Részlet Joan Slonczewski Ajtó az óceánba c. science-fiction könyvéből

MÁSODIK RÉSZ

Ajtó az óceánba

1.

Spinell a kapitánnyal állt az elsötétített kilátófedélzeten, elveszve a temérdek csillag ragyogásában. A Shora felhőkkel tarkított óceánvilága roppant gömbbé duzzadt. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, de ujjai a kupola átlátszó falának ütköztek. Az egyre nagyobbra dagadó hold pedig mintha ugyancsak arra vágyott volna, hogy őt megérintse.

– Látod-e ottan azokat a zöldes pettyeket? – kérdezte Dak. – Na, ott élnek a te bennszülött barátaid.

Spinell meglepetten pislogott.

– Zöldes pettyeken?

– Tutajok azok, cinegém; ugyanolyan szilárdak, mint a mi talajunk, néhány tutajfa százévesnél is öregebb. Perceken belül le is szállunk az egyikre, ha ezzel a vén sasmadárral sikerül.

Spinell feszengve az egyik lábáról a másikra állt.

– Akkor hamarosan igen sok dolga lesz, ugye, kapitány úr? Hogy letegye a hajót meg ilyenek…

– Én-e? Azt hiszed, majd megengedik, hogy egy ujjal is a vezérlőhöz érjek? Akkor lenne csak igazán mérges a te hyalite-i úrnőd! Nem, én… kutya legyek, ha nem inkább portásnak érzem magam ezen a szervó-hajón. – Dak egy pillanatra elhallgatott. – Na, nem volt ez mindig így. Még régen, az ötödik században – plusz-mínusz néhány év – akkor voltam igazán kemény legény!

– Most jönnek a dajkamesék… – dünnyögte Spinell.

– Hát tudd meg, cinegém; én vezettem annakidején Malachit hajóját! Alászolgája, innen a Torrig! Több évtized fénysebességgel nekem meg se kottyant!

Spinell felnézett.

– Tudod, én is csak egy hozzád hasonló cinegemadár voltam, amikor a szülőbolygóm, a ––––– – itt elfüttyentette a hazája nevét –, salakká égett a Nagy Testvérháborúkban. Azok után, naná, hogy olyan távol akartam kerülni tőle, amennyire csak az idő és a tér engedte. Enyém lett a Torr-ra vezető útvonal; évszázadokig furikáztam rajta. Amíg csak le nem nyugdíjaztak… – Nagyot sóhajtott.

– A Nagy Testvérháborúk – de hát azok még a Pátriárka uralma előtt voltak! Csak nem azt akarja mondani, hogy maga egy… Előd? – Azok az emberek, akik úgy éltek, mint az istenek – ez a pókhálólepte vénember is közülük való lenne?

Dak kidüllesztette a mellét.

– Úgy is van. Előd vagyok. Vénebb, mint a torri Pátriárka, és majdnem olyan vén, mint Shora. Ott voltam, amikor beköszöntött az új korszak, amikor egy helyre gyűjtötték az összes bolygót, mint a homárokat a csapdában. Bizony mondom neked…

– Mit értesz azalatt, hogy olyan vén, mint Shora? “Shora” is egy élő személy volt, egy Előd?

Dak vállat vont.

– Shora már akkor legenda volt, amikor megszülettem. Távol esett a jól bevált kereskedelmi útvonalaktól; a torri hatalmasságok számára sohasem érte meg a vesződséget. De én mondom neked, egyetlen Shorához foghatót sem találsz a Pátriárka uralta ezer világ között.

Spinell összevonta a szemöldökét: végül mégiscsak füllentésen kapta az öreget.

– Nincs is ezer világ a Pátriárkátusban. Torr Kilenc Légiója kilencvenhárom bolygó fölött uralkodik. Ennyit még én is megtanultam az iskolában.

– Régebben több volt. Csakhogy ma már minden tizedik fagyott szikladarab; néhány másik pedig még parázslik, meg füstölög. Tudod, hogy van ez: hadd hulljon a férgese! Ez és nem más a Pátriárka feladata.

A fedélzet ebben a pillanatban megbillent, Spinell pedig megtántorodott, mintha földrengés lenne. Miközben négykézlábra ereszkedve próbálta visszanyerni az egyensúlyát, megmerevedett a nyelve hátulsó része, és tudta, hogy mindjárt rosszul lesz.

