Részlet Clive Barker Abarat c. fantasztikus könyvéből

5

PART, TENGER NÉLKÜL

A lány talán tíz perce sétálhatott, amikor visszanézve látta, hogy a dimbes-dombos vidék lankái, melyeken idefelé átvágott, teljesen eltakarják Csirkevárt. Még a Hawthorne utcai templom tornya és az ötemeletes városháza sem látszott.

Megállt egy kicsit, és teljesen körbefordult, háromszáz-hatvan fokban. A puszta minden irányban a szélfútta fű jellegtelen látványát nyújtotta. Két kivétel mégis volt: egy kicsit messzebb jobbra volt egy kis facsoport, és majdnem pont szemben egy különös látványt nyújtó, karcsú, de romos torony a füves, virágos préri kellős közepén.

Mi lehet az vajon? Valami őrtorony? Ha igen, az őrök élete igen unalmas lehetett a semmi közepén.

Nemigen lehetett több puszta romnál, mégis úgy döntött, hogy megnézi. Odamegy, üldögél kicsit, aztán elindul vissza. Többek közt ugyanis egyre szomjasabb is volt. Szeretett volna meginni egy pohár vizet. Talán a visszaúton vesz majd egy üdítőt Nínó vegyesboltjában. A zsebébe nyúlt, és összeguberálta a pénzét. Két egydolláros, egy öt- és egy tízdolláros bankjegy. Alaposan visszanyomkodta őket, nehogy kiessenek.

Amióta elhagyta Csirkevárt, megerősödött a szél, és még frissítőbbé vált. Még mindig benne volt a levegőben a zöldellő tavasz illata, és még valami, amit nem tudott nevén nevezni, de izgatta.

A torony felé sétált, üdítően üres, gondtalan elmével. Stréder kisasszony, a kirúgással fenyegető levelek, az ivófotelben üldögélő apja, amint ránéz azzal a pillantással, ami bajt jelent – mindezt a háta mögött hagyta, ott, ahol véget ért az utca.

Beleakadt valamibe a nagylábujja, és előrerúgta a fűben. Biztos csak egy kavics. Azért lehajolt, és megnézte közelebbről. Nagy meglepetésére nem kő volt, hanem valami állat héja. Nem is kicsi – akkora volt, mint az ökle, és rövid tüskék sorjáztak végig rajta. Először is túl nagy volt csigaháznak, másodszor pedig még sosem látott tüskés csigaházat. Nem, ez tengeri állat háza lesz, és régi is. Kifakult a színe, de még látszott rajta a cirkalmas mintázat, az egyre szűkülő csigavonal.

Megfordította, kikotorta belőle a gyanúsan homokszerű koszt, és a füléhez szorította. A nagyapja mutatta még régen, hogyan zúg a tenger az ilyenekben. Cuki akkor is tudta már, hogy csak a levegő finom vibrálását hallani a tengeri csigák héjában, mégis szinte elhitte, hogy a tenger varázsa az. Félig-meddig biztos volt benne, hogy amit hall, az az óceán emléke.

Belehallgatott. És igen!

De mit keres itt egy tengeri csigaház?

Talán pont itt ejtette el valaki? Nem tűnt valószínűnek. Ugyan ki megy sétálni a zsebében tengeri állatok vázával?

Körülnézett a földön, hátha még mást is elejtettek errefelé. Valószerűtlen volt, de igaza lett! A lábánál mindenféle különös tárgy hevert. Például több tucat csigaház. Sőt, több száz, főleg kicsik, de volt néhány, ami nagyobb volt, mint az első. A legtöbb repedt vagy törött volt, de néhány teljesen ép maradt, olyan szép és bizarr alakú és mintájú darabok, hogy hasonlót még könyvben sem látott.

De volt még más is, sok minden. A talajt vizslatta, és amikor hozzászokott a szeme, a fura tárgyak száma megsokszorozódott. A csigaházak között fadarabok hevertek. A Minnesota porával keveredett, világos homok a legtöbből piciny, absztrakt szobrokat varázsolt. Amikor lehajolt az egyikért, látta, hogy üvegdarabok is vannak mellettük – számtalan kis zöld, kék és fehér töredék, megannyi áttetsző ékkő. Felszedett hármat-négyet, és sétálás közben nézegette őket a tenyerén.

