Részlet Frederik Pohl A hícsik nyomában - Utazás az Átjáró körül c. science-fiction könyvéből

Második rész

A Vénusz kalmárai
I
Nevem Audee Walthers, munkám légjáró pilóta, otthonom a Vénusz – többnyire az Orsó vagy egy hícsí kunyhó; amúgy meg bármilyen hely, ahol éppen rámjön az alhatnék.
Huszonöt éves koromig a Földön éltem, leginkább Amarillo Centralban. Apám Texas alkormányzója volt. Még akkor meghalt, amikor egyetemista voltam, de közszolgálati tevékenysége révén kicsikart segélyek formájában eleget hagyott rám ahhoz, hogy befejezhessem a tanulmányaimat, megszerezzem a kereskedelmi ügyviteli diplomámat és átmenjek a Szolgálat hivatalsegédi felvételi vizsgáján. Készen álltam hát az életre, vagy legalábbis sokak így gondolhatták.
Néhány évig erőltettem a dolgot, aztán rájöttem valamire. Nem szerettem azt az életet, amire felkészültem. Nem olyan okokból, amelyekre a legtöbben számítanak. Amarillo Central egyáltalán nem volt rossz hely. Nem zavar, ha állandóan vegyvédelmi ruhában kell járnom; a szomszédokkal akkor is jól kijövök, ha nyolcezer jut belőlük egyetlen négyzetmérföldre. Emellett bírom a zajt, meg tudom védeni magamat a kölyökbandáktól – nem, nem Texas volt az, ami zavart. A probléma az volt, amit az életemmel Texasban és egyáltalán az egész Földön kezdhettem volna.
Így hát eltakarodtam.
Kedvezményekre jogosító UOPWA kártyámat eladtam egy nőnek, aki jelzáloghitelt vett fel a szülei házára, hogy ki tudja fizetni; magam is hitelt vettem fel az addig felhalmozott nyugdíjalapomra, majd fogtam azt a kis pénzt, amit összekuporgattam a bankban és vettem egy csak odaútra szóló jegyet a Vénuszra.
Nem volt ebben semmi furcsa. Minden gyereknek ilyesmiken jár az agya, míg fel nem nő. A különbség az volt, hogy én meg is tettem.
Gondolom, teljesen más lett volna a helyzet, ha lett volna némi esélyem a Nagy Pénzre. Ha az apám teljes jogú kormányzó lett volna és ő zsebelte volna be a zsíros kenőpénzeket, ehelyett azonban csak közszolgálati nyomoronc volt… Ha elég pénzt tudott volna összeharácsolni nekem ahhoz, hogy meglegyen a Teljes Orvosim… Ha a kupac tetején lettem volna a nyomorgó sokaság helyett, akiket minden irányból szorongatnak…
Nem így történt volna. Én mindenesetre a pionírok útjára léptem és arra adtam a fejem, hogy megpróbáljak megélni a földi turistákból a Vénusz legfőbb helyén, az Orsóban.
Mindenki látta már az Orsót fényképen ugyanúgy, ahogyan a Colosseumot vagy a Niagarát. A különbség persze az, hogy az Orsó kizárólag belülről látható. A Vénusz felszíne alatt van, az Alpha Regio nevű helyen.
Minden máshoz hasonlóan, ami a Vénuszon megtekintésre valamelyest is érdemes, az Orsót is a hícsík hagyták vissza. Senki sem tudta pontosan, hogy mit akartak a háromszáz méter hosszú orsó alakú felszín alatti kamrával, de ott volt. Ezért használtuk. Nagyjából ez volt a Times Square vagy a Champs-Élysées vénuszi megfelelője. Minden földi szájtáti először az Orsó felé vette az útját, ezért itt kezdtük a megkopasztásukat
Légjáró-kölcsönző vállalkozásom megléte azon alapszik, hogy turisták járnak a Vénuszra – most arra célzok, hogy itt igazán nem nagyon lenne mit nézegetni, ha a hícsík nem hagyták volna ott a cuccaikat a felszín alatt. Mások is jócskán megfejnek minden turistát, aki az Orsó csapdájába esik. A földiek nem törődnek ezzel. Persze tudniuk kell, hogy átverik őket. Így is nyakló nélkül veszik a hícsí legyezőket, babafejeket és azokat az átlátszó műanyagból készült papírnehezékeket, amelyekben egy műanyagból készült Vénusz-utánzat úszkál valamilyen narancssárgás-barnás, vélhetően vérgyémántokat, tűzgyöngyöket vagy szállóhamut potyogtató hóviharban. Egyik szuvenír sem ér annyit, amennyit azért kell fizetni, hogy egy ekkora tömegű holmit visszavigyenek a Földre, de feltételezésem szerint ez a legkevésbé sem zavar egy olyan turistát, aki ki tudja pengetni a bolygóközi utazás árát.
A turistacsapdák sokat jelentenek az olyanoknak, mint én, akik semminek az árát sem tudjuk kipengetni. Ezekből élünk.
Persze ez nem azt jelenti, hogy busás haszonra teszünk szert, hanem azt, hogy így teremtjük elő a betevőre és a szállásra valót. Ha ezekre nem jut, hát meghalunk.
A Vénuszon nem sok lehetőség van a törvényes pénzszerzésre. Ott van a katonaság, amennyiben törvényesnek lehet nevezni; ezenkívül maradnak a turisták és a vakszerencse. A vakszerencse esélyei meg – á, olyanok, mint nyerni a lottón, valamilyen értékes holmit találni egy hícsí ásatáson vagy megcsípni egy zsíros állást egy tudományos expedíción – igazán elenyészők. A Vénuszon majdnem mindenkinek a kenyere a földi szájtátiaktól függ, és ha nem szipolyozzuk ki őket az utolsó fillérig is, amikor alkalom adódik rá, akkor nekünk befellegzett.
