Jack McDevitt: Elveszett kolónia

– Chase, újabb látogatónk érkezett – hallatszott Carmen hangja.

Amy remegni kezdett.

– Ne engedje be! – könyörgött.

– Nyugalom! Nem fogom.

– Készül valamire.

Az ajtón volt egy kézzel nyitható retesz is. A biztonság kedvéért, mert sohasem bíztam meg teljesen az elektronikában. Épp behúztam, amikor kialudtak a lámpák.

– Ezt ő csinálta – mondta Amy. – Van valamije...

– Oké.

– Kikapcsolja vele az áramot...

Rögtön a baylokok és az energiaelszívójuk jutott az eszembe.

– Tudom – mondtam. – Csak nyugalom. Biztonságban vagyunk. Carmen, ott vagy?

Semmi válasz.

– Mindent kikapcsol...

Dörömbölés hallatszott az ajtón. Valaki ököllel ütötte. De nagyon.

– Nyisd ki, Amy! – Hap goromba hangja volt, ehhez kétség sem fért. – Tudom, hogy odabent vagy.

– Menj el! – kiáltotta Amy.

Újabb dörömbölés. Az ajtó, melyet épp csak látni lehetett a hold és egy utcai lámpa gyér fényénél, a szó szoros értelmében befelé hajolt. Amy felpattant a kanapéról, és az ablak mellett meglapult. Csakhogy a második emeleten voltunk, arrafelé tehát nem menekülhettünk. Hátsó ajtó pedig nem volt.

– Ne nyissa ki! – rimánkodott elcsukló hangon Amy.

Olyan zaj hallatszott, mintha Hap kőtörő kalapáccsal verné az ajtót. Gyors pillantást vetettem ki az ablakon, és láttam, hogy a házban mindenütt kialudtak a fények.

– Menjen be a hálószobába! – szóltam oda Amynek. – Az éjjeliszekrényen talál egy másik linket. Hívja azon a rendőrséget!

Csak állt, és bénultan meredt rám.

– Amy – szóltam rá.

– Igen – rebegte alig hallhatóan.

– Menjen innen! – szóltam az ajtó felé. – Hívtam a rendőrséget.

Hap éktelen káromkodással válaszolt.

– Nyissa ki, különben magát is elintézem! – kiáltotta végül.

Amy eltűnt a hálószoba becsukódó ajtaja mögött. Ezen az ajtón nem volt zár. Hap újrakezdte a dörömbölést, és a retesz kezdett kilazulni. A csészét ledobtam a kanapéra, és ráhajítottam egy párnát. Nem valami bombabiztos rejtekhely. Ezután, a sötétben meg-megbotolva, elhúztam a függönyt a konyha bejárata előtt, és bezártam a fürdőszoba ajtaját.

– Van pisztolyom – kiáltottam. – Ha bejön, lelövöm. – Tényleg volt, csak éppen fenn a tetőn, a siklóban. Jó helyen.

Erre egy újabb döndülés volt a válasz, és az ajtó bevágódott. Egészen a falig lendült, sőt nekicsapódott a falnak, és Hap esetlen, ormótlan, csúf figurája betántorgott a lakásba. Ijesztő látvány volt. Nem is nagyon figyeltem fel erre, amikor, jóval békésebb körülmények között, nála jártam. Egy fejjel magasabb és jó eséllyel két és félszer súlyosabb volt nálam. Hatalmas oldalzsebekkel ellátott vastag fekete pulóver volt rajta. A kidudorodó zsebeket látva attól tartottam, hogy fegyver is rejtőzhet valamelyikben. Nem mintha szüksége lenne rá.

Felkapcsolt egy elemlámpát, és az arcomba világított vele.

– Hol van? – reccsent rám.

– Ki hol van?

Hangokat hallottam a folyosóról. Ajtók nyíltak. Gondoltam, segítségért kiáltok, de Hap kitalálta a gondolatomat, és megrázta a fejét.

– Ne tegye! – suttogta.

Megjelent az ajtóban a szemközti szomszédom, Choi Gunderson. Minden rendben nálam?

Choi vézna, törékeny testű öregember volt.

– Persze, Choi – feleltem. – Jól vagyunk.

