Jean-Claude Dunyach – Ayerdhal
Haldokló csillagok

Jean-Claude Dunyach – Ayerdhal: Haldokló csillagok

I. RÉSZ 
ELÁGAZÁSOK

A MECHANIZMUS 

1. fejezet
Az állatok még nem érezték őt. Néhányan a hatalmas fák ágain szunyókáltak, mások a tó partjánál lustálkodtak, a nagy hím pedig a lapos szikla mögül ügyelt a háremére. A tüskés bokrok mögül Tecamac haladt egy lépést, és mozdulatlanná dermedt. Az éjjeli szellő hordképességének a határán állt, a következő lépés elvitte volna szagát a két, kicsinyét tápláló nőstényhez.
Egy hosszú pillanatig Tecamac élvezte a határt. Szerette az éppen itt lenni, készen állni, a feltételek jelentéktelen módosításáért köszönetet mondani elektromos érzését. Elegendő lett volna, hogy a föld a tótól északra további páratartalom sejtését szabadítsa fel, és a szellő felduzzasztana egy sóhajtást, jobban lesimítaná a magas fűszálakat, és a fonáknál megfogná, kiárasztva aromáját az egész falkára.
− Túl közel vagy − szólt szemrehányóan a főnök. − Nézd az adataidat. Ez egy termálszellő, ez a nedvességméréstől függ, ez pedig instabil.
− Tudom − válaszolta. − Szándékosan vagyok túl közel.
Halkan beszélt, reflexből – egyike azon reflexeknek, amelyektől nem sikerült megszabadulnia, − de akár kiabálhatott is volna: a szerelvény légmentesen zárult. Az állatok semmilyen körülmények között sem észlelték azt, ami bent történt, csak az ózont vagy az átszűrődés izzadmányát szippanthatták. A szerelvény milliárdnyi pórusán lélegzett és párologtatott, miközben véglegesen változtatta az atomokat, amelyekre szüksége volt ahhoz, hogy fenntartsa Tecamac szervezetét a desrukturált molekulák ellenében, amelyektől megtisztította őt. A szerelvény dolgozta fel újra és újra a pikkelyeket, a verejtéket, a vizeletet és a fekáliát számára. Eredeti funkcióját tekintve ionizálta környezetét, az ózon karakterisztikus szagjellemzőit és kékjét generálva.
Szerelvény, az ő szerelvénye; Tecamac ugyanazt az izzást érezte vibrálni benne, mint önmagában. De neki milyen másik érzelemre kellett volna reagálnia? Ő, aki csak Tecamac érzéseit ismerte. Ő, aki a nevét hordja.
− Milyen előnyre szeretnél szert tenni ebből a rokkantságból? − kezdte újra a főnök a feltételezés árnyalatával.
Ez alkalommal nem volt szó szemrehányásról, csak egy kérdésről, ami racionálisabb választ igényel, mint egy fantasztikus mámor megvallását. Tecamac előadónak érezte magát:
− Egy méter fél másodperc nyereséget jelent. Ott jelenleg ez a fél másodperc egyáltalán nincs hasznomra, de máskor, másutt szükségem lehetne rá. Tévedek, Mester?
A Mestert hallgatva szó nem esett tévedésről vagy igazságról. A Mesternek semmilyen kétsége nem volt annak a logikának az igazsága felől, amit tanított. Meggyőződött arról, hogy követője lelkesedése nem veszítette el ezt a logikai nézőpontot.
− Egy előnyt százalékarányban mérünk − jelentette ki a főnök. – Ha akkor növeled a kockázatokat, amikor az adut, a siker valószínűsége csökken.
A Mester a probabilisztikus entrópia elméleti szakembere volt: minél fontosabbak az eredményesség tényezői, annál jobban csökkenti a kockázat a siker általános valószínűségét. Mivel nem elégszik meg azzal, hogy befolyást gyakoroljon az operáció teljes eredményére, a kockázat beavatkozik minden eredményességi faktorba. Tecamac előszeretettel gondolt arra, hogy az az egyetlen szerencséje, hogy egyike lehet azon millióknak, akiknek ezt tudniuk kell, és tisztában volt azzal, hogy az öreg Mester osztja a véleményét, legalábbis előnyben részesíti az alkalom kiválasztásakor a kiszámított körülményeknél a még valószínűtlenebbeket. Mindazonáltal mindkettejük számára magától értetődő az ésszerű viselkedés megtanulása és megtanítása. Ez olyan bűnrészesség, amelyet a szerelvényeik elkerülhetetlenül visszaadtak, mindeddig lehetetlen volt elrejteniük, amit bizalmasan tudtak.