Természetesen a turisták sem egyformák. Három csoportba sorolhatók, az egyes csoportok között csillagászati a különbség.
A III. kategóriába az izgága ágrólszakadtak tartoznak. A Földön egyszerűen csak jómódban élnek. Ez a fajta népség a Hohmann-pályaidő szerint, azaz huszonhat havonta érkezik meg a Vénuszra, mert ekkor lehet a legkevesebb üzemanyaggal ideutazni a Földről. A Hohmann-pálya kritikus időablakai miatt sohasem maradnak tovább, mint három hét. Befizetnek egy csoportos útra és kőkeményen igyekeznek minden lehetségeset kihozni a negyedmillió dolláros költségből, amelyet a nagyszülőktől kaptak érettségire, vagy ők maguk tettek félre második nászútra vagy akármire.
Az a baj velük, hogy rendszerint nincs már több elköltendő pénzük, mert mindenük az útiköltségre megy. A jó meg az bennük, hogy sokan vannak. A Vénuszon az összes kiadható szoba megtelik, amikor megjönnek a hajóik. Néha hat pár osztozik egyetlen részekre osztott hálófülkén. Egyszerre mindig két-két pár alszik, aztán nyolcórás turnusokban melegváltás történik. Ilyenkor én és a hozzám hasonlók a felszíni hícsí kunyhókban vackoljuk el magunkat, hogy kiadhassuk saját felszín alatti szobáinkat; így esetleg elég pénzt tudunk összeszedni, hogy túléljük a következő néhány hónapot.
A III. kategóriásokból nem lehet annyit kiszedni, hogy az elég legyen a következő Hohmann-konstellációig, ezért egymás torkának esünk, mikor megjönnek a II. kategóriások.
Ők a közepesen gazdagok. Úgy is mondhatnánk, hogy ők a szegény milliomosok, akiknek az éves jövedelme a hétszámjegyű tartomány alsó régióiban mozog. Ezek már megengedhetik maguknak, hogy rendes meghajtással néhány száz nap alatt ideérjenek a hosszadalmas Hohmann-hurok helyett. Egy ilyen út ára egymillió dollárnál kezdődik, így aztán nincs is túl sok II. kategóriás turista. Mindazonáltal minden hónapban csurran-cseppen belőlük néhány, ha viszonylag kedvező a bolygók együttállása. Ők a Vénuszon is többet tudnak költeni. A II. kategóriába tartoznak még azok a közepesen gazdagok is, akik az egy évtizedben csak négyszer vagy ötször bekövetkező kedvező planetáris-ballisztikai viszonyok folytán olyan pályán tudnak felkeresni egy körrel három bolygót, hogy az út nem sokkal emészt fel több üzemanyagot, mint az egyenes Föld-Vénusz utazás. Ha szerencsénk van, akkor először ide jönnek, és utána mennek tovább a Marsra. (Mintha a Marson lehetne valamit kezdeni!) Ha a másik irányból kezdenek, akkor azzal kell beérnünk, amit a Mars telepesei meghagynak kopasztás után. Utóbbi elég kellemetlen, mert a marsiak rendszerint nem hagynak túl sokat.
De a nagyon gazdagok – ó, azok aztán gazdagok. Az I. kategóriás csodák! Akkor jönnek, amikor akarnak, nem érdeklik őket az orbitális szezonok és költenek!
Amikor a rakétaállásban dolgozó informátorom szólt, hogy a Jurij Gagarin érkezik egy privát charter-fuvarral, pénzt szimatoló orrom elkezdett reszketni.
Mindenképpen jók voltak a kilátások, bárkik legyenek is a fedélzeten. Nem volt semmilyen szezon, úgyhogy csak nagyon gazdagok lehettek. A kérdés már csak az volt, hogy hány riválisom próbálja elvágni a torkomat, hogy a mancsát elsőként rátegye a Gagarin utasaira… miközben én teszek meg mindent, hogy én vágjam el az övékét.
Nagyon fontos lett volna, mert történetesen gyalázatosak voltak a financiális körülményeim.
A légjáró-kölcsönzéshez jóval nagyobb alaptőke kell, mint teszemazt egy imalegyező árusító bódéhoz. Nekem szerencsére elég olcsón sikerült hozzájutnom a járgányomhoz, amikor a fickó meghalt, akinek addig pilótáskodtam. Sok versenytársam nem volt, mert néhányan javítási munkálatok miatt éppen leálltak, mások meg kirepültek a saját szakállukra folytatott hícsí ásatásaikra.
Úgy gondoltam, jó eséllyel megszerezhetem magamnak a Gagarin utasainak nagy részét, bárkik legyenek is… feltéve, hogy érdekli őket az is, ami az Orsón kívüli hícsí alagutak labirintusában lehet.
Reméltem, hogy igen, mert nagyon kellett a pénz. Az a helyzet, hogy eléggé odavolt a májam. Nem sok hiányzott hozzá, hogy teljesen befuccsoljon. Ahogy a doktorok elmagyarázták, három lehetőségem volt. Az első szerint visszamegyek a Földre, ahol egy darabig még életben tudnak tartani külső dialízissel. A második, hogy valahogyan összeszedem egy májátültetés árát. A harmadik meg az, hogy feldobom a talpam.