Minden lépéssel egyre mélyült a rejtély. Itt egy nagy hal heverhetett, de lecsipkedték róla a húst a madarak, és a nap kiszítta a csontjait. Amott meg egy agyagedény darabja, és még mindig látszik rajta a gyönyörű díszítés. A kék emberalak hipnotikus erejű szemekkel meredt vissza rá.

Mindez alaposan elbűvölte, és megállt, hogy jobban szemügyre vegye, amit talált. A szeme sarkából mozgásra lett figyelmes a magas fűben. Gyorsan leguggolt – most alacsonyabban volt, mint a legmagasabb fűszálak. Guggolva maradt, és hirtelen minden ok nélkül elfogta a félelem.

Ledörzsölte ujjairól a maradék homokot, és figyelt, hátha ismét látja a mozgást.

Durva széllökés suhant végig a füves tájon, a szárak sziszegve súrlódtak egymáshoz.

Körülbelül egy perc múlva, mivel csak a fű mozgott, úgy döntött, megkockáztatja, és feláll.

Pontosan ugyanabban a pillanatban a mozgás okozója is úgy döntött, hogy feláll, így Cuki és az idegen egyszerre bukkantak fel a fűből, mint két úszó, amikor felállnak a sekély vízben.

Cuki az idegen láttán döbbenten felsikkantott, majd a sokk enyhülésével nevetni kezdett. A férfi alighanem álarcosbálba készült. Különben miért nézne ki ilyen groteszkül? Eszelős tekintetű bal szeme tágra nyílt, míg a ravasz jobb szűken pislogott. Fekete bajsza és szakálla zugában bánatosan biggyedt le a szája.

De ez mind eltörpült a fejéből sarjadó dolgok mellett. A hatalmas, szőrös fülek fölött két óriási agancs meredezett. Szarvasagancsnak hihette volna őket, ha nem nő rajtuk hét apró fej (négy a bal agancson, három a jobbon). Fejek – szemekkel, orrokkal, szájakkal.

Most vette csak észre, hogy nem mozdulatlanok, és nem is gumiból vagy papírmaséból vannak. Vagyis ez a férfi nem viselt maszkot. Az agancsból növő fejek éltek, és ugyanúgy bámulták Cukit, mint a tulajdonosuk: a nyolc szempár őrülten meredt rá.

Nem tudott szóhoz jutni. Nem úgy a fejek. Egy pillanatnyi csend, majd hevesen, izgatottan zsivajogni kezdtek. Cuki egy percig sem kételkedett eszmecseréjük témájában. Hol rá néztek, hol egymásra, és egyre hangosabban próbálták túlkiabálni egymást.

Csak a férfi szája nem mozdult. Ő csak tanulmányozta magának Cukit, eszelős és ravasz tekintete lassacskán tétova kíváncsiságra váltott.

Végül úgy döntött, közelebb lép. Cuki felnyögött félelmében, mire a férfi felemelte az egyik hosszú ujjú kezét nyugtatólag. A fejek közben folytatták a locsogást.

– Csend legyen! – szólt rájuk. – Elijesztitek a hölgyet!

A fejek mind szót fogadtak, egy (a jobb agancsának közepén ülő, kerek, mogorva képű egyén) kivételével. Az csak mondta tovább.

– Tartsd magad távol tőle, Pajkos János – tanácsolta a nagy testvérnek. – Hiába tűnik ártalmatlannak, nem lehet megbízni benne, ahogy egyikükben sem.

– Azt mondtam, hallgass, Kígyó János – mondta a férfi. – Ne kelljen még egyszer mondanom!

A fej arcokat vágott, és motyogott valamit, de aztán nem szólt többet.

– Hogy hívnak? – kérdezte Cukitól Pajkos János.

– Engem? – kérdezett vissza Cuki, nem mintha lett volna más is a környéken.

– Szent ég! – méltatlankodott egy másik fej. – Igen, téged, kislány!

– Udvariasabban, Fakó János – mondta Pajkos János, és anélkül, hogy a szemét levette volna Cukiról, felnyúlt az agancshoz, és büntetésképpen gyengéden megpofozta a neveletlen fejet.

Miután ezt lerendezte, Pajkos János azt mondta:

– Elnézést kérek a fivérem nevében, hölgyem.

Majd teljesen valószerűtlen módon meghajolt.