– Beléptünk a légkörbe! – kiáltotta a kapitány. – Mars vissza az ülésedhez, és csatold be magad! Reméljük, nem fog háborogni a tenger, amikor tutajt érünk.

A kijáratnál Spinell a földre rogyott az utazótáskáival. Mindent kiadott a gyomra, ami benne volt, de még így is egyre kavargott; a fedélzet továbbra is meg-meglódult alatta, pedig a hajó állítólag leszállt valamire.

A bejárati kabint egyszer csak fény özönlötte el. Egy fuvallat az óceán sós illatát hozta a fedélzetre, s mellé valami meghatározhatatlan, édeskés szagot is, rózsa és narancs keverékét.

Merwen fejére ismét letelepedett a keleplégy, sercegő és ciripelő hangokat adott ki. Usha visszaciripelt. Most vidámabb volt, mint amilyennek eddig Spinell látta.

– Hová lettek a csomagjai? – kérdezte óvatosan Spinell.

– Majd hozzák – vetette oda félvállról Berenice úrnő, majd üres kézzel elviharzott mellette. Szemlátomást még itt is meg akarta őrizni a fensőbbségét. Merwen a maga jámbor őszinteségével viszont alig tett különbséget: tisztelettel beszélt az úrnővel, de mégsem hódolattal. Merwen nem érezte volna a köztük lévő különbséget? Nemcsak férfiak nem léteztek a Shorán, nemesek sem?

Merwen és Usha már odakint volt a rámpa alján. A keleplégy fejvesztve keringett fölöttük, és rövid, csattogó hangon döngicsélt. Egyszer csak egy egész rajnyi keleplégy ereszkedet alá a semmiből, izgatottan körülzsongták a Cseréket, mint a méhek a lépsejtet, de látszott rajtuk, hogy nem akarnak bántani senkit.

Miközben Spinell lefelé lépdelt a rámpán, alaposan megnézte, mire szálltak le. Látszólag valamilyen örökzöld növénnyel benőtt, szikes talaj terült el odalent, csakhogy mintha nem lett volna alatta szilárd “föld”. Egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, és a korlátba kapaszkodott, amíg el nem múlt a himbálózás. A földet, melyet becslése szerint mintegy tizenöt perc alatt kényelmesen be lehetett járni, halszálkamintás csatornák szabdalták szét. Azon túl csak az óceán szürke lapját lehetett látni, amint a látóhatár végén eggyé olvad az éggel.

Merwen ruganyos léptekkel visszament a rámpához. A szeme úgy csillogott, ahogy a Valedonon egyszer sem. Több tucat keleplégy telepedett a karjára, rengeteg másik pedig fölötte keringett.

– Cserélj velem szép napot, Spinell, tündöklő nap virradt ma ránk! – köszöntötte, keverve a két nyelvet. – Hallod a keleplegyeket? Nővéreink a Shora összes tutajáról azt üzenik, hogy üdvözlést cserélnek velünk. Igyekezzünk, a lányaink már várnak ránk.

– A tutaj mindig… így inog?

– Ó, ez egy jó erős és jó rugalmas tutaj. Vastagabb, mint sok egymás nyakába álló ember. A kereskedők lakják. – A komphajó mögött árválkodó betonépületek felé intett. – A mi otthontutajunk még ennél is erősebb, kétszer olyan vastag a közepén. A tenger Raia-elnek nevez minket. Gyere haza Raia-elbe. – Összekulcsolta a kezét, az úszóhártya esernyőszerű redői renyhén csüngtek az ujjai közt. Ahogy lelépett a rámpáról, a talpa durva, gyékényhez hasonló felületet ért.

– Jól figyelj rám, cinegém! – trillázott Dak kapitány a komphajóból. – Ez a vén sasmadár nem fogja megvárni, amíg eljönnek idáig a tengernyelők! Két hónapotok van, hogy meggondoljátok magatok és visszajöjjetek! – figyelmeztette a fiút.

– Köszönöm, akkor majd…

– Akkor majd hazamegy a többi nyúlszívű valedonival – szólt közbe Berenice úrnő. Gőgösen fölszegte a fejét, és sarkon fordult.

