Részlet Jean-Claude Dunyach Halott csillagok c. science-fiction könyvéből

A csillagok meghódítása pont harminc éve kezdődött, amikor az Aigue-Marine Őrtornyának csonka csúcsa

kibukkant a Földközi-tengerből a kiszáradás vonalában. Akkortájt nem tudtuk, de a zöldes márga alatt

rejtőzött a legcsodálatosabb űrhajó, ami valaha is létezett.

Így, hála annak, hogy az első AnimálVárost véletlenszerűen felfedeztük, az azonnali transzfer, a csere két

AnimálVáros között valósággá vált. Az emberiség végre más, egészen új bolygókra vihette át kivérzett társadalmi modelljeit és kiegyensúlyozatlanságait…

E hatalmas szervezeteknek a legnagyobb rejtélyük nem különösen ismerős karakterük vagy büszke áthatolhatatlanságuk, melyet azok elé állítanak, akik titkaik kifürkészésére vállalkoznak. Nem, az AnimálVárosok igazi ellentmondása az, hogy az emberi faj úgy hiszi, megszelídítette és megértés nélkül használja őket – olyannyira, hogy egész civilizációnk mára már létezésükön alapszik. De amennyire tudjuk, ők sosem vettek tudomást jelenlétünkről.

Guanadi: A mozdulatlan utazók – Esszé

Öreg Föld Könyvtár

1. FEJEZET

Árnyék szokás szerint lehányta a szőnyeget. Hülye macska! A gyapjú szép szimmetrikus motívumán most egy hosszú zöldes csík díszeleg. A szag fojtogató, de egy csapatnyi takarító hangya már a károk eltűntetésén ügyködik. Árnyékot nem látni, minden bizonnyal a fürdőszoba egy félreeső kis zugában keres menedéket, hogy ott dögöljön kedvére. Túl lesz rajta.

Ízlelgetem, ahogy a dolgok egy csere után újra a helyükre állnak. Lassacskán: először a mellbevágó érzés, hogy nem vagyok jó helyen. A berendezés, ami se nem teljesen a régi, se nem teljesen új. Egy benyomódás a szőnyegen, ami visszatükröződik a plafonon levő tükörben, összetört harmónia, hajszálrepedések, amiket meg kell javítani, semmi igazán kézzelfogható. Aztán hirtelen a csattanás! Már megint sikeresen hajtottam végre a nagy ugrást, ott vagyok, ahol lennem kell, még akkor is, ha idő kell hozzá, hogy felfogjam.

Tegnap, mielőtt elaludtam, becsuktam az ablakot. Ennek a lakásnak az ablaka félig nyitva, és az alkonyati napfény átszűrődik a függönyön. Itt még nem ment le a nap, ehhez hozzá kellene szoknom. Óvatosan leteszem a lábam a földre, úgy, hogy ne lépjek bele a bűzös tócsába, se a köröskörül szaladozó hangyákra. Nagyjából sikerül, bár szédülök. Engem is kiüt egy ilyen csere, de mindig sikerült uralkodnom a belső szerveimen. Istennek hála.

Széthúzom a függönyt, kihajolok. Jeges szél suhint meg.

Megfi gyelési pontomról, az épület tetejéről én uralom a városomat. Egy a huszonhét szerves, mind azonos városból. Nemsokára ennek is megtudom a nevét, ahol felébredtem. Van rá időm.

Az ablakpárkány megreszket az ujjaim alatt a szél minden egyes lökésére, a légturbinák vibrálnak. Meleg döngi- csélés, mely sosem monoton, mintha egy láthatatlan zenész járatná vonóját a tetőkön. Csukott szemmel indulok neki, tudva, hogy ez a lüktetés, ami átjár, az AnimálVárosé. Lassacskán összehangolódunk.

Puha bunda cirógatja végig a lábamat: Árnyék tért vissza farkát lógatva, undorodó arckifejezéssel. Átugrotta a piszkos foltot, amit a hangyák szinte teljesen eltöröltek. Mostantól kezdve mindketten úgy tehetünk, mintha semmi sem történt volna.

– Szia, cica!

Megragadva a mellső mancsát, megvizsgálom. Girhes kinézet, nagyon rövid, nagyon fekete, sima szőr. Úgy néz ki, mintha egy egyszerű sziámi macska szmokingot vett volna fel, hogy mulatni menjen. Két hatalmas aranyszínű szeme az írisznél egy vékony függőleges vonallal kettévágva szinte az egész pofáját uralja. Megcsókolom a kis barna háromszöget az orrán és felültetem a vállamra.