Nem volt valami mély meghajlás, mégis, a mozdulat mesterkéletlen udvariassága levette a lábáról Cukit. Héttel több feje van a kelleténél, na és! Meghajolt előtte, és hölgynek szólította. Ilyen még sosem történt vele.

Maga sem hitte volna, hogy ebben a lehetetlen helyzetben ennyire boldogan tud mosolyogni.

A Pajkos Jánosnak nevezett férfi-szörny pedig a hétből öt öccsével egyetemben visszamosolygott.

– Kérlek, ne félj tőlem, hölgyem. Hidd el, egyáltalán nem áll szándékomban, hogy rémisztgesselek, de van errefelé valaki, akit Alaknak hívnak.

– Mendelzon Alaknak – mondta a legkisebb fej.

– Úgy van, ahogy Hiába János mondja: a neve Mendelzon Alak.

Cukinak mindenekelőtt muszáj volt megkérdeznie valamit.

– Maguk mind Jánosok?

– Úgy van – mondta Pajkos. – Mondjátok csak, öcsik, balról jobbra, a neveinket.

Így is tettek.

– Pántlika János.

– Fakó János.

– Hiába János.

– Kába János.

– Kurázsi János.

– Kígyó János.

– Kopó János.

– És én vagyok a főtestvér – mondta a nyolcadik csodafej. – Pajkos János.

– Igen, azt már tudom. Az én nevem Haplatán Cuki.

– Rendkívül örvendek, hogy megismerhettem – udvariaskodott az.

Ezt nagyon komolyan mondta, és jó oka lehetett rá. A kinézete alapján mostanában nem lehetett könnyű az élete, azaz az életük.

Pajkos csíkos kék inge csupa lyuk volt, lazán kötött nyakkendőjén mindenhol étel- vagy vérfoltok. Cuki az utóbbira tippelt. No meg a szaga. Az finoman fogalmazva sem volt kellemes. Szúrós izzadságszagú inge a mellkasára tapadt.

– Csak nem menekülsz ez elől az Alak elől? – kérdezte Cuki.

– Jó megfigyelő – mondta elismerően Kurázsi János. – Ez tetszik. Fiatal is, és ez jó. Segíthet rajtunk, Pajkos.

– Vagy még nagyobb bajba kever – mondta erre Kígyó.

– Nagyobba már aligha – jegyezte meg Kopó János. – Azt mondom, bízzunk benne, Pajkos. Semmit sem veszíthetünk.

– Miről beszélnek? – kérdezte Cuki. – Mármint rajtam kívül.

– A kikötőről – felelte Pajkos.

– Miféle kikötőről? – érdeklődött tovább a lány. – De hát itt nincs kikötő. Ez Minnesota. Több száz mérföldre van az óceán. Nem is, több ezerre.

– Az óceán, melyet te ismersz, hölgyem, talán csakugyan mérföldek ezreire van – mondta a hiányos fogsorú Pántlika János. – De rengeteg óceán van ám, és rengeteg a tenger is.

– Mégis, mi az ördögről beszél? – kérdezte Cuki Pajkost.

Pajkos János a tőlük hatvan-hetven méterre álló toronyra mutatott.

– Az ott, hölgyem, egy világítótorony – mondta.

– Ugyan – mondta Cuki mosolyogva. A gondolat is nevetséges volt. – Miért építene bárki...

– Nézd meg jobban – vágott közbe Kába. – Az ott egy világítótorony.

Cuki visszanézett a különös toronyra.

Tényleg, lehet, hogy úgy tervezték, mint egy világítótornyot. A közepén egy csigalépcső korhadt maradványai látszottak, a szoba a tetején pedig lehetett volna a lámpahelyiség is. Na és? Vajon ki építhette?

– Egy hibbant építész – vonta le hangosan a következtetést.

– Miért gondolod? – kérdezte Pajkos János.

– Na ne már – mondta a lány. – Hiszen már mondtam. Minnesotában vagyunk. Itt nincs ten...

Cuki nem fejezhette be a mondatot, mert Pajkos a szája elé emelt kézzel jelezte, hogy maradjon csendben.

Erre a fivérei minden irányba fürkészni kezdtek. Néhányan szimatoltak, mások a nyelvükkel ízlelgették a levegőt. Mindnyájan ugyanarra a következtetésre jutottak, és két szót mormoltak.

– Alak utolért – mondták.