Emlékszik rád, mint a fiúra, aki ő volt, és aki annyira rosszul élte meg a kamaszkort, amitől őt megfosztották. Mártírként szenvedett attól, hogy nem volt képes kiérdemelni egy szűz szerelvényt, és az, amit rábíztak, gyűlöletes kálváriává vált. Irigyel engem, irigyel téged, de nem féltékeny rád. Azt akarja, hogy megvalósítsd azokat az álmokat, amelyeket táplált, hogy ne őrüljön meg.
Egy napon, néhány hónappal korábban, kevesebb, mint egy évvel ezelőtt Tecamac befűzte szerelvényét, mint egy munkaruhát szokás, egy olyanét, amely egy kicsivel fejlettebb a többinél, amelyet egyszer s mindenkorra töltünk fel energiával, és amelyet soha többé nem hagyunk el. Fölvette a szerelvényt, amelyről minden gyerekkori társa álmodott, de neki más álmai voltak, és ezek az álmok mindig tudták, hogy túl kell lépni egy szűz szerelvényen. A többi fiú fantáziálhatott, küzdhetett, robotolhatott, henceghetett, még magolhatott is, és egy nap alatt húszszor múlhatták felül magukat, mégis ugyanaz a sors várt rájuk, mint minden nemzedék fiaira: örökölni a tíz-, húsz- vagy százéves halott mérnökök szellemének rajzó szerelvényét. Azonkívül a legtöbbje csak abban bízhatott, hogy belecsúszik egy szép szerelvénybe, aminek a primanimja hősiességet idézett, és egész nemzetségétől tündökölt; ez a mélyen elfelejtett dolgok csodálatos listája volt, amelyre soha nem jegyezték volna be a nevüket, mivel már elvesztették. Tecamac ráadásul ismert olyat is, aki Chetelpec halálát remélte, hogy besurranjon annyi sok ismeretlen hőstett szerelvényébe. Generációjának egyetlen szűz szerelvényét neki adták, és Chetelpec Mesternek, a kialakítónak.
Az első héten a szerelvény szűz maradt; amúgy sem volt több, mint egy szigorú szabályokkal teli játék rejtélyes partnere. Úgy tűnt neki, soha nem lesz képes megszelidíteni. De a legegyszerűbb dolgok megértése elég gyorsan megtörtént ahhoz, hogy a játék ne váljék megtévesztővé a beültetések okozta fájdalmak ellenére sem. Ezután meg kellett tanulnia alkalmazni a laringális átültetést és a szubvokális frekvenciákat; a rövidítéseket, melyek egyidejűleg több parancsot szabályoztak; meg kellett tanulnia a Mechanikusok találmányának legcsodálatosabb gépét irányítania, egy olyan nyugtalan gépet, amelyik nem bocsátott meg semmit, és amelynek kötelező megtanulnia alkalmazni a törekvő emberi rendszert, hogy kormányozza, és működésben tartsa. Majd egy reggel, a harmincadikon, meg kellett tanulnia a géppel kommunikálni, mert az is megpróbált kommunikálni és értelmes lénnyé alakítani azt a személyiséget, amellyel kitömte magát azóta, hogy Tecamac bekapcsolta a szerelvényt.
