Arthur C. Clarke:

Szigetek az égben

(szerkesztetlen részlet)

 

 

 

 

 

 

Egy

JACKPOTTAL AZ ŰRBE

„Bármi történik is, Roy, ne görcsölj! Lazíts, és érezd jól magad!” Jim bácsi szavai jutottak eszembe, amint a többi versenyzővel együtt beléptem a nagy stúdióba, és azt hiszem, nem is voltam különösképpen ideges. Végül is csak játék volt, bármennyire is sóvárogtam a főnyeremény után

A közönség már a helyén ült; beszélgetve, izegve-mozogva várta, hogy elkezdődjön a műsor. A nézők röviden megtapsoltak, amikor felmentünk a színpadra és elfoglaltuk a helyünket. Amint rápillantottam az öt másik versenyzőre, enyhe csalódottságot éreztem. Mindegyik úgy nézett ki, mint aki biztosra veszi a győzelmét.

A nézők ismét tapsban törtek ki, amint Elmer Schmitz, a játékvezető belépett a stúdióba. Természetesen már találkoztam vele az elődöntőkön, és gyanítom, Ön is épp elégszer látta őt a tévében. Egy-két utolsó tanáccsal még ellátott minket, majd elhelyezkedett a fényszórók alatt, s intett az operatőröknek. Amint a vörös lámpa felgyulladt, hirtelen csend támadt; a helyemről láttam, hogy Elmer felölti a szokásos mosolyát.

– Jó estét mindenkinek! Elmer Schmitz vagyok, s bemutatom önöknek az Aviatikai Vetélkedő döntőseit. A játékot a World Airways Rt. jóvoltából láthatják. A hat fiatalember, aki ma este eljött, hogy…

De azt hiszem, szerénytelenségnek hatna elismételni mindazt, amit rólunk mondott. A lényege az volt, hogy igazán sokat tudunk a légköri és az űrrepülésről, s a versengés korábbi fordulói során magunk mögé utasítottunk úgy ötezer másik Ifjúsági Rakétaklub-tagot az egész országból. Ma este dől el, ki lesz a játék nyertese.

Az induló kérdések nem voltak nehezebbek, mint a korábbi fordulókban. Elmer sorra feltett nekünk egy-egy kérdést, s 20 másodpercen belül kellett válaszolnunk rá. Az enyém igazán könnyű volt: mennyi a tisztán sugárhajtású gépek magassági rekordja. A többi versenyző is helyes választ adott a neki feltett kérdésre. Gondolom, az első kérdések csak arra szolgáltak, hogy növeljék az önbizalmunkat.

Ezután kezdett keményebbé válni a verseny. Nem láthattuk, hány pontunk van, mert az eredményt mutató kijelző a nézőtér felé állt, de sejtettük, mikor adtunk jó választ, mert a közönség olyankor helyeslőn felmordult. Még nem említettem, hogy aki rossz választ adott, attól levontak egy pontot. Ezzel az volt a cél, hogy aki nem biztos a válaszban, ne kezdjen találgatni, hanem inkább hallgasson.

Amennyire megállapíthattam, csupán egyetlen hibát vétettem; ám volt egy New Washingtonba való fiú, aki egyszer sem tévedett. Ebben persze nem lehettem teljes mértékig bizonyos, mert nem a többiek eredményével voltam elfoglalva, hanem Elmer nekem feltett kérdéseire koncentráltam. Már kezdtem elszontyolodni, amikor hirtelen elhalványodtak a fények, és működésbe lépett egy rejtett vetítőgép.

– Most következik az utolsó kör! – jelentette be Elmer. – Egyetlen másodpercig látnak majd egy-egy légi vagy űrjárművet, ennyi idejük lesz arra, hogy felismerjék. Készen állnak?

Egy másodperc borzasztóan kevésnek tűnhet, de valójában nem az. Ennyi idő alatt sokat láthat az ember, épp eleget ahhoz, hogy felismerjen valamit, amit jól ismer. A felismerendő modellek némelyike százévesnél is idősebb volt; bizony, egy-kettő még propellerrel működött! Szerencsém volt; mindig is érdekelt a repülés története, és az antik típusok közül felismertem párat. Itt bukott el a New Washington-i fiú. Megmutatták neki az eredeti Wright-féle biplán képét – amely bármikor megnézhető a Smithsonianban –, de nem ismerte fel. Utólag elmondta nekem, hogy őt csak a rakéták érdeklik, és hogy igazságtalan volt a vetélkedő. Ám én azt gondolom, megérdemelte, hogy veszített.