Spinellt megdöbbentette az úrihölgyhöz egyáltalán nem méltó dühkitörés. Vérvörösre gyúlt arccal szorította magához az utazótáskáját.

– Mindenesetre köszönöm, Dak.

– Útközben azért nézz majd be hozzám. Már ha életben maradsz. – A kapitány utolsó szavait szaggatott füttyszó követte.

Spinell gyorsan odébbállt, mielőtt még meggondolhatta volna magát. Merwen kísérte, aki a csatornákkal szabdalt tutajperemhez érve egy kissé idegesnek tűnt. Nedvesebb lett a talaj, és vastagon benőtte a tengernyi, egymásba kígyózó gaz. Egy idő múlva teljesen elfogyott a lábuk alól a szilárd terep, és kidőlt szikvójafákhoz hasonló vastagságú ágak nyúltak a tenger felé. Hemzsegtek rajtuk a kacsakagylók és az ismeretlen, pikkelyes élőlények. Merwen lépteinek zajára a lények fele fürgén lecsúszott az ágak oldalán. Spinell visszahőkölt, Merwen viszont mindenre fittyet hányva rálépett az ágra, úgyhogy lassabban bár, de követte. A rózsa- és narancsillat erősebb lett, és hamarosan az is kiderült, honnan ered: a bokrok oldalsó ágacskáin virágok, élénksárga háromsarkúak hajtottak, és ahogy tovább haladt, egyre sűrűbben burjánzottak a gyalogút két oldalán.

Felbukkant egy keskeny csónak, végigkarcolta a vizet a virágokkal övezett csatornán. Három picurka alak ugrándozott benne; integettek és viháncoló táncot lejtettek, mint az olvadt üveg a lángban, a csónak emiatt bizonytalanul hintázott a vízen. Váratlanul mind a három fejest ugrott a vízbe, és egy szemvillanásnyi idő sem telt bele, már kapaszkodtak is felfelé az ágon. Ügyetlenül totyogtak, akár a kiskacsák, mivel a lábuk a magasságukhoz képest még túlméretezettebb volt, mint a felnőtteké. Először Ushát vették körül, ölelgették és egyre csak locsogtak, amíg Usha vissza nem rántotta a legnagyobb lányt a biztonságot nyújtó csónakba.

A másik kettő közül az egyik derékig, a másik alig térdig ért. Magas hangon csacsogtak Merwennel, és kitartóan húzgálták a lény ingruháját, amíg az meg nem lazította a ruhadarabot, és az le nem hullott a lába köré. Immár mindannyian meztelenek voltak.

Spinell rákvörös lett. Ugyanúgy mesebeszédnek hitte azt, hogy az Ivadékok ruhátlanul járnak-kelnek, mint azt, hogy boszorkányok. Hátrapillantott Berenice úrnőre, hogy az vajon mit szól ehhez. Elképedve látta, hogy ő is levetette és helyre kis csomagba tekerte iridisi talárját. Még a kőjel sem maradt rajta. Az úrnő ridegen nézett vissza rá, mintha azt mondaná a tekintetével, hogy ha valami nem tetszik, vissza lehet fáradni a holdkomphoz. Spinell a legszívesebben hanyatt-homlok rohant is volna vissza.

Csakhogy mielőtt észbe kaphatott, az Ivadék kislányok köréje sereglettek. Matató ujjacskáik felszaladtak az ingén és a hajához nyúlkáltak, hiszen a fejszőrzet minden bizonnyal az újdonság erejével hathatott az olyan gyerekekre, akik szőrtelenek és simák voltak, mint a zafír. Merwen nagy sokára odébb húzta őket, és valedoni nyelven így szólt:

– Weia, Wellen, most már gyertek; Spinell még szégyenlős, ti meg már úgyis tudjátok, milyen a valedoniak tollazata. Nézzétek csak, jön Flossa is. Készen van már a csónak?

– Spi-nell, Spi-nell! – gajdolta Wellen, a középső gyermek. A legidősebbik, Flossa köpködőversenyt kezdeményezett, mindhárman visítottak a kacagástól. Merwen belökte őket a csónakba, amelyből Usha éppen kifelé merte a vizet ügyes kezével.

– Látod, ők a méhem gyümölcsei – dicsekedett Spinellnek Usha. – Milyen nagyok és erősek lettetek, mióta Mama és Mamanővér elment.