Először csak érzések voltak, de nem azok, amelyeket a gép gyakorolt a tizenéves fölött, hogy megengedje neki a félelmet attól a környezettől, amelyben ez a gyakorlatai során fejlődött. Ezek az érzések a látványos természet demonstrációira hasonlítottak, mintha a szerelvény áttekintené egy új eszköznek a tartományát. Akkor a gép különböző alakokat tesztelt, összekötve az érzéseket az érzelmekkel, addig finomítva őket, amíg fel nem fedezte a legpontosabb árnyalatát azon az egyetlen palettán, amellyel rendelkezett, és amit Tecamac személyisége által teszteltek. Végül elrejtőzött a zavarba ejtő tudatban, és beszélt, ahogy az álmok beszélnek a valóságban elhangzott szó nélkül, minden érzéket stimulálva, és mindez olyan volt, mintha Tecamac magában beszélne. Később, jóval később, amikor TECAMAC szerelvénye kifejezte azt, amit észlelt CHETELPEC-é, a kamasz több kiváltságot is elért. Csak egy homogén hangot hallott, amelyik a felejtésre emlékeztette őt; a többiek, majdnem az összes Mechanikus idegen testben fejleszette ki a zavart lelket.
Az évtizedek folyamán Chetelpec Mester valóságos háborút élt meg a szerelvényének eónjai ellen.
Tecamac nagyon tisztelte a fájdalmat, amelyet nem ismert.
– Tizenhatot számolok, és odamegyek – mondta a Mesterének.

Chetelpec mentori tisztségét szorgalommal itatta át, jóval több szorgalommal, mint szokás, és mint amire képesnek hitte magát. Ez nem volt olyan sok, hogy ő maga irányítson minden pillanatot – a Cenzorok fájdalmasan nagy szabadságot adtak neki –, de mintegy a primanim tanítójának erkölcsi kötelességeként egyfajta felelősséget adott neki, amin nem akart gúnyolódni. És ez nem Tecamac formációjának szólt, ez szemet hunyt fölötte. Nem. Egy új nemzedék kihordását rábízva, neki ajándékozták annak a lehetőségét, hogy hozzájáruljon a jövő egy új hajtásához, amely magába foglalta az összes leszármazottat is.
Egy évet engedélyeztek, amikor ötöt kellett volna, de mindig képesek voltak nyomást gyakorolni az időre, hogy nyerjenek az elérhetetlen célok látható nagyságán. És a fiú pontosan az az alapanyag volt, amelyet egy szűz szerelvény megérdemelt.
Több mint tíz hónapja figyelte a kamaszt, percről percre, minden tapasztalatával, melyet tizenöt évnyi tanítás és huszonöt évnyi szolgálat alatt szerzett a Bizottságokban. Chetelpec kémkedett és cselekedett minden közösségben. Könnyen érintkezett száz AnimálVáros húsfalaival, ezer világ földjén vagy útjainak kövezetén kavargott. Font egy Révészt, és átkutatta az Ősök egyik titkos temetőjét. Szembeszállt egy Organikussal egy egyszemélyes csatában, és legyőzte őt. Megismerte egy Csatlakozó szerelmét, és élvezett egy veséig terjedő idegátültetést. És annyira sokat alakított az övéin! Chetelpecnél senki nem akarta jobban megismerni az emberi pszichológiát és tudni, hogy mi megy végbe egy tizenévesnek a koponyájában, miközben fölfedezi a páncélját, azt, amelyben eltölti életét. Mindazonáltal bizonyos értelemben Tecamac továbbra is elkerülte őt.
A fiú nem egyszerűen megfoghatatlan volt, hanem mindig kiszámíthatatlan. Elég volt azt hinni, hogy a türelme határtalan ahhoz, hogy elkezdjen ugrani fent és lent. Elég volt megbizonyosodni a türelmetlenségéről ahhoz, hogy kimutassa a leginkább irányítás alatt tartott hidegvérét. Megsebezte egy bók, vagy mosolygott egy sértésen, de szó sem volt sem nárcizmusról, sem hősködésről. Szó nélkül engedelmeskedett, majd a szokásos okoskodások nélkül tagadta meg a rendet, és az igenjei, csakúgy, mint nemjei, semmilyen logikának nem feleltek meg. Chetelpec megértette, hogy a Cenzorok miért tettek annyi erőfeszítést a tehetsége valóságának eldöntésére – a döntés vonakodással hozatott meg, és mert nem volt más alternatíva. Megértette azt is, hogy a tehetség annyira ritka, hogy számukra idegenként hatott. Mindenesetre elfogadták, hogy a kamasz aberrált viselkedése nem más, mint kapacitásának reflexe egy szűz szerelvény feltöltéséhez.
Azután szerette a fiút, bensőségesen.