Rámeredt a betört ajtóra. És Hapre.

– Mi történt?

– Kis baleset – mordult fel Hap. – Semmi gáz, papa.

– Nem értem, mi történt a villannyal – folytatta Choi, és egy pillanatra megijedtem, hogy majd megpróbál közbeavatkozni. Nagyon reméltem, hogy nem teszi.

– Nem tudom – válaszolta Hap. – Legjobb lesz, ha visszamegy a szobájába, és megvárja, amíg a szerelők ideérnek. – Az elemlámpa fénye rávilágított Choi lakásának nyitott ajtajára.

Choi még egyszer megkérdezte, jól vagyok-e, majd azt mondta:

– Felhívom Wainwrightot. – Ő volt a háztulajdonos. Choi ezzel visszahúzódott, és hallottam, hogy becsukódik mögötte az ajtó.

– Helyes – fordult felém Hap. – Maga nem is olyan ostoba, mint amilyennek látszik. – Végigpásztázta elemlámpája fényével a szobát. – Hol van?

– Mit akar, Hap? – Igyekeztem, hogy a hangom nyugodt maradjon.

Magyarázni kezdte, hogy nagyon jól tudom, mit akar, de mondat közben egyszer csak elhallgatott, és rám meredt:

– Maga a Felderítés embere.

– Igen – feleltem, és egy lépéssel közelebb mentem hozzá.

– Maga járt nálam. – És a nyakán kidagadtak az erek.

– Úgy van. – Hiába is tagadtam volna.

Még valamit akartam mondani, de hogy mit, azt menet közben találtam volna ki. Ő azonban közbevágott, mielőtt nekikezdhettem volna:

– Maga segít neki, hogy engem becsapjon.

– Senki sem csapja be magát, Hap.

Megragadta a vállamat, és a falnak lökött.

– Egy perc alatt elintézem magát – sziszegte vicsorogva. Szitkozódva sorolta, mit fog művelni „ezekkel az átkozott kurvákkal”, s közben betrappolt a konyhába, a könyökével levert a földre pár poharat, benézett a fürdőszobába, és már indult a hálószoba felé.

Megvakarta a hónalját, és felrántotta az ajtót. Kézzel kellett csinálnia, mivel hatástalanította az energiaellátást. Bevilágított az elemlámpával.

– Gyere ki, Amy! – parancsolta.

A nő felsikított, mire Hap bement utána. Én valami fegyver után néztem, miközben az elemlámpa fénycsóvája ide-oda cikázott a hálószobámban. Amy felváltva hol sikoltozott, hol meg könyörgött.

Hap a hajánál fogva ráncigálta ki. Amy kezében ott volt a másik linkem.

– A rendőrség már úton van, Hap – szóltam a tőlem telhető legnyugodtabb hangon. – Jobb lesz elkotródnia innen!

Amy azonban az eszével biztosan nem nyert volna díjat. Megrázta a fejét. Nem.

– Nem hívtam fel őket – mondta, majd Haphoz fordult: – Nem akartam, hogy bajba kerülj.

– Már így is épp elég bajt okoztál nekem, te cafka! – Kikapta Amy kezéből a linket, ledobta a földre, és még rá is taposott. Aztán egy rántással maga mellé penderítette Amyt, hátracsavarta a karját, háttal a bejárati ajtóhoz vonszolta, és berúgta az ajtót. Az ismét kivágódott, és mivel egy második rúgás sem javított a helyzeten, felém lökte Amyt, a kezével bevágta az ajtót, és elé húzott egy széket. Amikor megállapította, hogy senki sem jöhet be, hogy megzavarja a bulit, és ki sem mehet senki, ismét felénk fordította a figyelmét. – És most, hölgyeim, beszélgessünk a csészéről!

Az elemlámpát letette egy kisasztalra, Amyt lelökte a kanapéra, de mindeközben le nem vette a szemét rólam. Gyorsabb volt, mint amilyennek látszott.

– Örülök, hogy újra látom, Kolpath – mondta. – Maga a régiségkereskedő. Soha semmilyen kapcsolatban nem állt a felderítőkkel, ugye? Mit keresett a lakásomon? – Két vaskos keze ökölbe szorult. Ha harcra kerül sor, nem fog sokáig tartani.