– És milyen szeleburdiak – tette hozzá Merwen.

Másodnevének hallatára Usha hátrább lépett, és ismét az Ivadékok nyelvén szólalt meg. A kislányok elcsitultak. Illedelmesen lekuporodtak a csónak padlójára, és csak lopva pillantottak olykor-olykor a valedoni lényre, aki nyomorultul érezte magát a korlátnál görnyedve, és azt kívánta, bárcsak sosem ment volna el otthonról.

Usha és Flossa kievezett a nyílt tengerre, ahol a csónak meg-megugrott a hullámtaréjokon, és cuppanva esett vissza a vízre. Aztán a csónak hátuljában megszólalt egy olyan hang, amelyre Spinell a legkevésbé sem számított: egy elektromos farmotor hangja.

Spinell megfordult, kirázta a szélfútta tincseket a szeméből, és hitetlenkedve bámulta a szerkezetet. A csónakmotor iridisi gyártmány volt, alaptípus, azok a kristályrévi halászok használták, akiknek volt elég pénzük, hogy vegyenek egyet maguknak. De Torr szerelmére, mit keres ezen a csónakon egy ilyen eszköz, amely az itteniek számára teljesen ismeretlen, fényes anyagból készült, és hogyhogy Flossa kormányozza úszóhártyás kezével? Ettől függetlenül szinte zene volt füleinek a berregés, mennyei muzsika a szülőhazájából, és amint a csónak meglódult és sebesen szelni kezdte a habokat, mindjárt jobb kedvre derült.

Árnyék vetült rájuk. Fejük fölött hatalmas madár verdesett, kardhalszerű csőre volt és négy tüskés szárnya. Wellen felállt, rárivallt, és pattintott az ujjaival. A madár leereszkedett és éppen a feje mellett vitorlázott el, a csónak eltörpült kitárt szárnya mellett. Spinell hasra vetette magát, és érezte, hogy a szárnyak szele végigsöpri a hátát, mielőtt a madár fennkölten tovarepül.

A távolban egy hüvelykujj formájú dolog lövellt ki a tengerből, ívelt vízsugarat húzva maga után. A különös valami úgy egy percig fenségesen siklott a levegőben, majd mennydörgő robajjal visszazuhant a tengerbe. Rögtön követte egy másik, majd még egy; valószínűleg rajokban közlekedtek. A lények keltette hullámok hamarosan elérték és dobálni kezdték a hajót.

– Ezek szállókalamájók – magyarázta Merwen. – Lehet barátságot is cserélni velük; majd meglátod.

Spinell csak a fejét rázta. Hogyan mesélje el ezeket az élményeket, ha hazatér Kristályrévbe? Még az anyja sem hinne neki soha, Ahn vagy Melas meg aztán főleg nem.

Kínzó hiányérzet nyomasztotta, de nem tudta az okát. Miközben a tengert nézte, egyszer csak megvilágosodott. Nem voltak tereptárgyak, teljesen sík volt a látóhatár, nem állt ki belőle semmi. A nyílt tengeren, egy ilyen kis lélekvesztőben egyáltalán nem érezte magát biztonságban, ráadásul azt sem tudta, hogyan navigálnak.

– Merwen… honnan tudod, hová mész? Úgy értem, van például iránytűd?

– Igen, újabban iránytűket is hoznak nekünk a kereskedők. De a keleplegyek úgyis mindig elmondják nekünk az irányt. A keleplegyek mindent tudnak; neked is muszáj megtanulnod szót cserélni velük.

A csónak pattogott a hullámokon, amíg el nem érte Merwen tutaját, Raia-elt. A fiú még utoljára nagyot szippantott a rózsa-narancs illatból. A csónak átfurakodott az ágas-bogas csatornákon, itt a virágok úgy elburjánzottak, hogy helyre kis tetőt képeztek a fejük fölött. A csatornákon túl aztán megritkultak majd teljesen elfogytak a virágok. Itt a nagyobb farönkök forrtak teljesen egybe, és a végén csatlakoztak a tutajhoz.