Bizonyos szemszögből nézve Tecamac tehetségben azt szerette, ami Chetelpec volt, vagy amivé vágyott válni, mert a tehetség hiánya neki megtiltotta a cselekvés bátorságát. Létező irónia volt, hogy miután csalódást okozott neki a lázadó viselkedés, éppen az ő csüggedtsége ajándékozott neki egy olyan szűz masszát, amelyet kénye-kedve szerint tudott modellezni, egy már lázadó masszát, amelyről tudta, hogy nem kell összetörni ahhoz, hogy fölemelkedjék, olyanná váljon, hogy szelidíteni kelljen.
Természetesen ezt a kemény nyersanyagot – különösen ezt az anyagot – nem tudatlanságból vagy hanyagságból adták neki. A Bizottságok annyira bensőségesen ismerték az öreg Mestert, amennyire lehetséges volt, valójában annyira, hogy tudtak számítani lappangó lázadásának számos évére és az ezzel együtt járó korára és bölcsességére. Chetelpec volt az eszményi mester egy engedetlen és viharos követő számára. Megértette őt, érezte őt, mederbe terelte anélkül, hogy elvette volna tőle azt, amit magánterületként kapott. És mégis, a Bizottságoknak szüksége volt Tecamacra, úgy, ahogyan Chetelpec megformálta őt.
Megbékülést hozott végre azonos rezgésben lenni az univerzummal. 
A gömbállomás kontrollszférájában az oktató utoljára ellenőrizte tanulója ügyeit, gyorsan, de aprólékos gonddal. Egy egyszerű pillantás a monitorra elég volt, hogy biztos legyen benne, hogy minden a csataegyenlet pozitív megoldása felé tart.
Helyzetek, pozíciók, tömegek, a célok kapacitásai.
Röppályák, akadályok, segélypontok, spirálmezők, talajkonfigurációk.
Ragyogás, hygrometria, szélsebesség, légnyomás, mágneses polarizáció.
Ridegség, ellenállás, tömörség, sebesség teljesítményének csökkentése, leírt becsapódások számossága, reflexprogramozások, túlélés vizsgálata, a menekülés minimális feltételei.
A kamasz „tizennégyet” számolt, és Chetelpec nem állította le. Mégis meg kellett volna próbálnia a fiú viselkedése miatt érzett illúziók nélkül. Tecamac a biztonság szintjeit a minimumra állította, és annyira lecsökkentette a segítség tényezőit, hogy csupasz kézzel nézzen szembe az oroszlánokkal anélkül, hogy sokkal több kockázatot vállalna. Amikor tizenhatot ért el, Chetelpec egyik ujját a fölött a nagy piros gomb fölött tartotta, amely rövidre zárhatja a szerelvény programozásait, és azonnal szökésben merítheti alá. Két, egymásnak ellentmondó gondolat fordult meg a fejében.
Egyrészt azt kívánta, hogy a tanítványa megbukjon, hogy élesben megtanulja, mit jelent a biztonság minimálisan adaptált konfigurációja. Másrészt reménykedett abban, hogy a szökés segítsége nélkül kerül ki belőle, újabb megvetésre adva ezzel alkalmat azoknak az építőknek, akik minimális biztonsági konfigurációt adaptáltak.

A karbex tizenkét százalékkal meghaladta kezdeti térfogatát. Tecamac nekiveselkedett, megfeszített, ringó kezei a csípők magasságában egyenesen a sík terepen szabályozták nagy lépteit. Kettő azonnal fölemelte a fejét, a harfangok befejezték a huhogást, a vámpírok szétszóródtak a tó fölött, a macskafélék királya, hercegnői és alattvalói ugyanattól az izomösszehúzódástól remegtek, hosszúkás pupillájukkal a szavanna estéjét pásztázva, hogy feltartóztassák a humanoid alakokat, éjről éjre, akik megzavarták nyugalmukat.
A tizenéves bal oldali retináján futtatta át a szerelvény műszaki adatszereposztását; az agya észlelte, de nem látta. Jobb oldali retinájára a szerelvény fizikai konfigurációját és javaslatait írták fel; inkább nem vizualizálta, de élesen a tudatába rögzült. Figyelme a megbízatására és az esemény azonnaliságára koncentrálódott. 