Karmait rögtön belemélyeszti a hátamba. Dorombol, teste langyossága pedig ráébreszt, hogy meztelen vagyok. Becsukom az ablakot. Árnyék az arcomhoz dörzsöli magát. Én szolgálok neki támaszpontként, hogy túltegye magát a transzfer sokkján, ahogy az AnimálVáros teszi velem ugyanezt. A jó bánásmód kölcsönös cseréje. Szeretem a gondolatát ennek a függőleges hierarchiának, az ok és okozat illeszkedésének, ami a világomat minden irányban határolja. Árnyék, a város és én egy végtelen láncot alkotunk. És a hangyák. Majdnem elfelejtettem. Árnyéknak is kell valami, amit eltaposhat.

Kíváncsian várva belököm a műtermem ajtaját, hátha ott találom az egyik művemet a központi talapzaton.

Meghiúsult remény. Az egész helyiségben csak a szokásos, szétszórt, lomokkal teli munkaasztalok állnak. Semmi összerakott dolog, semmi egyensúly. Mégis, mintha úgy rémlene, hogy nemrég befejeztem egy megrendelést egy privát galéria számára. Nem sikerül tisztázni az emlékeimet, minden kavarog az elmémben. Kétségtelen, hogy a csere mellékhatásáról van szó, mint ahogy az már máskor is megtörtént. Régóta nem vállaltam munkát, hacsak nem számoljuk azt a pár próbát, amiket rögtön elkészülésük után össze is romboltam.

Ébredésem utáni látogatásaim a műterembe ugyanolyan szokásosak, mint Árnyék hányása, és ugyanolyan

törölhetőek. Esküszöm, nemsokára újra munkának látok.

Kicsit matatok a konyhában, Árnyék rosszalló tekintete követ, diétára van ítélve. Rendbe hozom magam és elindulok, hogy kiderítsem ennek a városnak a nevét.

A vaslépcsőkön lefelé haladva egy elfelejtett dallamot fütyülök. Visszhangzik a talpam alatt a rozsdás kapcsokkal a homlokzat húsába erősített tűzlépcső. Van ennek a lépcsőfokról lépcsőfokra ugrásnak egy különös bája, miközben a kéz a langyos falhoz tapad. Leérkezvén leveszem a cipőmet, és a korlátra akasztom. Sajnálom azokat, akik nem mernek mezítláb járni a város bőrén és akik sosem hallgatják a légturbinákat. Valóságom egy része nekik nem létezik.

Lassan felkel a nap: a cserével nyertem egy plusz éjszakát. Vendégváró ajándék: ahogy én szeretem. Az elkövetkezendő órák az alvás nélküli hajnalok különös világosságával lesznek tele.

Olyan, mintha másodszor ébrednék fel. Minden transzfer után álomfoszlányok árasztják el a memóriámat. Semmi nem kapcsolódik össze többé és nem talál magának párt. Szeretném átfúrni magamat ezen a fejetlenségen, érezni a bizonyosságot, hogy amit elhagytam, nem érdemel több fi gyelmet, de a világosság lassacskán kiragad gondolataimból és a város világos utcái felé vezet.

Gondolkodás nélkül a központ felé indulok. A magamfajta utazónak két mód van, hogy megtudja, hova transzportálták: vagy lehívja az adatot a lakásba beépített információs terminál memóriájából, vagy iszik egyet a Halott Csillagokban. Kinek mi tetszik. Ami engem illet, Falstaff bárja fontos láncszeme a csere rituáléjának.

A teknőspáncélt mintázó cégtábla, ami már vagy egy örökkévalóság óta nem villog, ferdén lóg egy okker kupola tetejéről. A bejárat két oldalán élénkrózsaszín oszlopok állnak, tele graffi tivel és apróhirdetésekkel, amikre a lecsorgó víz sötét jeleket festett. Köröskörül az épület fonnyadt húsa. A csehó egy lyukas garast sem ér, mégis, ez az egyik legmágikusabb hely, amit ismerek. A kiszüremkedő zene egy igazi csellóstól származik, aki szólójába feledkezett. Megállok egy pillanatra, hogy hallgassam. Ha egy huszonhét tükröződésbe szétszóródott város életének vagyunk lakói, az effajta részletek rendkívüli fontosságot nyernek.

Mihelyst belököm a kis üvegkockás ajtót, a csellós új futamba kezd. Besurranok a régi, bőrhatású barna foltos padlójú terembe. A belső tér egy fekvő homokórára hasonlít, füstös plafonnal, ahonnan sonka formájú kárpitok lógnak. A kör alakú pult a bár legkeskenyebb pontját foglalja el és egy kis pódium emelkedik ki jobb oldalon az ajtó felől. Leghátul a félhomályban bokszok mélyednek a falba.