A tutajon egy kék szárakból álló építmény tornyosult. A szárak helyenként homorú, máshol domború oldalai olyanok voltak, mint a lekerekített gyémánt; pontosan egymásba illettek, az alapzatnál pedig kiszélesedtek. Az építmény anyaga első ránézésre kvarcnak tűnt, a csúcsai viszont kimondottan törékenynek látszottak. Spinell bátortalanul Merwenhez fordult:

– Ez valami… óriásvirág?

Flossa nevetőgörcsöt kapott. Lefordította a húgainak a fiú kérdését, erre azok visítva hanyatt dobták magukat, és a levegőt rugdalták a kacagástól.

– Ti böhömporontyok, ti! – Spinell dühösen rácsapott az egyik rúgkapáló békatalpra.

Weia és Wellen átbucskázott a csónak oldalán és eltűnt, Flossa pedig még mindig vihogva fölnyalábolta az evezőit. Ezek a haszontalan csöppségek még Oolitnál is rosszabbak voltak.

– Ott lakunk mi – mutatta Merwen.

Ahhoz képest, hogy tengeri ház volt, nem tűnt valami erősnek. Sőt, hamarosan azt is észre lehetett venni, hogy a rézsútos épületelemeket kagylóselyemből szőtték, nyereg alakúra formálták és valahogy még be is üvegezték. Egy erősebb szélvihart sem vészeltek volna át, hát még a “tengernyelést”?

Felgyalogoltak a “házhoz”. Usha megérintett egy kék faldarabot, mire suhogó hanggal egy kerek, ráncos lyuk tárult szélesre a fal anyagában. Üdvözlésükre elősereglettek a Cserék, karattyolásuk úgy morajlott, mint a tenger. Még Merwen is hadarni kezdett, miközben vadul csápolt a keze. Spinell bebújt az ajtórésen, és teljesen elanyátlanodottnak érezte magát a nagy felfordulásban. A levegő fullasztóan tele volt ismeretlen szagokkal; szédelegve egy falnak dőlt. A karja azonnal belesüppedt a csöpögő falakat és mennyezeteket beborító szőrös masszába. A különös anyag zöld és borostyán színben játszott, ráadásul olyan volt, mintha lüktetett volna, Spinell valósággal beleszédült a nézésébe. A vizenyős anyag érintésétől még jobban émelygett a gyomra.

Merwen megpróbálta felvilágosítani valedoni nyelven.

– Ez a dekoráció… “gombából” van. Jól mondom? – fordult Berenice úrnőhöz.

– Gombából? Vagyis penészes az egész fal? – Spinell arrébb húzódott és eszeveszetten dörgölni kezdte a karját. Most először értékelte anyja tisztaságmániáját.

– Bizony. Hát nem csudaszép? Flossa és Wellen maga dekorálta. Na, gyere, sok nővéred szeretne még megismerkedni veled…

A nevek az egyik fülén bementek, a másikon meg ki. Egyedül Amáé, egy öregasszonyé maradt meg a fejében. Az anyóka egy alacsony heverőn feküdt, amely enyhén hullámzott, mivelhogy vízzel volt megtöltve. A keze olyan aszott volt, mint egy madárkarom, mégis intésre rebbent. Egy kagylóselyemből szőtt takarót csavartak az öregasszony köré, a többiek testét azonban nem takarta semmi. Spinell most már merészebben bámulta a lényeket, mint nemrég Merwent és Ushát. Mind szőrtelenek voltak, mint a gyerekek, még odalent is, és a bőrük mindenütt egyformán fénylett, és az Ivadékokra jellemző módon egy kicsikét ráncos is volt. Spinell csalódásfélét érzett, mert arra számított, a meztelen testek látványától éledezni fog a férfiassága, de nem történt semmi.

Közben Weia és Wellen befúrták az ujjaikat az utazótáskája leffentyűi alá. Spinell nyomban félrelökte őket, és inkább maga nyitotta ki a táskát. Legelsőnek egy már megkezdett sajtos szendvicset vett elő.

– Az ebédem – magyarázta Wellennek, majd félszegen hozzátette az “ételt cserélni” kifejezést is.

Wellen két hártyás ujja közé csípte a szendvicset és megpöccintette a hüvelykujjával. Óvatosan megszimatolta, összeráncolta az orrát, majd hangosan felköhintett. Aztán egy hatalmas cserjéhez rohant, amely a szoba hátuljában nőtt, és betömte a szendvicset két széles, húsos levél közé. A levelek összecsapódtak. Ezután szétfeszítette a mellette lévő levélpárt, és a tartalmát a tenyerére borította.