Nagy lendülettel repült át mindkét nőstény oroszlán és kicsinyeik fölött. A kölykök nem hagyták abba a szopást, csak akkor, amikor a nőstények megvonták tőlük a mellbimbót, és fölálltak, elég idegesen, látván, hogy Tecamac túljutott rajtuk. Nem próbálta megfigyelni, hogyan döntenek az oroszlánanyák ivadékaik gondozása mellett, csak tanulmányozta őket (tanulmányozott minden ragadozót); a nőstények fesztelenül mellső lábaikra ereszkedtek, füleik leeresztve, ajkaik felhúzva, pofájuk fújtat; egy méternyire távolodnak el kölykeiktől, annyira csak, hogy mások is meg tudják támadni a betolakodót. Tecamacot csupán az ötvenméteres folyópart érdekelte, ami hátra volt még, hogy bejárja.
A fiú jobb oldalán, a fák között két oroszlán kíváncsian nézte a bolondot, szemükkel követve öngyilkos futását, a pofájuk nemtörődöm. Egyedül csak a nőstények mozgolódtak az ágakon, közülük három elhagyta a fákat, hogy az óriásgyökerek között őrködjön. Tecamac előtt egy fiatal hím rázta serkenő sörényét, tátongó pofája az ordítás paródiája volt; félt, habozott. Tecamac bal kesztyűjének kifeszítésével, zárt ököllel, jelentéktelen csökkentéssel, a nyakára sújtott, hogy az a vízig gurult. 
Hallotta a nagy hím bömbölését, melyet fölemeltek a szikláján, majd a négy nőstény, melyek még mindig a röppályán voltak, úgy döntött, hogy beavatkozik, vagy legalábbis feltartóztatja a ritka, de ehetetlen ételt, aki átrohant alant. Szokásuk szerint csoportban vadásztak, kanyarokat véve, hogy elgyengítsék a zsákmányt, és együtt győzzék le. Egyiktől a másikig mozogtak, lehajtott fejjel, a gerincek ívbe lendültek hátsó, csodálatos izomzatukon, bajszuk lázas.
Nyolc méterre tőlük Tecamac alkalmazta az átültetett laringális testszövetét, hogy egy szubvokális parancsot adjon a szerelvénynek, a kódolt szimbólumok száraz és rövid füzére a következőt jelentette: „Állandó gyorsulás 1,4-től 2,1-ig, a súly kiegyenlítése 0,6 g-ig, a külső hangforrás csökkentése 10 %-kal.
Anélkül, hogy lábai a legcsekélyebb további erőfeszítést is tették volna, futama egyenletesen gyorsult az óránkénti ötvenhat kilométerről nyolcvannégy kilométerre, lépései két métert nyúltak, és a szerelvény terjedelme egytizedére húzódott vissza. A nőstény oroszlánok már csak egy méter hetven magas, nyolcvan centiméter vállszélességű alakot láthattak, aki szó szerint megolvadt fölöttük, áthatolt közöttük azáltal, hogy felülkerekedett rajtuk, és túlhaladt rajtuk, annak ellenére, hogy két oroszlán felugrott, hogy összeütközzön, és szembe szálljon vele, hangosan és hitetlenkedve. 
Tecamac nem lassított. Lendületet adott a négyméteres sziklának, és meglépte ugyanazt a magasságot és távolságot, ami elkülönítette őt a csapat vezetőjétől. Az oroszlán feltápászkodott a hátsójáról, és szemtől szembe fordult vele, hogy beterítse őt a mancsával a mellkasán, és hogy lelökje a nappali kánikulától még langyos kőre.

Az irányítógömb három monitor által helyreállította a fiú haladását, lebegő kamerák három különböző megfigyelő szögéből és egy kifejlesztett holografikus rekonstrukcióból, amely számos lövöldözésből származott. A szférát nem elégítette ki a helyreállítás, tovább elemezte az úszó érzékelők által felvett adatokat, valamint a Tecamac szerelvényében jelenlévő információkat, és a lehetőségmezőket számolta nanoszekundumról nanoszekundumra.