A legtöbb bárszék foglalt, az alkoholtól befeketedett asztalokon nedves kis körök fénylenek. Sok az ismerős

arc, noha nem vagyok benne biztos, hogy találkoztunk valaha is. Normális, a kicserélteknek mind ugyanolyan feje van. Úgy választják ki őket, hogy elég közeliek legyenek a fő modellhez, a csere gördülékenysége érdekében. Deprimáló érzés, ha belegondolunk. Nem elég a tudat, hogy egy rossz művész vagy, ráadásul tudnod kell azt is, hogy rajtad kívül létezik még huszonhat példány, plusz az eredeti, aki még híres is. Néha a család hülyéjének érzem magam.

A csellós szünetet tart, hogy felhangoljon. Ezt kihasználva a pult felé indulok. Falstaff görbe háttal a sörcsapján zongorázik. Itt mindenkinek megvan a kedvenc dallama, ám időről időre hagyják improvizálni. A végeredmény mindig meglepő.

Megszemlélem széles, megnyugtató alakját és félig kopasz fejét. Elégedett nevetés rázza meg vállát, míg a hab túlcsordul a poháron és az ujjai között patakzik. Jó újra itt találni, magához hasonlítva, olyan stabilan, mintha ő lenne a tengely, ami körül a városok forognak. Szent Falstaff: ő közülünk az egyetlen, aki sosem változik a transzferek során és milyen okból! Huszonhét hasonmás van, és mindnek teljes hozzáférése van a többiek által összegyűjtött információkhoz. Ezt tudni kell, aztán el kell felejteni. Nekem sosem lesz egyszerre, csak egy Falstaff.

Megfordul és észrevesz. Kis mosoly, de szívderítő, és a csellós újrakezdi. Sztravinszkij, az Olasz szvit, azt hiszem.

– Szevasz, Closter! Mit csináltál a macskáddal?

– Fent hagytam. Adj neki még egy kis időt, mielőtt ördögi kotyvalékaidba veti magát.

– Az úr húzza a száját? Új keverékeim vannak, azokról mondj majd véleményt!

– Ezúttal nem. Add a szokásosat, az időbe merülőst!

– Rendben, az első sortűz érted van.

Megkongatja a tengeri kolompot, ami a hordók fölött lóg. A bronz szép hangja megszakítja a beszélgetéseket. Egy kör mindenkinek az én számlámra, ez a szabály, mivel épp most érkeztem. Sebaj, a csere jutalékával az egyenlegem biztos nincs már mínuszban. Legalábbis feltételezem. Ami ezt az oldalát illet, nem igazán tudom, hányadán állok.

– Egy utolsó dolog, Falstie…

– Igen?

– Hol vagyunk?

Megrázza a fejét, és úgy hajol a fülem felé, mintha a név, amit mormolni fog, a kettőnk titka lenne. Bizonyos értelemben az is.

– Nayrademance-on.

Kisurrantam, mint egy tolvaj, fürkésző tekintettel. Most már úgy nézhetem a csillagokat, hogy tudom a nevüket: ez itt az Abakusz, az meg ott a Smaragd Kupa. Délen, pont a horizont vonalában a G hang. Egy egészen gyenge fény, nem teljesen tiszta. Ez vajon ő? Az anyagtalan szál ellenére, ami fényéveken keresztül húzódik, hogy újra a Földhöz kössön, képtelen vagyok megállapítani. Túl régen hagytam ott Guanadit és a törzsemet. Hátat fordítottam mindannak, ami ott történik, az éhínségnek, az elbukott felkeléseknek. Elárultam a táboromat, egy kis csöndért cserébe.

Nehéz kiigazodni ennyi idegen együttállás közepén. A tévedés lehetősége mindig fennáll, miközben a születő napot keressük, minek csak a tiszta szerelemben van jelentősége. Falstaff ritka fi lozofi kus pillanatai egyikében azt mondta nekem: „Minden csillag halott, olyan halott, mint a cégtáblám.” Melankolikus gondolat, mely jól illik ehhez az éjszakához. Az ég szőnyege hamuszürke, a felhők fekete szótagokként masíroznak el, mint rossz minőségű papírra tussal vetett haikuk. Ha egyszer megfejtem a jeleket, rögtön kitör a vihar.

A légturbinákat elrejtik a tetők. Amikor a villám belecsap a fémszerkezetekbe, nem fogom őket látni. Hirtelen eszembe jut Árnyék, fent maradt egyedül, futásnak eredek. Az első esőcseppek akkor érnek földet, mikor elérem a lépcsőt.

Négyesével veszem a vas lépcsőfokokat, anélkül, hogy felvettem volna a cipőmet. A mennydörgés morajlása fejemben összekeveredik egy véget nem érő frázissal a csellóstól, ami megragadt a fejemben, isten tudja miért. A fokok csúszósak és a lábam vizes. Nayrademance-ot érzi az ázott macska valami plusz elektromossággal, ez az AnimálVárosok oly különös illata az esőben, ami Árnyékot minden zivatarkor megbolondítja.

