Harry Harrison

Fagyos Éden

(részlet Harry Harrison: Fagyos Éden c. SF könyvéből)

Vaintè a földre vetette magát, ahogy a leghitványabbak szokták a legelőkelőbbek előtt, és megalázkodó hangon azt mondta:

– Hadd legyek a szolgád egész hátralévő életemben, Lanefenuu! Mivel te rendelkezel azzal az erővel, mely nekem nem adatott meg, melynek köszönhetően belátásod szerint cselekedhetsz függetlenül attól, hogy mások mit gondolhatnak erről! Ez az erő városod védelme érdekében segít neked megvédeni magad az időtlen szokástól. Mindig is szolgállak majd, és teljesítem parancsaidat!

Lanefenuu lehajolt, és hüvelykujjaival gyengéden megérintette Vaintè taréját; a gesztus azt fejezte ki, hogy megosztja boldogságát a másikkal. Amikor megszólalt, mondanivalójában súlyos gondolatok felhangjai bujkáltak:

– Szolgálj engem, erős Vaintè, ahogy én is szolgállak majd téged. Ugyanaz a cél lebeg szemünk előtt – mindössze arról van szó, hogy eddig különböző úton-módon akartuk elérni. Viszont nyilvánvalóvá vált számomra, hogy útjaink most találkoztak. Mostantól együtt haladunk tovább. Mindent elsöprő erővel! A holnap meg a holnapután ugyanolyan lesz, amilyen a tegnap meg a tegnapelőtt volt – és ezeknek a kimondhatatlanul utálatos lényeknek még az emléke is mindörökké eltűnik majd!

8: „És ültete az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felől, és abba helyezteté az embert, a kit formált vala.”

16: „És elméne Kain az Úr színe elől, és letelepedék Nód földén, Édentől keletre.”

A Teremtés könyve

Az óriáshüllők voltak a legsikeresebb élőlények, amelyek valaha is éltek ezen a világon. 140 millió évig uralták a Földet, benépesítették az eget, hemzsegtek a tengerekben. Ezzel egy időben az emlősök, az emberi faj ősei csupán parányi, cickányszerű állatok voltak, biztos prédái a nagyobb, gyorsabb, intelligensebb gyíkoknak.

Aztán 65 millió évvel ezelőtt minden megváltozott. Hat mérföld átmérőjű meteor csapódott a Földbe, katasztrofális légköri felfordulást okozva. Rövid idő alatt az akkor létező fajok több mint 75 százaléka kipusztult. A dinoszauruszok kora véget ért; megkezdődött az általuk 100 millió évig elnyomott emlősök fejlődése.

Mégis, mi lett volna, ha az a meteor nem csapódik be?

Milyen lenne a mai világ?

Előszó: Kerrick

Nehezebb lett az élet. Túl sok a változás, túl sokan haltak meg, túl hosszúak a telek. Nem volt ez mindig így. Világosan emlékszem a táborhelyre, ahol felnőttem, a három családra, a hosszú napokra, barátokra, finom ételekre. A meleg időszakokban egy nagy tó partján laktunk, melyben hemzsegtek a halak. Első emlékeim ehhez a nagy tóhoz fűződnek; a mozdulatlan víztükör túlsó partján meredező magas hegyeket néztem, melyek csúcsai fehérbe borultak az első téli havazások idején. Amikor a hó sátrainkat és a környező mezőt is beborította, eljött az ideje, hogy a vadászok a hegyek felé induljanak. Alig vártam, hogy felnőjek, égtem a vágytól, hogy velük együtt őzekre és szarvasokra vadászhassak.

Ennek a hétköznapi örömökkel átszőtt egyszerű világnak mindörökre vége. Minden megváltozott – és rosszabb lett. Néha felébredek éjjel, és arra gondolok, bárcsak ne történt volna meg ez az egész. Ez persze butaság, a világ olyan, amilyen, minden tekintetben megváltozott. Amit a létezés teljességének hittem, arról bebizonyosodott, hogy a valóságnak csupán egy pici szeglete. A tavam és a hegyeim csupán a legkisebb részei ennek a nagy földrésznek, amelytől keletre hatalmas óceán terül el.