Elemzései és szintézisei műszaki szempontból ártalmatlanok voltak, de hasznosságuk az alternatívák visszatekintésében való tanulásra korlátozta magát. Chetelpec szokásához híven megfigyelte ezeket mint pedagógiai munkájának jelentős felszereléseit. Majd hangosan és erőteljesen kiabált, hogy egy vagy két másodperccel később semmilyen tudást nem szolgálnak, képesnek kell lenni egy vagy két nanoszekundummal azelőtt elkerülni a legrosszabbat. Mindazonáltal gyanakvó volt a lehetőségmezőkkel szemben, és nem adott meg mást, mint egy felületes fület az alakoknak, amelyeket a szféra felvevője bejelentett. Ez alkalommal az alakok annyira kifárasztották azt, hogy kioltották a felvevőt.
Mikor az oroszlán mellsőjével átfogva Tecamacot, karmaival felszántva a szerelvény karbexét az ellenállás leggyengébb irányában, ugyanabban a pillanatban az öreg Mester teljes súlyával ránehezedett, majd megparancsolta az indexének, hogy kapcsolja be a szökés gombját, végül meghiúsította az izomrángások idegi lendületét. Egyfelől úgy tűnt neki, hogy a fiú érzéseinek a vágyát különösen fájdalomban kellene kielégíteni. Másfelől, az a kiteljesedő pozíció, amelyben ő ingadozott, egy meghatározott szándékot feltételezett, amit azonnal alátámasztott.
Tecamac kesztyűi hozzáragadtak az állat sörényéhez, lábai ellazultak, amint háta a sziklának csapódott. Az oroszlán, a karbex csizmáitól hajtva, egy teljes félfordulatot tett a fiú fölött, és visszaesett a gerincére, nyaka fájdalmasan kicsavarodott. Nem állt messze attól, hogy eltörjön a gerincoszlopa. De a nagymacska rugalmas és erőteljes volt, nem mutatott sem fájdalmat, sem meglepetést, egyetlen rántással kiszabadult, hogy csak szőrének egy darabja maradt ellenfele kezében.
Chetelpec tisztában volt vele, mekkora erő kellett ahhoz, ahogy a Tecamac felálljon azután, hogy rajta volt az oroszlán. Egy pillantás az irányítómonitorra elég volt ahhoz, hogy bebizonyosodjék, Tecamac visszahozta csökkenő tényezőit nullára.
− Ha igazán kitartóan szembe akarsz szállni vele – köpte Chetelpec a mikrofonba –, el kell távolítanod a szerelvényt!
A fiú nem volt eszményi pozícióban a válaszadáshoz, éppen egy kétszázötven kilós élő húst tartott a mellkasán, majd elgurult, hogy elkerülje azokat az állkapcsokat, amelyek a fejéhez igen közel vágódtak be. Ha a csapások megint bezárultak volna a tizenéves torkán vagy arcán, a csontok és porcok felrobbantak volna.
A Mesternek nem volt ideje, hogy szökést működtessen, a tanítványa hirtelen abbahagyta a csavarodást, egyidejűleg mindkét öklével püfölve az oroszlán pofáját, arra használva ezt a pihenőt, hogy megint felkeljen. Az állat máris újból próbálkozott: kétszer száguldott végig mancsaival a gyomortájékon, a szerelvény néhány milliméteres résén, anélkül, hogy igazán átjárta volna. A szerelvényt, amely oly gyorsan tud felépülni, mint ahogy elszakadni. 
Te is éppen olyan óvatlan vagy, mint ő, úgy fogod végezni, hogy elveszted őt. 
Chetelpec nem elégedett meg azzal, hogy figyelmen kívül hagyta szerelvényének intését, keze határozottan elkerülte a szökés gombját. Közöttük negyvenöt évnyi szenvedélyes állítás és legalább annyi megszegett megállapodás volt. Olyanok voltak, hogy egyetlen Mechanikus sem érthette őket, kivéve az alkotót: túl bizalmas ellenségek ahhoz, hogy egyszer is egyetértsenek, ami csak az idegenkedésük jele lett volna. Töretlenül utálták egymást, és megvetették az őket megillető minőségeket, és minden olyan pillanatban táplálták gyűlöletüket, amikor együtt kellett működniük. A szerelvény megtanult várni, ahogy ezt ötvenegyszer tette, hiszen ötvenegy Chetelpec halálára várt már, a primanimja örökébe lépve, mert utálta őket mind, ő, aki az egyetlen Chetelpec nagy eónja volt, azé, akit az őrületig szeretett. Hat évszázada a szerelvény bezárkózott első birtokosa nárcisztikus személyiségébe, és utálta, megalázta, bántalmazta azokat, akik felöltötték alakját. Mind meghalt fiatalon, rendkívül paranoiásan, erőtől és energiától megfosztva, kiszáradva. De nem ő.