Hallottam, hogy emberek gyülekeznek kint a folyosón.

– Arra gondoltam, hogy több is lehet ott, ahonnan a csésze jött. – Semmi értelme nem volt hazudni.

– A csészét ellopni nem volt elég, mi? – Megragadta Amy karját, és megcsavarta. Amy feljajdult. – Hol van, gyönyörűm?

– Engedje el! – mondtam, elindulva felé, de csak annyit értem el, hogy még jobban szorította Amy karját, akinek végigfolytak a könnyei az arcán.

Valami fegyvert kellett szereznem.

A mögöttünk lévő polcon állt Nagy Philidor bronz mellszobra. Jó nehéz volt. Nem néztem oda, nehogy felhívjam rá a figyelmét. De tudtam, hogy ott van. Ha el lehetne terelni a...

– Hol a csésze? – hajolt Hap Amy fölé.

A nő körülnézett; maga sem tudta, mi történt a csészével.

– Biztosan a hálószobában hagytam – motyogta.

Hap felrántotta a kanapéról, és a nyitott ajtó felé lökte.

– Hozd ki!

Amy elbicegett. Én közben hallgattam a folyosói hangokat. Choin kívül egy félénk fiatal nő és egy körülbelül kilencvenéves öregember volt a szomszédom. Onnan nem sok segítségre számíthattam. Csak abban reménykedtem, hogy valaki értesítette a rendőrséget.

Amy azzal jött vissza, hogy nem találja a csészét. Nem emlékszik rá, mit csinált vele. Mielőtt Hap megüthette volna, felkaptam a párnát, és megmutattam neki a csészét. Hap fogait villogtatva szélesen elmosolyodott, felkapta, megcsodálta, majd megcsóválta a fejét, mintha azt mondaná, ki a fene hitte volna, hogy ezért a kis vacakért pénzt is adnak, és végül zsebre vágta. Hallva, hogy nekikoccan valaminek, összerándultam. Ez a holmi kilencezer évig utazott azért, hogy ez a barbár összetörje.

– Mennyi ér? – kérdezte. Többé-kevésbé a falnak beszélt, szavait egy üres foltnak címezte köztem és Amy között. Válaszoljon, aki akar.

– Körülbelül húszezret – feleltem.

– Jól van. – Lepillantott a zsebére. – Helyes.

Ott álltunk, mialatt ő azon gondolkozott, most mi legyen. Intett Amynek, hogy üljön vissza a kanapéra, és ő engedelmeskedett. Akkor Hap célba vett az elemlámpája fénysugarával. A szemem elé emeltem a kezemet, hogy ne vakítson el a fény.

– Ha most elmegy, hajlandó vagyok elfelejteni ezt az egészet. – Mi az, hogy. Csak előbb találjam ki, hogy tegyem ki a szűrét.

– Azt elhiszem – felelte fagyos mosollyal. – De még mennyire, hogy elfelejti, mert ha egyszer is megpróbál bajba keverni, kitöröm azt a kecses nyakát. – És érzékeltette velem, milyen élvezettel csinálná. – Nagyszerű – mondta. – Ez fog történni. – Újabb mosoly következett, majd mielőtt bármit is megneszelhettem volna, akkora pofont kaptam, hogy belesajdult az állam. Elestem.

– Álljon fel! – parancsolt rám.

Fényes pontok szikráztak a szemem előtt, s a padló hullámzott alattam.

– Akar még egyet? – Felemelte a lábát, és megcélozta vele a bordáimat. – Álljon fel!

Ránéztem. A látóterem peremén felbukkant Philidor, de reménytelen volt, hogy elérjem. Támolyogva feltápászkodtam, miközben szédülő fejjel kapaszkodtam a kanapé szélébe.

– És most megmondom, mit csinálunk, Kolpath.

Itt nincs mit tenni. Micsoda karizmatikus figura. Csak csodálni tudtam Amyt, hogy férfiak dolgában ilyen ízlése van.

– Azt akarom, hogy telefonáljon. Hívja fel azt, akit kell! És utaltasson át huszonkétezret a számlámra! – Elővett egy kártyát. – Tessék, a szám. Aztán újból eladom magának a csészéjét. Rendes, becsületes tranzakció.