Tudok amazokról is, a lényekről, melyeket maragoknak nevezünk, és megtanultam utálni őket még mielőtt egyáltalán találkoztam volna velük. A mi testünk meleg, az övék hideg. A mi fejünkön haj van, a vadászoknak pedig büszke szakálla, az általunk vadászott állatok húsa pedig meleg, és szőrzet vagy haj borítja őket. Mindez viszont nem vonatkozik a maragokra. Ők hidegek és sima bőrűek és pikkelyesek, karmaik és fogaik vannak, hogy szakíthassanak és téphessenek, nagyok és szörnyűségesek, rettegést keltenek. És utálatot. Tudtam, hogy a déli óceán meleg vizeiben és a meleg déli tájakon élnek. Nem tudják elviselni a hideget, így aztán nem okoztak gondot nekünk.

Mindez megváltozott, de olyan iszonyúan, hogy már semmi sem lesz olyan, amilyen volt. Mégpedig azért, mert léteznek jilanèknak nevezett maragok, amelyek intelligensek, akárcsak mi, tanakok. Egyáltalán nem boldogít a tudat, hogy a mi világunk csak egy pici része a jilanèk világának. Mi egy nagy földrész északi részén élünk. Tőlünk délre pedig, a szárazföld teljes széltében-hosszában kizárólag jilanèk nyüzsögnek.

De nem is ez a legrosszabb. Az óceánon túl még nagyobb földrészek vannak – és ott egyáltalán nincsenek vadászok. Egy sem. Csak jilanèk, kizárólag jilanèk. A mi kis részünket leszámítva az egész világ az övék.

Most elmondom, mi a legrosszabb a jilanèkkal kapcsolatban. Épp annyira utálnak minket, mint mi őket. Ez nem lenne gond, ha csupán nagy, érzéketlen vadállatok lennének. A hideg északon maradnánk, és így elkerülnénk őket.

Ott vannak viszont azok, amelyek olyan intelligensek és vadak lehetnek, mint a vadászok. Nem tudjuk, hányan vannak, elég annyi, hogy e nagy bolygó minden szárazföldjén hemzsegnek.

Azért tudom mindezt, mert a jilanèk foglyul ejtettek, közöttük nőttem fel, tanultam tőlük. Az évek során elhalványult az a szörnyű érzés, mely akkor kerített hatalmába, amikor apámat és a többieket megölték. Amikor megtanultam beszélni a jilanèk nyelvén, olyanná váltam, mint ők, megfeledkeztem arról, hogy vadász vagyok, még azt is megszoktam, hogy usztuzouknak, ocsmány lényeknek nevezzem a fajtársaimat. Mivel a jilanèk között a legfőbb vezető adja ki a parancsokat és előírásokat, igencsak nagyra becsültem magam. Közel álltam ugyanis Vaintèhoz, a város eisztaájához, uralkodójához, ezért engem is vezetőnek tekintettek.

Alpèaszak, az élő város újonnan nőtt fel ezeken a partokon. Az óceánon túlról érkezett jilanèk alapították, akiket az évről évre hidegebb telek űztek el saját távoli városukból. Ugyanaz a hideg idő, melynek következtében apám és a többi tanak kénytelen volt élelem után kutatva dél felé vándorolni, őket arra késztette, hogy átkeljenek az óceánon. A mi partjainkon alapították meg városukat, és amikor a tanakokba botlottak ott, megölték őket. Ahogy a tanakok is a jilanèkat, mihelyt szembekerültek velük.

Hosszú éveken át nem tudtam erről. A jilanèk között nőttem fel, úgy gondolkodtam, ahogy ők. Amikor harcoltak, én is mocskos usztuzouknak tekintettem az ellenséget, és nem tanakoknak, testvéreimnek. Ez csak akkor változott meg, amikor találkoztam a fogoly Herilakkal. Szammadar volt, a tanakok egyik vezetője, aki sokkal inkább megértette, mi történt velem, mint én magam. Amikor úgy beszéltem vele, mint egy ellenséggel vagy idegennel, ő úgy szólt hozzám, mintha vér szerinti rokona lettem volna. Felidéződtek bennem a gyermekkoromban beszélt nyelv szavai, velük együtt pedig korábbi meghitt életem emlékei is előkerültek. Az anyámmal, családommal, barátaimmal kapcsolatos emlékek. A jilanèknál nincsenek családok, a tojásrakó gyíkoknál nincsenek szopós csecsemők, nem lehet szó barátságról ott, ahol ezek a hideg nőstények uralkodnak, ahol a hímeket egy életre teljesen elzárják a külvilágtól.