Az elmúlt évtizedekben Chetelpec megtanult a szerelvénnyel élni, benne és körülötte. Alkalmazta, függött tőle, de nem vett el semmit tőle, és nem adott neki semmit. Figyelmen kívül hagyta a tanácsait, semmilyen véleményét nem osztotta meg vele. Számára ez csak egy virtuális intellektus tehetséges, funkcionális eszköze volt. A lelkiismeret paródiája programhibaként jelzett, persze fölöslegesen.

A láb minden ütése egy kék dicsőséget okozna bőrén, minden karomszántás a húsában piros barázdát hagyna. Ez csak jelzés volna, de Tecamac minden ütésnél tudta, hogy egy hétig megmaradnak a nyomok, amelyekből egyetlen Mechanikus sem mert többet elviselni. Ez volt az abszud bizonyítéka annak, hogy megérdemelte a szerelvényt, ezt a szerelvényt, hiszen a legjobb ütőkártyákat tudta használni.
A fiú még mindig sokat szenvedett, de bírta az oroszlán támadásait. Az állat rohamai nem érték már el nagyon keményen, mancsai csak felületesen érintették a karbexet, az ütések továbbra is a levegőben csapódtak le. Tecamac úgy döntött, hogy már nem elég összefüggéstelen és nevetséges választ adni, arra kell késztetnie az állatot, hogy a bevitt támadások sorozata által kételkedni kezdjen az erejében. Amikor az oroszlán megint ráugrott, a torkára célozva, Tecamac meghajlott, és testének teljes súlyával előredőlt, ráütve a jobb vállával, miközben karját az állat oldalához szorította, majd erőteljesen fölemelte a vadmacskát, hogy lóbálja a sziklán. Végül bevitt neki két érszorító lábrúgást, piruettezett fölötte, és megkettőződtek csizmájának ütései.
Az állatok királya döbbent tisztelettel távolodott, habozott egy másodpercig, visszaemlékezett nemességére, ez megsebbzett haraggá változtatta át, és vakon támadásba lendült. Ezúttal Tecamac úgy kerülte el, hogy oldalra rántotta a csípőjét, rézsút elfogta az oroszlánt, mindkét karja alatta kereszteződött, mindkét keze megpróbált illeszkedni az állat tarkójára; ez nem sikerült ugyan, de a fogás elég szilárd volt ahhoz, hogy ne engedje a nagymacskának, hogy kimásszon belőle. Az oroszlán ott rekedt, a hátsójára támaszkodva, a karbex fogásában, küzdve izomzata egészével, megtört gerincoszloppal, néma bőgéssel. Tecamac még inkább befedte őt, elkaszálta mindkét lábát egyetlen söpréssel, és húzta hevesen, miközben ütötte vele a hátsó rész szikláját. Ezután elkezdett hátrálni, egyik lábát a másik után téve, utolsó erőit kiizzadva terhe alatt, hogy elvigye azt a szikla élére, és lóbálja fölötte.
Egy puffanással az oroszlán a gerincére esett. Izgatottan újból felállt, közönyösen horkantott, és pofáját a szikla felé fordította. A koponyája meghajlott, amint észrevette Tecamacet. Összehúzta magát egy kicsit, és eltávolodott a fák irányába, farka a combjai között. Ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy morogjon azokra a hímekre, amelyeket ott talált, és kilakoltassa azt, aki elfoglalta a legszebb ágat.
− Az én feladatom, hogy levonjam ennek az egyenlőtlen csatának a tanulságait, Mester? − kérdezte Tecamac. − Azt akarom mondani: a cselekvések által valóban nem sokat kockáztatunk.