Mikor az ajtót nyitom, egy szőrrakéta lő ki a lábam között. Utánavetem magam. Tiltakozó nyávogás, karmolás. Bocs, cica, egyértelmű, hogy nem hagyhatlak kimenni ennek a tüzelő városnak a kellős közepébe.

A nyitott ablakon át az ég elárasztja a helyiséget. Egy villám, egész közel egy pillanatra megvilágítja a bíborvörös tetőket. A víz megmarad a teraszok mélyedéseiben. Mindenütt, ahol a város bőre besüpped, pocsolyák képződnek. Vízfátyol patakzik hosszan a boltívekről, vízesésként folyik tovább, egy írógép hangjával fröcskölve végig az utcákat. Árnyék kinyújtózik a mellkasomon. Minden egyes szélfuvallat megborzolja a bundáját, fejét kezemhez dörzsöli, hogy simogassam. Ujjaim elidőznek felálló fülei mögött, majd az álla alatti kis mélyedésben, ahol a bőre majdnem csupasz, ott, ahol az ütőere ver, mikor dorombol.

Egy ellenőrző jármű halad el a fejem felett fényszórójának kék szemét az épületekre irányítva. A csóva végigpásztázik az ablakomon, becsukom a szemem, vak vagyok, míg a motor zaja össze nem mosódik a dörgéssel. Képzelem, micsoda látványt nyújthatunk, Árnyék és én, a villámokkal ennyire közrefogva: két félig ázott bolond, elzárva a város legfelső emeletén, mint világítótornyok őrei a viharral szemben. Ilyen pillanatokban elfelejtem, mi vagyok, a műterem ürességét, melyet régóta egy, a nevemhez méltó mű sem foglalt el, és ami a saját életem ürességét visszhangozza. Mindent elfelejtek. Csak egy félig hajlott háromszögű fénycsóva sziluettje marad kint, hogy jobban lássam, ahogy hullik az eső.

A horizonton szélturbinák forognak a viharos ég alatt. A tetőkön történő kiruccanásaim során a fém törzseknél néha üvegcseppeket találok, ott, ahol a villámok megolvasztják a nagy izolátorokat. A polcaimra spájzolom be őket azzal a kósza ötlettel, hogy egy nap még mindet felhasználom valamire. Egy másik életben üvegfúvó szeretnék lenni. Vonz ez a hideg, sima anyag. Az én képzeletemben így néz ki egy halott csillag szíve. Nem pedig úgy, mint egy marok hamu.

A város úgy csillog, mint egy frissen kifogott hal. A szél a balkonokról leeső vízszőnyegeket fújja. A szélturbinák csikorognak és hajladoznak, megtörnek néha. Most, hogy túlvagyok az első lökésen, eltávolodom gondolataimban. Elmém leválik, hogy a helyzetet egy pártatlan kritikus szemével ítélje meg. Nekilátok, hogy rekonstruáljam a vihart, azért, hogy az őt alkotó erők egy lehetetlen egyensúlyt hozzanak létre, ahol Nayrademance és én vagyunk a szereplők. Van anyag egy effajta műhöz? Minden bizonnyal nincs. De a feladat érdekes.

Árnyék megérzi lelkiállapot-változásomat, és kiugrik a kezem közül, fut a konyha felé. Visszazárom az ablakot. Nem vagyok álmos, még nem. Kint ott van a Halott Csillagok, a cselló, ott van az eső is. Határozottan kevésbé mulattató. Gyávának érzem magam. A lakás memóriája annyi zenét tárol, hogy akár tízszer is elveszhetnék benne. Nem nincs köztük az Olasz szvit. Ha szerencsém lesz, az ismeretlen zenész holnap újra fogja játszani.

A kihalt teremben Falstaff az asztalokat törölgeti. Korsómmal köröket írok a nedves pultra. Merő szadizmus: épp most tisztította le. Letörlöm rajzaimat az ingem ujjával és iszom még egy kortyot. Szokásos keverékem, amelynek alig változik az utóíze. Jó párszor átéltem már ezt a pillanatot.

A reggelnek frissen mosott ruha illata van. Gitánó testvérem, Guanadi, aki elbukott az Öreg Földön, hajdanán arról álmodott, hogy a felhőket szappanpelyhekkel szórja be, hogy így tisztítsa meg a buborékok özönvize az emberek beszennyezett városait. Régi ábrándja ez a megtisztulásnak, nem vagyok benne biztos, hogy értékelném.

Árnyék beledugja az orrát a sörömbe. Habos bajszával úgy fest, mint Guanadi szappanos felhőinek egyik áldozata. Nem tudom megállni, hogy ne nevessek. A terem másik végében Falstaff felemeli a fejét és mosolyog.