Herilak bebizonyította nekem, hogy tanak vagyok, és nem jilanè, ezért kiszabadítottam őt, és elmenekültünk. Eleinte bántam, amit tettem – de nem volt visszaút. Azért nem, mert rátámadtam Vaintèra, a vezetőre, és majdnem megöltem őt. Csatlakoztam a tanakok családjaihoz, a szammadokhoz, velük együtt menekültem azoknak a támadásai elől, akikkel azelőtt együtt éltem. Új társakra leltem, és olyan barátság szövődött köztünk, amilyen a jilanèk között elképzelhetetlen lett volna. Egymásra találtunk Armunnal, aki megismertette velem azt, amiről addig fogalmam sem volt, felébresztette bennem azokat az érzelmeket, amelyek az idegen faj környezetében mindörökre ismeretlenek maradtak volna számomra. Armun a fiam anyja.

Mindazonáltal még mindig a halál árnyékában éljük mindennapi életünket. Vaintè és harcosai kíméletlenül üldözték a szammadokat. Harcoltunk – és néha győztünk, még néhány halálosztó botot is sikerült zsákmányolnunk; ezek az élő fegyverek bármilyen méretű élőlénnyel végeznek. Segítségükkel egészen messzire hatoltunk déli irányba, degeszre ettük magunkat az arrafelé hemzsegő maragok húsából, megöltük a gonosz példányokat, amikor ránk támadtak. Aztán újra menekültünk, amikor Vaintè és az óceánon túlról érkező, megszámlálhatatlan harcosból álló serege ránk talált, és nekünk rontott.

Ezúttal olyan helyre mentünk, ahová nem tudtak követni minket: a fagyos hegységek túloldalára. A jilanèk képtelenek megélni a havas tájakon; úgy gondoltuk, biztonságban leszünk.

És ez hosszú ideig így is volt. A hegyeken túl tanakokra bukkantunk, akik nem csupán vadászatból éltek; növényeket termesztettek eldugott völgyükben, edényeket készítettek, ruhaanyagot szőttek, és sok más bámulatos dologhoz is értettek. Ők a szaszkuk, és a barátaink, mivel a masztodon istenét imádják. Elvittük hozzájuk a masztodonjainkat, és azóta egy nép vagyunk. Szép volt az élet a szaszkuk völgyében.

Míg Vaintè újból ránk nem talált.

Amikor ez megtörtént, rájöttem, hogy nem menekülhetünk tovább. Szembe kell fordulnunk velük, és sarokba szorított állatok módjára harcolnunk kell. Kezdetben senki sem hallgatott rám, mert velem ellentétben nem ismerték az ellenséget. Aztán megértették, hogy a jilanèk nem ismerik a tüzet. Hát majd megismerik, amikor elmegyünk a városukba a fáklyával.

És így is cselekedtünk. Felgyújtottuk városukat, Alpèaszakot, azt a néhány túlélőt pedig visszazavartuk a tengeren túli világukba, városaikba. Jó, hogy így történt, mert egyikük Enge volt, a tanítóm, a barátom. A többiekkel ellentétben ő nem volt a gyilkolás híve; kis csoportját, Az Élet Lányait vezette, akik számára az élet szent dolog volt. Bárcsak mindenki elpusztult volna rajtuk kívül!

Azonban Vaintè is megmenekült. Ez a gyűlöletes lény túlélte városa pusztulását, elmenekült, elhajózott egy uruketón, egy nagy, élő hajón, melyet a jilanèk használnak.

Mindez immár a múlté. Most itt állok a tengerparton, körülöttem a város hamvai kavarognak a szélben, és azon töprengek, hogy mi lesz, mit kell tennünk az elkövetkező években.

Tharman i ermani laszfa katiszkapri ap naudinz modia – em bleit hepellin er atta, szo faldar elka enszi hammar.

marbak közmondás

Lehet, hogy a csillagokban lakozó tharmok örömmel tekintenek le egy vadászra – de ez csupán hűvös elismerés, mely nem tud tüzet gyújtani.