásnyit a szaporodás szabadsága felé. Ne feledjék a Háló törékeny egyensúlyát!

Csend támadt. Esőfelhő eltűnődött. A Háló… minden a Hálótól függ, mégis szakadékba tekint, aki a megértésére törekszik.

– Mi a Gyűlésük álláspontja? – kérdezte Verid.

Leresha újabb hallgatás után válaszolt.

– A Gyűlésen belül megoszlanak a vélemények. Sokak szerint a genom projekt egy lépéssel tovább viszi önöket a veszélyes úton. Mások úgy vélik, az elíziumiaknak meg kellene tapasztalniuk az anyaságot, hogy visszakapják emberségüknek ezt a fontos darabját… még mielőtt túl késő lenne. – Szünetet tartott, hogy Esőfelhő lefordíthassa az eddig elhangzottakat. Az istennőnek az utolsó mondatnál elcsuklott a hangja. – Mélyen megosztottak vagyunk – folytatta Leresha –, és a szavak, amelyeket az imént cseréltek velünk, csak elmélyítik köztünk az ellentétet. Nem hiszem, hogy a Gyűlés még az idén megegyezésre juthat.

A Gyűlés csak teljes összhangban cselekedhetett: egyetlen ellenvélemény is megakadályozhatott bármilyen lépést. Ezúttal nem született egyhangú döntés. Tulléból a leplezetlen megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel. Esőfelhőt ugyanakkor még mindig Iras befektetésének hosszú távú kockázatai aggasztották.

Esőfelhő elfogyasztott egy főtt rákból és tengeri növényekből álló reggelit. Aztán visszafeküdt aludni, és fel sem kelt kora délutánig.

A fény kékre és zöldre festve szűrődött át a kagylóselyem falakon. Esőfelhő nehezen lélegzett, miközben próbált feltápászkodni. Félretolta a párnát, amellyel a térdét polcolta fel, majd felhúzta magát, és kinyújtózott. A selyemház kihaltnak tűnt, csak a legyezőszárnyúak távoli kiáltásai törték meg a csendet.

Aztán Sólyomkarom berohant a házba. Fonatai csak úgy repkedtek az arca körül, széles mosolya pedig melegséggel töltötte el Esőfelhő szívét. Annyival jobb volt a gyerekeknek idekint a szabad levegőn, mint a fülledt, bezárt városban.

– Anyu felébredt! – kiáltotta hangosan, amitől anyja zavarba jött. – Gyere gyorsan, anyu! Naaaaagyon nagy baj van!

– Mi történt? – Biztosan Napraforgó törte össze megint valamelyik játékát.

– A Cserék azok! Fehértranszba estek!

Esőfelhő szívverése felgyorsult, és érezte, ahogy a hasa megfeszül. Nyugalom, mondta magának, bár nem bánta volna, ha ott helyben megszüli a babát.

– Fehértranszba? Kicsoda?

– Nem tudom. Gyere, és nézd meg!

Amint kiléptek, meglátta őket. Két idegen ült keresztbe tett lábbal a selyemház előtt, ruhátlan testük tejfehéren ragyogott, bőrükön pedig átütöttek a kéklő erek. A szöveteikben élő lila lélegzőmikrobák fokozatosan elfehéredtek, ahogy az anyagcseréjük lelassult. A két asszony elméje talán nagyon messze jár, vagy épp ellenkezőleg, mélyen a bensőjükben – Esőfelhő nem tudta eldönteni. Akarata ellenére is borsódzni kezdett a háta. Ugyanígy kezdődött A Háló is – és a Valedon elleni háború.

Ugyanakkor lehet, hogy nincs is jelentősége, és csak egy egyszerű családi vitáról van szó. Képzeletét megfékezve udvariasan elfordította a fejét. Jónéhány riporterszervó ácsorgott a közelben, nyilván izgalmasnál izgalmasabb történeteket szőve az esemény köré. Egyikük tétlenül kókadozott: vélhetően tönkretette a por és a vízpermet.

Egy Csere kislány lépett ki a selyemházból: fiatalabb volt, mint Sólyomkarom. Valamilyen olajat dörzsölt a két idegen bőrébe, talán hogy megvédje őket a naptól.

– Kik ezek? – kérdezte Esőfelhő.

– Cssst! – pisszegte le a kislány.

Esőfelhő rémülten jött rá, hogy a két Csere meghalhat, ha egy felnőtt ébreszti fel őket. Sietve hátrébb húzódott.