Aztán másvalaki nevetése visszhangzik, kissé fátyolosabb, magas trilla, melynek különös módon nincs mélysége. Árnyék háta az égnek áll, aztán a macskám átmenet nélkül elkezd dorombolni. Csodálkozva fordulok meg.

Két méterre van tőlem, a valóságtól elszakított, alig körvonalazott női alak. Az arcán át látszódik a félig nyílt ajtóból beszűrődő napsugár, átsüt halvány ajkán. Testének vonalát egy átlátszó fátyol redőzi, az Asztrál Utazók klasszikus leple. Rajta egész szexin áll.

Fogadni mertem volna, hogy az Asztrálok nem járnak a városokba. Falstaff rápillantott, és folytatja a rendrakást. Biztos hülyén nézek ki, ahogy tátott szájjal bámulom.

– Ha mi, árnyak nem tetszettünk… – tréfál suttogva, de Árnyék beleveti magát a karjába, félbeszakítva az idézetet.

Feszes testtel ugrik át rajta, majd csalódott nyávogással földet ér a másik oldalán. A lány lehajol és anyagtalan ujjait végigjáratja a macska hátán. Meglep, de Árnyék hagyja magát, háta ívesen emelkedik, szőre égnek áll. Félénkebbnek hittem, de hát ki dicsekedhet azzal, hogy ismeri a saját macskáját?

Az Asztrál keze Árnyék sima tappancsához ér, ahhoz a nevetséges rózsaszín sávhoz a karmai és a szőrme között, ami egy pár hússzínű zoknira emlékeztet.

– Hogy történt? – kérdezi.

– Az én hibám. Megvettem neki az egyik új protoplazma- almot, ami megemészti a szerves hulladékot. Ez a bolond meg elaludt benne. – Megvonom a vállam. – Egy vagy két hónapon belül újranő. Árnyéknak hívják.

Lehajolok és felveszem a nyakánál fogva. Féltékenység. Na tessék, úgy viselkedem, mint egy vidéki bunkó, csak azért, mert egy jelenség megpróbálja elcsábítani a macskámat. Apró kis mosoly, megfordul és a terem vége felé tart. Egy pillanatra elfedi egy felhő a napfényt és a lány arca elhomályosul az ellenfényben.

Biztos remekül néz ki esőben, ahogy a cseppek átjárják – kis ideig álmodozom csupán, aztán újra meghallom a hangját, s akaratom ellenére hegyezem fülem:

– A csillagközi transzportok új raktárát keresem. Azt mondták, ebben a szektorban van.

Falstaff gondolkozni kezd, miközben megállás nélkül törölget. Ezt kihasználva én válaszolok helyette.

– A Nagy Tárolót? Ha kimegy, forduljon jobbra, aztán menjen egyenesen az Őrtorony felé. Nem tudja eltéveszteni, ez az egyetlen mesterséges épület a környéken.

– Köszönöm.

Árnyék tekintete követi, miközben távolodik az asztalok között. Elérve a félig nyitott ajtót még odaveti:

– Kívánjanak sok szerencsét!

Csendben a fejemet csóválom, Árnyék dorombol. Azt hiszem, részéről vehetjük ezt belenyugvásnak. A Halott Csillagok üresnek tűnik távozása után. Nincs kedvem még egy sört rendelni egy határozottan hallgatag Falstafftól. Árnyékkal a vállamon otthagyom a mahagóni pulton a habos korsómat. Kint a város új napja kezdődik, az utolsó éjjeli tócsákat beitta már a föld redőzete. A horizonton forognak a légturbinák.

Nemsokára túlságosan is meleg lesz ahhoz, hogy megmozduljunk.

Napok óta motoszkál az agyamban egy mű, amit a vihar ihletett. Árnyékkal a sarkamban tervrajzokat keresek. A szikra még nem volt meg. Vagy talán mégis, hiszen végül is egy vihar alapból egyensúly, drámai fejlődés egy tetőpont felé, amin anélkül lépünk túl, hogy észrevettük volna. Egy zivatar sem tartja meg igazából az ígéreteit.

Bukásaim után, mint általában, cél nélkül lófráltam, mezítláb a napmelegítette langyos utcákon. Az áramlás Falstaff bárja felé sodort. Habár több háztömbre voltam, a cégtáblát észrevettem az összefüggő tetőerdő résein. Mintha packáznának velem a megfakult neoncsillagok. Nem engedtem, düledező homlokzatú sikátorokba fordultam pont a másik irányban, eltévedtem a felesleges kanyarokban, melyek kérlelhetetlenül a bár bejárata felé vittek. Szeretném néha azt hinni, hogy nem vagyok saját magam balekja.

