Részlet Frederik Pohl: A hícsík birodalma c. sci-fi könyvéből

Amikor Orbis McClune-nak sikerült ismét kinyitnia szemét – különösen izmai engedelmeskedtek nehezen akaratának –, rájött, hogy nem a néhai Junipero Serra szerzetes csókolgatja, hanem egy kopasz fejű, vöröses szakállú, idősebb férfi, és a levegő, amit a tiszteletes szájába erőltet, csúnyán bűzlik a sörtől és más, még rosszabb dolgoktól.
– Hé! – kiáltotta McClune, vagy kiáltani szándékozta, de háromszor vagy négyszer meg kellett kísérelnie a szavak kiejtését. – Hé… mi… a… csu… dát… csi… nál… ma… ga? – kérdezte szótagonként, mindegyiket külön, nagy erőfeszítéssel kimondva.
Úgy tűnt, hogy a férfi nem vesz észre semmi rendkívülit. Hátradőlt, és bosszúsnak látszott.
– Maga is azok közé tartozik, akik nem mentek el az eligazításra, igaz? Krisztus az egekben, miért voltak ilyen balgák, jóemberek? Én csak megpróbáltam újra beindítani magát, ahogyan mondták, hogy tennünk kell, tudja?
A tiszteletes szemet hunyt az iménti testi cselekedet mérhetetlen, istenkáromlással felérő gyalázata fölött.
– Azt… mond… ták…hogy… csó… kol… jon… meg?
A férfi zavarba jött.
– Hát persze, ha így akarja nevezni. Ez az élet csókja, érti? Annak a látszatát keltve, hogy próbálom újralélegeztetni magát. Úgy, hogy először azt gondolhatná, vízbe fulladt vagy valami, érti? – Aztán megnyugtatásul hozzátette: – Ne aggódjon, ha valahogy nehezen tudja működtetni a testét! Eleinte mindenki így van ezzel. Egy idő után jobban megy.
McClune összevonta szemöldökét, és előbb megnyalta, majd a förtelmes csókra emlékezve kézfejével letörölte ajkát. Egy-két próbálkozásba került, míg végre képes volt felemelni a kezét.
– Magyarázatot kérek! – mondta rekedten a tiszteletes.
– Mégis mit gondol, mit kellene megmagyaráznom, az Isten szerelmére? – nézett rá morcosan a férfi. – Ők éppen átmentek az utcán, amikor az a szobor magára dőlt, ugye? Úgyhogy rögtön odaértek magához, mielőtt túlságosan, hmm, megromlott volna.
– Kik mentek át az utcán? Kik értek oda hozzám?
– Jesszusom – nyögött fel a férfi –, de fárasztó maga! Hát a MindÖrökkön emberei, ki mások? Maga gépileg le van tárolva. Nem látja, hogy azügynökeik éppen itt jönnek?

McClune természetesen látta az élénk kék uniformist viselő csinos, fiatal nőket. De nem rájuk gondolt. Valami nagyobb járt az elméjében, valami, ami úgy festett, mint a legnagyobb, legijesztőbb, legfontosabb dolog életében.
A tiszteletes egész életét abban a felséges bizonyosságban élte le, hogy a halál ítéletet jelent. Ha olyan életet éltél, amilyet Isten kívánt számodra, meg leszel jutalmazva. Ha nem, akkor büntetést kapsz. Így vagy úgy, amint meghaltál, a dolog le lett rendezve.
De nem ebben az örökös halálnélküliségben, amely nem volt igazi élet sem.
A gondolat lesújtó volt. McClune egész életében kinyilvánította ama hajlandóságát, hogy bármit elfogad, amit Isten mér rá. De ezt? Ez tisztességtelen volt!
Ekkor a MindÖrökkön egyik pénzügyese, aki olyan élénk volt, mint amilyen csinos a kék mini ruhájában, így szólt hozzá:
– Jó reggelt, Mr., hmm, McClune! Biztos vagyok benne, mostanra már rájött, hogy organikus teste elhalálozott. Úgy értesültem, az ön esetében ez egyfajta szerves világbeli balesetben történt, és a MindÖrökkön legmélyebb együttérzését kívánja kifejezni vesztesége miatt. Természetesen, most, hogy takarékra lett állítva, nem is igazán veszteség, ugye? – Aztán, miközben mosolya gödröcskéket csalt arcára, gyorsan témát változtatott: – Hogyan szeretné rendezni a számláját, Mr. McClune? Minden fontosabb betéti- vagy hitelkártyát elfogadunk.
– Nekem nincs semmilyen – mondta meghökkenve a tiszteletes.
– Semmi probléma, Mr. McClune! Szívesen elintézünk egy közvetlen átutalást folyó-, takarék- vagy különleges rendeltetésű bankszámláról – a tiszteletes csak a fejét rázta –, vagy zálogjogot érvényesíthetne házára vagy üzleti tulajdonára… – McClune még mindig a fejét rázta, mire a nő rosszallóan nézett rá. – Akkor valami biztosítási kötvény? Nincs? Nos, készséggel elfogadjuk fogadalmi ékszereit, műtárgyait, egyáltalán bármilyen értékes dolgot, természetesen szakértőink értékbecslése alapján…
– Sajnálom! – mondta Orbis. – Semmi ilyesmivel nem rendelkezem. Nincs az égvilágon semmim sem. Nincstelen vagyok.
Az ifjú hölgy bánatos képet vágott.
– Ó, Mr. Clune! – jajveszékelt. – Milyen kár! Attól tartok, hogy érdekeink védelmét szem előtt tartva a MindÖrökkön kénytelen lesz kívülálló személyektől elfogadni vételi ajánlatokat.
A nő már nem volt élénk, sőt képe egyre morcosabb lett, és a tiszteletesnek egyáltalán nem tetszett, amit mondott.
– Miről beszél maga? – vonta kérdőre. – Azt hiszi, eladhat valakinek?
– Ó, nem – felelte a fiatal nő. – Ez törvénytelen lenne csaknem minden jogrendszerben. De nem erről van szó, ugye? Viszont a hardver, amelyben a programja van tárolva, a MindÖrökkön tulajdonában van, és így, mint bármilyen más vagyontárgy, eladható a szabadpiacon – vonta meg bájosan a vállát. – Az a tény, hogy az ön letárolt agya követni fogja a hardvert, talán nem a legszerencsésebb dolog. De ez természetesen nem a cég problémája. – Szünetet tartott, együtt érző képpel nézve rá. – Ha hiszi, ha nem – bizalmaskodott –, utálom a munkámnak ezt a részét, de mit tehetnék?
– Egyszerűen kikapcsolhatna engem – mondta Orbis.
– Ó, nem, Mr. McClune! – horkant fel megdöbbenten. – Ha ezt tenném, akkor a cég jó hírneve csorbát szenvedne, és ezt nem szeretnénk. – Megrázta a fejét. – Nem, Mr. McClune – szögezte le –, önnek a javára kell fordítania ezt a helyzetet. Szentséges ég! Nem gondolja, hogy némi hálával tartozik a MindÖrökkönnek? Ha mi nem volnánk, ön halott lenne.