Spinell szájtátva nézte a mutatványt, Berenice úrnő arckifejezése azonban teljesen ellágyult. Láthatóan remekül érezte magát, a fiú most látta először, hogy eltűnik belőle a nemesi tartás.

– Wellen szerint imádni fogják a növényei – mondta. – A “pépnövények”. A levél emésztőnedvei egy pár nap alatt lebontják a szendvicsedet és “péppé” alakítják át.

Wellen megkínálta őt a péppel, ami úgy nézett ki, mint az olvadt sajt és agyag keveréke.

– Mi volt eredetileg ez a trutymó?

– Alighanem tintahal-belsőségek.

Spinell egyszerre azt kívánta, bárcsak az egész csomagját teletömte volna Ahn zöldségeivel, indulás előtt.

– Jaj, köszönöm, de… – azzal benyúlt megint a táskába. – Nézzétek csak, mit hoztam nektek! – Az apja búcsúajándékai közül egy marék kvarcgolyó pottyant a földre.

A lányoknak elakadt a lélegzetük. Felkapkodták a fényes köveket, egy ideig mohón, sóvárogva babrálták őket, majd odaadták az idősebbeknek. A kiabálás tompa morajjá halkult.

Spinell megkönnyebbült, hogy ilyen ügyesen sikerült másra terelni a figyelmüket. Ásított egy nagyot, majd kinyújtóztatta a lábát, és ismét a falnak dőlt. A helyiségben nem voltak székek, csak gyékények a padlón. Úgy érezte, hogy éjfélre járhat az idő, odakinn mégis világos volt még. Az meg sem fordult a fejében, hogy a Shorán nem ugyanannyi az idő, mint odahaza.

Az ajtórés ismét szélesre tárult. Benyúlt egy szívós és izmos kar. A karhoz tartozó Ivadék nehezen jutott be, mert egy óriási hálós szákot is át kellett vonszolnia a keskeny nyíláson. A szákban csápok vonaglottak – polipkarok lehettek, de valami elképesztően élénk pirosak, és fürgébben mozogtak, mint akármilyen polip, amit eddig látott; csőrszerű szájszervük pedig úgy csattogott, mint a rák ollója.

A jövevény megállt és kihúzta magát: legalább egy fél fejjel magasabb volt Spinellnél. A lábát úgy behálózták az erek, mintha repkény nőtte volna be, kőkemény melle pedig megfeszült az erőlködéstől. Az alakja Usháéra hasonlított, az arca viszont olyan volt, mint Merwené, csak sokkal szenvedélyesebb, már-már tüzes.

– Lystra! – tárta ölelésre a karját Merwen.

– Anyám! – Lystra a földre dobta a zsákját, és megölelte Merwent. Egy csattogó polip kibújt a zsákból; vajon miként volt képes ilyen gyorsan mozogni? Weia felsikoltott, Wellen pedig már rohant is, hogy megfogja a lényt, miközben néhányan a vénebb Cserék közül odébb vonszolták a zsákmányt.

Lystra és Merwen még mindig egymást ölelték, enyhén himbálózva, majd szétváltak annyira, hogy egymás szemébe nézhessenek, és suttogva beszélgetni kezdtek. Mindenki láthatta, hogy kötődtek egymáshoz: mintha senki más nem létezett volna rajtuk kívül. Spinell egy kissé féltékeny is lett.

A kis Weia lábujjhegyre ágaskodott, és megrángatta Lystra karját. Csepp marka tele volt Spinell fényes köveivel.

Lystra először észre sem vette, majd szinte zavarodottan meredt a földre. Döbbenten eltátotta a száját. Félresöpörte Weia karját; a golyócskák szétszóródtak és ide-oda pattogtak a szoba padlóján. A kicsi zokogni kezdett, Lystra pedig elfordult, és csak most pillantotta meg Spinellt. Rikácsolni kezdett, a többiek pedig hirtelen elhallgattak.