Árnyékkal a nyakamban belököm az ajtót. Bent beszélgetés zaja és poharak csengése fogad. A pódiumon a cselló görbe feje kilóg a fehér velúr huzatából, mint egy menyasszony csontváza. Hiába keresem a zenészt az engem körülvevő arcok tömegében. Biztos mindjárt visszajön, félig kivetkőzött hangszere a bizonyíték rá.

Elsiklok az asztalok között, szabad helyet keresek. A terem csupa füst. Hátul sárgászöld porcos falak bokszokat választanak el egymástól, melyeket egyáltalán nem használnak. A falak kiszáradt vénái túl sokat árulnak el az AnimálVáros igazi természetéről, s ettől a vendégek kényelmetlenül érzik magukat.

Az egyik sötét sarokra pillantok, egy hang szólít meg:

– No nézd csak, a férfi a csupasz macskával! Visszanőtt már a tappancsán a szőr?

A sötétben alig látom a leplet. Idő kell, míg felismerem, de Árnyék rögtön dorombolni kezd. Küldök egy halvány mosolyt.

– Még nem, lassan nő. Leülhetek?

Csöndben nézzük egymást, majd Árnyék méltóságteljesen lemászik a vállamról és leül a padra, egész közel a lányhoz. Az súlytalan ujjaival cirógatni kezdi, miközben végig engem néz.

– Kérem, ne legyen féltékeny! Mióta ebben az állapotban vagyok, sajátságos viszonyom van a macskákkal.

Árnyék beleremeg a simogatásába.

– Megtalálta a Nagy Tárolót?

Arcán átsuhan valami – mintha egy felhő futna végig a vízen. Képtelenség megfejteni arckifejezését.

– Igen, köszönöm.

Árnyék karmai belemélyednek a pad bőrhuzatába. Miről beszélget az ember egy Asztrállal?

– Az előző nap meglepett. Meg voltam róla győződve, hogy a lassú utazók nem járnak a városokba. Meg kell adni, nem tudok sokat róluk. Maga az első, akivel alkalmam adódik beszélni.

– Így igaz, inkább nem jövünk ilyen helyekre – suttogja. – Máshol gyűlünk össze. Biztos megérti! A magafajta kiváltságosoknak az utazás csak egy pillanat. Elég egy kódot bepötyögni akármelyik város idegi billentyűzetén és hopp! Észre sem veszi és máris átugrott az egyik világból a másikba. De nekünk, akik nem tudják kifi zetni a Tulajdonosok Kartellja által megállapított hipertarifát, csak az emigráns hajók maradnak.

Tudja, hogy nevezik az utasok ezeket? Ólomvagonoknak. Képzeljen el egy raktárnyi koporsót levegő nélküli kamrákba zsúfolva, az ürességbe nyitott íriszekkel, azért, hogy a hőmérséklet az abszolút nullához közelítsen az út teljes tartama alatt.

Mindegyikőnknek megcsillogtatták a lehetőséget, hogy Asztrálokká válhassunk. Sok hónap kimerítő gyakorlás: megtanultam úgy beszélni, hogy a hang illúzióját vetítem ki – vastagság nélküli suttogás, amivel képtelenség kiabálni. Belenyugodtam abba, hogy csak egy törékeny sziluett vagyok, amelynek összetartása állandó akaraterőt követel. Vannak szabályok, tudja: a szervetlen anyag viszszalök, csak az élő hús fogadhat be. Nem vagyok szellem, még akkor sem, ha annak is látszom. Nem tudok átmenni a falakon.

Végül egy olyan szigorú válogatáson estem át, ahol a millióból csak egynek sikerül a vizsga. S mindez miért? Azért, hogy egy új világban kössek ki, és várjam, hogy a testem utolérjen a fénysebesség törtrésze alatt. Ujjai fi gyelmetlenségből Árnyék gerincébe süllyednek, a macska összerezzen. A lány nem veszi észre, és színtelen, furamód semleges hangon folytatja:

– Tudja, miután elváltunk, megállítottam egy öregembert, hogy megkérdezzem, jó felé megyek-e. Végigmért, mint maga azelőtt és azt válaszolta: „Szeretnék segíteni, de maga láthatóan nem igazi!”

– Sajnálom.

Ragyogó fintort vág a félhomályban.

– Nem a maga hibája. Nem kellett volna felelősségre vonnom.

A bár zaján túl újra csönd áll be köztünk. Árnyék is hallgat, mintha ragaszkodna hozzá, hogy ne is vegyünk róla tudomást. Azon gondolkozom, hogy felveszem és elmegyek.

Betolakodónak érzem magam ezzel a szellemnővel szemben, kinek teste a városokat szétválasztó jeges űrben kering.