– Egy távoli tutaj küldöttei – suttogta a kislány. – Menj, és kérdezd meg Lereshát!

A szószövő éppen Veriddel tárgyalt, amikor az istennő rátalált. Az elíziumi vonásai eltorzultak, és úgy húzta össze magát, mint egy bagoly, akit fényes nappal felvertek álmából.

– Sajnálom – mondta Leresha –, de még nem cseréltünk engedélyt, hogy beszéljek róla. Annyit mondhatok, hogy semmi köze a tegnap esti tárgyalásunkhoz: azokat az ügyeket erre az évre már lezártnak tekintjük.

– Még szép, az ördögbe is – morogta Verid. – Nem tudom, mi a gondja annak a két Cserének, de miért nem merült fel korábban?

– Igaza van, jóval korábban fel kellett volna merülnie – bólintott Leresha.

– És miért esnek fehértranszba? – bosszankodott az Altanácsos. – A Világgyűlés éppen arra való, hogy megbeszéljük a dolgokat! Miért nem beszélnek inkább?

– Erről túlságosan nehéz beszélni.

***

Verid felhívta Hyent, aztán Florst és mindenki mást, aki eszébe jutott. Gondolatban végigfutott az összes lehetséges konfliktusforráson a szennyezéstől a túlhalászaton át egészen Kal szélmalomharc-hadjáratáig…

Nem, Kal nem lehet, gondolta. Ő mindig időben figyelmeztet mindenkit. Lehetséges azonban, hogy valaki más, aki haragban áll a Tanáccsal, előrukkolt valamivel a Gyűlésen, gondosan megválasztva a pillanatot, amikor a lehető legnagyobb galibát okozza.

Verid végül a társát is felhívta.

– Szörnyen nézel ki drágám! – kiáltott Iras a kezében tartott holokockából. – Egészen összeborzolódtak a tollaid! Most rögtön feküdj le aludni, ha nem akarod, hogy nagyobb bajod legyen! – Ez volt az eddigi legjobb tanács, és Verid meg is fogadta.

Másnap hajnalban aztán az Altanácsos belevágott a második fordulóba Esőfelhővel és a szószövőkkel. A Kattogó tolmács rémítően festett felpüffedt arcával és hatalmas pocakjával – Verid egyre kevésbé irigyelte a gyermekszülés kálváriáját a külföldiektől. Ugyanakkor morbid elégedettséggel nyugtázta, hogy a Cserék sem festenek sokkal jobban a második éjszakába nyúló, maratoni tárgyalásukon.

Leresha kezével végigsimította sebhelyes lábát, majd Verid szemébe nézett.

– Ha az egyezményünk egy tutaj lenne, mi volna az első ága?

Hagyjuk már a dialektikát, gondolta Verid. E nélkül is épp eléggé szenvedett a nappali munkától.

– Az első ág a béke – felelte –, az önök népe és a miénk között. – A bronz égbolti engedelmesen tolmácsolt oda-vissza, mintha egy tutajon nőtt volna fel. Milyen istenáldotta nyelvi tehetség ez az asszony, ámult el ismét Verid. Vajon mennyibe kerülne nekik, hogy itt maradjon Elíziumban?

– És aztán? – firtatta tovább Leresha.

– Béke a Szövetségben élő szomszédainkkal. – Az egyezmény megtiltotta katonai létesítmények építését a Shorán, vagy hasonló építkezések finanszírozását más bolygókon. Talán ez a probléma?

– Ha tétlenül nézem, amint a nővérem halált gyorsít, én is halálgyorsító vagyok?

Verid hallgatott.

– Nem, ha a kezem meg van kötve – felelte végül.

– Ha én adom a fegyvert, halálgyorsító vagyok?

Az Altanácsos érezte, mi következik. Kifújta a levegőt.

– Esőfelhő, kedves, pihenjen egy kicsit, nehogy túlságosan kimerítse magát.

A tolmács megértette a célzást, és lassított a tempón, hogy Veridnek több ideje legyen gondolkodni. Leresha folytatta.

– Ha „finanszírozom” a fegyvert, halálgyorsító vagyok?

A „finanszírozásra” valedoni kifejezést használt, mert a szó jelentéstartalma távol állt a Cserék közösségi gondolkodásától – idővel persze egyre jobban megértették. Ugyanakkor az, hogy Leresha nem az elíziumi, hanem a valedoni kifejezést alkalmazta, beigazolta Verid gyanúját.