Berenice úrnő váratlanul Spinell mellé lépett, mintha a földije pártjára akarna állni a Hyalite-ház úrnőjeként. Spinell Berenice-re nézett, aztán újra Lystrára, akinek a szeme is őrülten villódzott, mintha Spinell egy démon lenne, akit egy boszorkány idézett meg. Torra és mind a kilenc Légióra, mi rosszat tettem? – gondolta kétségbeesetten.

Lystra szörnyülködve nézett a valedoni jöttmentre, akit az anyja és az anyanővére hozott a házukba. Az ott állt, “kereskedő-rongyokba” bugyolálva, a feje olyan sörtés volt, mint egy tüskéshal, a szája meg tátva, mint egy idiótának. És nem is akármit hozott: köveket, ezekbe a selyemházakba.

Merwen összefonta a karját, és szinte könyörgő tekintetet vetett a lányára.

– Fiatal még. Ajándékba hozta, nem akart velük semmi rosszat…

Lystra szembefordult vele.

– Miért, anyám? Az egy és cserélhetetlen szerelmére, miért hagytad, hogy csak a küszöbünket is átlépje egy férfiállat? Nincs elég bajunk a kereskedőkkel, most még ez is?!

– Ez a fiú nem kereskedő. Tudást fog cserélni velünk. Vagy nem ezért utaztunk el a világűrön át a Kőholdra?

Lystrának el kellett ismernie, hogy az anyjának igaza van, mégis dühösen nézett rá. Merwen a valedoni küldetés után mintha éveket öregedett volna: az arca megereszkedett, és a szeme is sokkal vérágasabb lett. Még Usha anyanővér, az életformáló is bronzbarna lett, izmai pedig petyhüdtek. Lystra szíve összeszorult, hogy látta, milyen gyorsan megöregedtek a szülei. Mégis hiába sajnálta őket emiatt, és hiába örült, hogy végre hazatértek, boldogságát beárnyékolta a harag, amiért magukkal hozták ezt a szörnyszülöttet. Vett egy mély lélegzetet, és addig nem engedte ki, amíg a feje ki nem tisztult.

– Anyám – szólalt meg halkan. – Azért mentél a Valedonra, hogy megítélést cserélj róluk a saját szülőföldjükön, és hogy te is megítéld, emberszámba vehetjük-e őket. Ezek szerint most már meg is kaptad a választ a kérdéseinkre.

– Részben igen. Ők már megítéltek minket.

– Ne hallgass Ushára! Itt többről van szó, mint puszta genetikáról. Bizonyítékokat kell szerezni.

– Azon vagyunk! – dörrent fel Usha. – Mit gondolsz, miért töltöttünk két hónapot azon a kiszikkadt bolygón?

– De a dolgok mélyére még nem merültünk – tette hozzá Merwen. – Te még fiatal vagy, Lystra. Nisi viszont holnap vesz fel másodnevet.

Elakadt Lystra lélegzete.

– Akkor Be-re-nice most miért olyan hóka megint, mint egy partra vetett medúza? – Nisire bámult, pedig az anyjának szólt a kérdés.

– Lystra – mondta Merwen –, ki húzott ki a vízből, amikor megcsípett a medúza? Ki szőtt új falrészeket éjt nappallá téve a tavalyi vihar után?

– Igen – suttogta Lystra. – Ezt mind tudom.

Nisi is megszólalt:

- Lystra, cserélem veled a gondolataidat. Megtettem a Valedonon, ami tőlem telt, és létfontosságú hírekkel megyek a Gyülekezőre.

– Nisi legalább cseréül nem felejtett el.

Lystrának zsenge kora ellenére határozott véleménye volt a valedoniakról, és azt is tudta, hogy igaza van azokkal kapcsolatban, akik egyre nagyobb számban özönlötték el a Shorát. A halállomány egy részét felzabálták, a másikat megmérgezték. És azok a kereskedők voltak a legveszélyesebbek, akik kőből vagy “hidegkőből” azaz fémből készült szúró- és vágóeszközöket, valamint csábítóan hasznos szerszámokat hoztak cserére. A kő olyan kemény volt, mint a korall, mégis üres mint a halál. Egy élő teremtmény sem lehet a vas vagy a kvarc rabja: ezek a dolgok tűzben nőttek, ahogyan a korall a vízben, néhány Csere viszont beleőrült ebbe az ellentmondásba. Az efféle dolgoknak nem volt keresnivalójuk a Shorán.