És hirtelen a csoda. Hosszan tartott csellóhang. Egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy jobban befogadhassam. Csalódott dallam van kialakulóban cifrázások nélkül, felesleges szépítgetések nélkül. A zenész mély átéléssel játszik, és az ujjaim ritmusra rándulnak össze a láthatatlan húrokon.

Felemelem a fejem s megpillantom az Asztrál vak tekintetét. Szeme csukva, a hangszerből fakadó vibrálás

hatására ráng a teste. Minden mély hangra meginog, félő, hogy anyaga áttetsző cseppekbe szóródik szét. A lepel felé nyúlok, összegyűrődik az ujjaim között. A majdnem kitapinthatatlan szövet energiától serceg. Olyan, mintha egy kirobbanni akaró zivatart akarnék elkapni.

– Jól vagy? – tegezem le hirtelen.

Felugrik, majd összeszedi magát. Körvonala újra összeáll. Egy röpke pillanatig olyan meztelennek láttam őt, mint amennyire egy lélek csak lehet, aztán újra befedte a lebernyeg.

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire szép is lehet.

Az Asztrál rám nevet, szeme félig csukva. Már a nevét is tudom, Marika, az aleatorikus. Kölcsönösen kicseréltük rendetlenül csomagolt múltunkat. Mindketten felismertük összeismerkedésünk sürgető tényét. Ki kell merítenünk önéletrajzi részleteink apró bugyrait, hogy aztán sose szedjük elő újra. Megpróbálom összefoglalni, mi az, amit sosem tudtam megcsinálni. A kiváltságos pillanatokat nehéz elmesélni. Így kitárom előtte elrontott, befejezetlen műveim katalógusát, mely tartalmazza még azt a néhány kapcsolatomat, mely előbb vagy utóbb mind meghalt, újraindíthatatlan egyensúlyként merevedve meg. Marika szó nélkül hallgatott végig, miközben magamra öltöttem a Megnemértett Művész álarcát (akit még saját maga sem ért meg). Aztán pár szóval, sértő egyszerűséggel oszlatta szét a látszatot.

– Ha te mindig Closterként írsz alá, akkor valamikor régen már láttam az egyik egyensúlyodat. Egy mechanikus konvergenciát. Belevettem az egyik saját rendezésembe.

– Nocsak, a hölgy műértő! Melyik volt?

– Az arc a Megkövesedésben. Egy csapat kalapács, ami egy ezüstrudat dolgozott meg. A fémből lassacskán egy női fejforma bukkant elő, majd, épp mikor a szobor teljessé vált, egy hatalmas ütés újra régi állapotába zúzta a rudat. Az egész ciklus majdnem egy teljes napig eltartott. Egész figyelemreméltó egy effajta műhöz képest. Emlékszem, hogy a neved egy keretben a talapzat felét elfoglalta.

Ellenkeztem. Ez az egyensúly nem az enyém, nem én alkottam. Nyugodt hangon válaszolt tagadásomra, oly pontossággal írva le a kalapácsok gépezetét és az aláírás cirádáit, hogy kigyúlt elmémben a fény. Lépésről lépésre, a cselló és Marika hangjának együttes hatására eszembe jutott az alkotásom.

Hogy is tudtam egyáltalán elfelejteni? Az arc a Megkövesedésben, csak ez a név hordta a jelemet. Sosem voltam jó névadó. Eredetileg az ősi mozgó harangjátékok szellemiségét akartam újra felfedezni, a Vaucanson-féle automatákat. De ami a legjobban megragadt bennem, az a bukás, amit a mű jelképezett. Úgy tűnik, ezt Marika sem érti.

Annál jobban sikerül egy egyensúly, minél hosszabb az életciklusa. Egyébként is, egy olyan mozgást, amit örökkévalónak akarunk teremteni, egyensúlynak hívni magába zár egyfajta ellentmondást, s ennek a művészeti ágnak ez is a lényege. Egy mű leállítása egyszerre a befejezése és a halála. Természetesen minden mobil szobor végül megáll bizonyos időn belül, minden gépezet összezsugorodik külső beavatkozás nélkül is. A magamfajta művészeknek nem áll szándékában ezen változtatni. De ott lehetünk az utolsó pillanatban, megadhatjuk a szükséges végső lökést, azért, hogy aztán újra elkezdődjön egy új ciklus. Csalhatunk. Jól irányított kalapácsaim századokon át tudták volna ütni a rudat, mielőtt lelassult volna ritmusuk. Ám három hónap elég volt, hogy baklövésem kiderüljön: az ezüstbe vésett arc nem tűnt el többé az ütések következtében sem. A fém megkínzott emlékezete megmakacsolta magát és nem szolgáltatta ki többé ciklusról ciklusra egy ismeretlen nő sebzett, feldagadt vonásait.