Úgy döntöttem, nem szállok vitába vele.

– Az enyém volt, maga is tudja. Amióta csak élek, a családom tulajdona volt. Azt a pénzt más nem kaphatja meg.

Szó sem lehet róla.

Benyúlt ugyanabba a zsebébe, ahová a csészét dugta, és előhúzott egy linket.

– Hívja! – mondta, és nyújtotta felém.

– Nem tudom kívülről a számlaszámot. Szükségem van az MI-re.

Fölemelte az öklét, amitől hátrahőköltem, de aztán meggondolta magát. Ha engem kiiktat, nem kapja meg a pénzét. Így aztán benyúlt a másik zsebébe, a balba, és kivett belőle egy sötétkék, ostyára emlékeztető lapocskát. Valamit babrált rajta, mire újra kigyulladtak a lakásban a fények. Carmen helyzetjelző lámpái villogni kezdtek.

– Nem fog menni – mondtam. – A rendőrség követni fogja a pénz útját.

– Nem – felelte a naivitásomon mosolyogva. – Ez egy hálózat. A pénz körbemegy. Soha senki nem fogja megtudni.

Eddig nem akarta elárulni, mert azt jelentette, hogy elég kurta jövőt szánt Amynek és nekem. Újból belenyúlt a pulóvere zsebébe, egy pisztolyt húzott elő, és rám szegezte.

– Csinálja!

– Carmen?

– Igen, Chase. – A szokottnál mélyebb, már-már férfias hangot használt, jelezve, hogy mindenben segít, amiben csak tud.

Elvettem Hap kártyáját, és odatartottam a leolvasóhoz.

– Huszonkétezret fogunk átutalni – mondtam.

– Várjon csak! – szólt Hap. – Mennyi van a számláján?

– Nem tudom, csak ha megnézem.

Újból megütött. Ezúttal felkészültem, és sikerült félig-meddig ellépnem az ütés elől. De így is levert a lábamról.

– Hagyd őt békén! – kiáltotta Amy. – Semmi rosszat nem tett neked.

– Mennyi? – förmedt rám Hap.

Nem tudtam. De mondtam neki egy körülbelüli számot.

– Az átutaláshoz elég. Körülbelül huszonnégy.

– Legyen harminc! – A hasamhoz nyomta a pisztolyt, megmarkolta a hajamat, és fölrántott a földről. – Az a helyzet, Kolpath, hogy sok kellemetlenséget okozott nekem. – Megcsavarta a hajamat. – Ürítse ki azt a számlát! – Borzasztóan ráfért volna egy alapos zuhanyozás. És valami szájvíz. – Rakja szépen át mindet ide! – bökött ujjával a kártyájára.

Ha lett volna bármi kétségem afelől, hogy mi a szándéka Amyvel és velem, ez végképp eloszlatta volna.

A kanapé előtt állt, ahonnan mindkettőnket szemmel tarthatott. De nem hittem, hogy komolyan aggódott volna.

– Melyik számláról utaljunk? – kérdezte Carmen színtelen, közönyös hangon. Nekem csak egyetlen számlám volt. Valami akciót javasolt tehát. – Esetleg a baylok-számláról?

Baylok? És Sky Jordan?

Amint Jordan legyőzi a teleportáló szörnyet.

Ezek után soha ne mondja nekem senki, hogy a háztartási MI-k nem érző lények.

– Jó – mondtam, mint aki nagyon el van csüggedve. – Utald arról!

– Mennyi van a baylok-számlán? – csapott le rá Hap.

– Negyvenkettő. Plusz az apró.

– Hadd lássam! – A szoba közepével szemben állva figyelt bennünket, lazán ide-oda mozgatva kettőnk között a fegyvert, hogy egyszerre tartson sakkban mindkettőnket. Egyszerre tűnt gonosznak és önmagával roppant elégedettnek, amikor a baylok acsarkodva és köpködve beugrott a szobába.

Hap ugrott egyet.

Az állat ordítva nekirontott. Amy felsikoltott. A baylok eltátotta a száját, és egyik csápja Hap feje felé siklott. Hap elsütötte a pisztolyát, és háttal átesett egy zsámolyon.