– Nem finanszírozunk valedoni fegyvereket – mondta óvatosan. Ez szó szerint véve igaz volt, noha közvetítőkön keresztül valójában rengeteg elíziumi készpénz áramlott a valedoni hadsereghez.

– Akkor mi az a „fehérlyuk”-generátor? – kérdezte Ooruwen.

A fehér lyuk olyan téridő-szingularitás, amely képes anyagot „elszivattyúzni” a tér távoli pontjaiból. Pár évtizeddel azelőtt a fizikusok kidolgoztak egy módszert apró fehér lyukak generálására, amelyek a másodperc tört része alatt kisültek. Az új technológiát eredetileg puszta tudományos érdeklődésből fejlesztették tovább, majd földmozgató munkákhoz használták fel, végül egész bolygók átstrukturálását tervezgették vele.

Úgy tíz éve a valedoniak elkezdték felszerelni a rakétáikat fehérlyuk-generátorokkal. A rakétákat már évtizedekkel azelőtt be kellett volna olvasztaniuk, miután csatlakoztak a Szövetséghez. Ám az Urulan fenyegető fellépése miatt a Szövetség nagyvonalúan eltekintett a Valedon lefegyverzésétől.

– A fehér lyukak kérdése merőben tudományos jellegű – felelte Verid. – Reggel idehívok egy szakértőt.

– Köszönjük – intett Leresha –, de az eszköz működési elve számunkra nem olyan lényeges tényező, mint a tervezett felhasználási módja.

– A hitelszerződéseinkben szigorúan meghatározzuk az általunk finanszírozott eszközök felhasználási területeit – jelentette ki az Altanácsos. – A Valedon azonban szuverén bolygó. Ha a valedoniak túllépnek a szerződésünk keretein, ez ellen mi nem sokat tehetünk. Továbbá, mint azt ön is tudja, az Urulan a létüket fenyegeti.

Az utolsó mondatnál még Esőfelhő is elakadt, mivel a számos Csere kultúrától idegen gondolat gyakorlatilag lefordíthatatlanná tette. Verid általában nagyobb gonddal válogatta meg a szavait, de úgy tűnt, lassan ő is kezd fáradni.

– Hagyd csak – mormolta Leresha a tolmácsnak, mert így is elég jól értette az elíziumi szavait. – A Cserék régóta próbálják távol tartani magukat a harctól, amelyet a húsvájók egyik fészke cserél a másikkal – fordult Veridhez, némi lenézéssel a hangjában. – Az önök hitelszerződései azonban másra utalnak. Önök azzal a kifejezett céllal építenek fehérlyuk-generátort, hogy elpusztítsák egy bolygó ökoszisztémáját.

Verid némán eltátotta a száját. A sejtése csak félig igazolódott be.

– Nem értem – felelte őszinte értetlenséggel.

Mellette Esőfelhő teste megfeszült. Az istennő mélyet sóhajtott.

– Már tartanak egy ideje az összehúzódásaid, nővérem – állapította meg Leresha. – Yshri vár téged.

Esőfelhő összeszorított ajkakkal bólintott. Eerea felsegítette, és elvezette lefelé, az alagutakba, ahol Yshri, az életformáló már készült világra segíteni a gyermekét. Mennyire más lesz így, mint a shon szervóagyú inkubátoraiban!

– Nem cserélünk megértést – ismételte meg Cseréül Verid, miután Esőfelhő távozott. – Elízium a Bronz Égbolt megalapítása óta, vagyis kétszáz éve távol tartja magát a terraformálástól. A „kölcsönök” egy részét még mindig „törlesztik”, de ezt miért most róják fel nekünk?

A l’liiek folyamatosan sürgették a fejlettebb világokat, hogy alapítsanak egy újabb bolygót valahol a határvidéken, ahová kitelepíthetik a népességfeleslegüket. Elízium azonban újra és újra visszautasította a kérésüket, noha hatalmas haszna származott volna az üzletből. A bolygó vagyonának csaknem egyharmada a Bronz Égbolt terraformálásából származott.

– Shorára! – kiáltotta Ooruwen. – Miért csusszan ki mindig oldalazva, mint a hálóba akadt hal? A Bronz Égbolt haláláról nem cseréltünk tudást, csak amikor már túl késő volt. Most azonban egy újabb bolygó halálgyorsítását tervezik!

– Nincsenek ilyen terveink – mondta óvatosan Verid.