Én magam állítottam le a szerkezetet, már emlékszem. A befejezetlen fej egy töredéke sokáig lapult a zsebemben. Bukásaink bizonyítékát mindig magunkkal hordozzuk.

Árnyék, mintha csak heccelni akarna, felmászik a karomon és helyet foglal a nyakam körül. Megborzongok, Marika nevet.

– Újra köztünk? Ideje volt, nem szeretem a színárnyalatot, amit a melankólia fest a szemedre. Elmossa őket.

Azt veszem észre, hogy csend van. A cselló végleg elhallgatott. A válaszfalak védelmében egyedül vagyunk. De ahogy nekifogok, hogy elmeséljem Marikának, mi minden indult el az agyamban mondatai hallatára, sípolás csapja meg fülemet.

A személyhívó. Haza kell mennem.

Máris?

Kiveszem a kis vevőkészüléket a zsebemből és kikapcsolom, mielőtt az asztalra dobnám. Fél órám van, hogy megigyam a söröm és kényelmesen hazaérjek. Ideje búcsút vennem ettől a lánytól. Másik városba helyeznek.

– Nekem…

– Menned kell, tudom. Megtanultam a cserék szabályait. Sajnálom, szerettelek volna kicsit jobban megismerni.

– Én is. Évszázadok óta senki sem beszélt úgy az egyensúlyaimról, mint te ma este.

– Minden bizonnyal mások is emlékeznek rájuk. Sok szerencsét. Hiányozni fog a macskád.

Ugyanakkor áll fel, mint én, a nyakam felé nyújtja kezét és kimért, lassú mozdulattal megsimogatja Árnyékot. Felveszem a személyhívót. Átkozott szerkezet! Van, hogy egész hónapokon át vonszolom magam a városban, mint partra sodródott bálna, pedig a jobb kezemet is odaadnám (balkezes vagyok), hogy máshová mehessek. A végén még azt kell higgyem, hogy a csillagok tényleg halottak.

– Megtennél egy szívességet? Engedd meg, hogy végignézzem a transzfert. Egész kicsire húzom majd össze magam.

Végignézni? Vállat vonok.

– Arra se lesz időd, hogy előhúzz egy zsebkendőt, a transzfer túl gyors. Az egyik pillanatban itt, a következőben egy másik városban. Kész, tűz! Nem mulatságos. Nem túl érdekes.

Az árnyékból Falstaff bukkan elő egy teli kancsóval a kezében.

– Ha hihetek öreg füleimnek, itt hagysz minket. Az útra még egy utolsót?

Rápillantok a vevőkészülék órájára. Huszonhat perc, meg egy kevés másodperc. Nincs rá idő.

– Tartsd hidegen a következő alkalomig, vagy idd meg az egészségemre. Indulok.

Egy semmi kis ünnepélyességgel az egyenetlen földre önti a folyadékot. Nayrademance kérge megreped és benyeli azt.

– Áldozat az utazók istenének. Vigyázz magadra, Closter, holnap látjuk egymást, akárhol is légy.

Eltűnik az üres asztalok labirintusában. Uram, teremtőm! Ha még ő is kezdi megnehezíteni az indulásomat, foglalkozást kell váltanom!

Egyik lábamról a másikra állok, képtelen vagyok elindulni. Engedjem neki, hogy elkísérjen? Nem vagyok benne biztos, hogy ez megengedett, de ki tudhatná meg? Huszonhárom perc…

– Jó, ha szeretnéd, eljöhetsz, siessünk.

A félhomályban felderül az arca, úgy tűnik, valóban nagyon örül, hogy velem jöhet. Fura lány.

Kifelé menet gépiesen utánakapok, hogy magammal húzzam. Keresztülsiklik rajta a karom. Marha! Vannak pillanatok, mikor pofon ütném magam. Van valami obszcén abban, ahogy az ujjaim lövedékek módjára előtörnek mellkasából. Kicsit még ingok, mikor megállok, ő pedig tovább siklik, semmi hirtelen mozdulat, csak az olvadt anyag lassú folyása. Újra előkerül a kezem, száraz öklöm úgy világít, mintha szentjánosbogarat szedtem volna, s végignéztem volna, ahogy bőröm érintésére könyörtelenül kialszik.

Marika az utca közepén állva álmodozik.

– Zongorázni kellett volna tanulnod – suttogja.

Megcsúszom egy pocsolyában és majdnem elvágódom – újfent. Árnyék elhagyja a süllyedő csatahajót. Lerázom a vizet a lábamról. Langyos, kicsit ragadós. Kellemes.

– Miért épp zongorázni?

– Az lefoglalná a kezed. Jó, csak viccelek. Megy a stílusodhoz.