Valamikor a jövőben persze a fehér lyukak nagyban javítani fogják a terraformálás hatékonyságát. Régebben az egyetlen lehetséges eljárás az volt, hogy koncentrált csillagenergiával bombázták a bolygók bioszféráját, gőzzé változtatva a tengereket, és elpusztítva gyakorlatilag minden életformát, egy-két mikroba kivételével. A felszín nem sokat változott, így például a Bronz Égbolton zajló folyamatos vulkáni tevékenység gyakran elriasztotta a lehetséges bevándorlókat. A fehér foltokkal azonban kontinenseket lehet majd újraformálni, és törésvonalakat elsimítani. Jónéhány közeli csillagrendszerben lakhatóvá tehetik a bolygókat. Valamikor a jövőben meg kell majd tenni… de remélhetőleg jóval Verid külügyminisztériumi hivatali ideje után.

– Van ilyen tervük – erősködött Leresha. – A l’liiekkel kötött megállapodásukat mindössze két napja cserélték velünk. Önök nem így szoktak eljárni.

– Mit cseréltek önökkel?

– A dokumentumot, amelyet elíziumi betűkkel írtak, és amelyet az ön nővére hitelesített az ujjnyomaival.

Veridet kiverte a hideg veríték, és még az ujjbegyeiben is érezte a borzongást. „A nővére”, Flors minden bizonnyal titokban egyezett meg a l’liiekkel. Ezért mentek bele olyan könnyen a feltételekbe. Hyen pedig végigasszisztálta az egészet – anélkül, hogy Veridet figyelmeztette volna. Hogy döfhette hátba ilyen aljas módon? Hogy képzelhette, hogy ezt megússzák? Verid elhatározta, hogy tiltakozásképp lemond a posztjáról.

Mindez másodpercek alatt futott végig az agyán, aztán sikerült összeszednie magát. Nem tehetett semmit Hyen vezetési módszerei ellen. Ráadásul Flors elől ugyanígy eltitkolták Verid találkozását Zheronnal, és az Urulanra tett látogatás után neki is le kell majd nyelnie a békát. Persze csak ha Hyen nem bukik meg időközben… Kérdés az is, hogyan szivárgott ki a dokumentum. Ilyesmi amúgy is előfordult néha, ám ez egy kivételesen súlyos eset volt.

Ám addig is Veridre hárult a nem túl kellemes feladat, hogy védelmébe vegyen egy nyilvánvaló egyezményszegést. Arcát a tenyerébe rejtette, és a homlokát masszírozta.

– Ezt meg kell tárgyalnom a nővéreimmel – mondta végül. – Ha jól értem önöket, ez az ügy egy súlyos…

– Miről kell még tárgyalni? – vágott közbe Ooruwen, és türelmetlenül legyintett. Leresha finoman lefogta a karját. – Nyilvánvalóan megsértették az egyezményt. Csak cseréljenek értelmet a nővéreivel, és vonják vissza az ígéretüket, ennyi az egész!

– Pontosan ezt fogom megpróbálni. – Hogy sikerül-e, arról Veridnek fogalma sem volt. Először ki kellett derítenie, hogy mi az egyezség pontos tartalma. Előttük azonban nem ismerhette be, mennyire hiányosak az információi. – Én személy szerint cserélem az önök rossz véleményét a terraformálással kapcsolatban. De lássák be, eddig csupán a Shorát és az Urulant sikerült eredeti állapotában benépesíteni… és egyik sem tud eltartani egy maroknyi embernél többet.

– Egyetlen bolygó sem tud eltartani egy hálónyi embernél többet – jegyezte meg epésen Ooruwen. – Talán épp itt az ideje, hogy a Shora felülvizsgálja elíziumi vendégeink helyzetét.

Verid hirtelen felpillantott. Negyven emberöltő után a Cserék még mindig „vendégnek” tartják az elíziumiakat?

– Milyen jogon mondják meg nekünk, mit tehetünk? – Az Altanácsos szavaiból csak úgy áradt a düh. – Ki tartja távol a bolygójuktól az éhező bevándorlókat? Van elképzelésük, milyen nehéz emberek milliárdjainak ételt és lakóhelyet biztosítani? Mit számítanak ehhez képest egy idegen bolygó fái és ősállatai?

– Az együttérzés azt jelenti, hogy mindenkit szeretünk, és senkit nem eszünk meg – idézte Leresha.

– Amíg a józan ész mást nem parancsol. – Verid pislogott és hunyorgott, amint a nap első sugarai betűztek a szobába. Odakint kegyetlenül szikrázó fényhíd hasította keresztül a parttalan tengert.