Nekem egy Dornier DO-X és egy B 52-es képe jutott, amelyeket persze felismertem. Így hát nem ért meglepetésként, hogy amint felgyulladtak a fények, Elmer az én nevemet kiáltotta el. Mégis büszkeséget éreztem, miközben a kamerák kereszttüzében odasétáltam hozzá, a közönség lelkes tapsától kísérve.

– Gratulálok, Roy! – mondta Elmer, s megrázta a kezem. – Szinte hibátlanul játszottál, csupán egyetlen alkalommal tévedtél. Örömömre szolgál, hogy téged jelenthetlek be a World Airways vetélkedő győzteseként. Mint tudod, a nyereményed egy utazás a világ bármely pontjára, beleértve az összes felmerülő költséget. Szeretnénk hallani, mit választasz! Hová lesz az utazás? Bárhová eljuthatsz az Északi- és a Déli-sark között.

Kiszáradt a szám. Hiába készültem erre hetek óta, valahogy más volt, amikor elérkezett a döntő pillanat. Szörnyen egyedül éreztem magam a hatalmas stúdióban, ahol mindenki néma csendben várta a válaszomat. Hangom távolinak tűnt, amikor megszólaltam.

– A Belső Űrállomásra szeretnék utazni!

Elmer meghökkent, ugyanakkor kissé bosszúsnak tűnt. A közönség mozgolódni kezdett, valaki röviden felnevetett. Talán ez bátorította fel Elmert, hogy tréfára vegye a dolgot.

– Ha-ha, jó vicc, Roy! Ám a nyereményed egy utazás a Föld bármely pontjára; és be kell tartanunk a szabályokat!

Láttam, hogy nem vesz komolyan, és ez feldühített.

– Nagyon figyelmesen elolvastam a szabályzatot – vágtam vissza. – Sehol sincs leírva, hogy „kizárólag a Földre” vonatkozik a nyeremény. Az áll benne: „a Föld bármely részére”. Ez pedig nagy különbség!

Elmer ravasz fickó; azonnal rájött, hogy gond van. A mosoly lehervadt arcáról, és aggódva nézett a kamerák felé.

– Folytasd!

Megköszörültem a torkomat.

– 2054-ben – folytattam – az Egyesült Államok… hasonlóan az Atlanti Szövetség többi tagállamához… aláírta a Tycho Egyezményt. Ez határozza meg, milyen távolságra terjed ki bármely bolygó tulajdonjoga az űrben. Az Egyezmény értelmében a Belső Űrállomás jogilag a Föld fennhatósága alatt áll, mivel az attól való távolsága nem haladja meg az ezer kilométert.

Elmer furcsa pillantást vetett rám.

– Mondd, Roy, az apád véletlenül nem ügyvéd?

– Nem, dehogy! – ráztam meg a fejem. Hozzátehettem volna: „De a nagybátyám az.” Ám úgy döntöttem, ezt nem árulom el; e nélkül is nehéz küzdelem vár rám.

Elmer megkísérelt eltéríteni a szándékomtól, de hajthatatlan voltam. A műsoridő lassan a végéhez ért, és a közönség az én pártomat fogta. Végül feladta, és nevetve így szólt:

– Nos, igazán eltökélt fiatalember vagy! A főnyeremény a tiéd, a részletekben a törvény képviselői hoznak döntést. Bízom benne, hogy ez neked fog kedvezni!

Ami azt illeti, magam is ebben reménykedtem…

Természetesen Elmer jól gondolta, hogy a tervemet nem egymagam ötlöttem ki. Jim bácsi – aki egy nagy atomenergia-társulás jogi tanácsadójaként dolgozik – vette észre a lehetőséget, amint bejutottam a vetélkedőre. Ő oktatott ki, mit mondjak majd, és megnyugtatott, hogy a World Airways nem tud majd kitérni a kérésem elől. Ilyet akkor sem tennének, ha módjukban állna, mert rengetegen láttak a tévében, és rossz fényt vetne a cégre, ha visszautasítanának.

– Tarts ki a kívánságod mellett, Roy – biztatott –, és ne menj bele semmibe, amíg nem egyeztettünk!

Anya és Apa elég dühös volt rám az ügy miatt. Nézték az adást, és amint elkezdtem alkudozni, rögtön rájöttek, ki áll a háttérben. Utólag megtudtam, hogy Apa azonnal felhívta Jim bácsit, és leteremtette. Ám szüleim akkor már semmit sem tehettek, hogy megállítsanak.

Tudják, világéletemben őrülten vágytam az űrbe. Tizenhat éves voltam, koromhoz képest fejlett. Minden hozzáférhető anyagot elolvastam a repülésről és az űrutazásról, az összes filmet és híradást az űrről. Eltökéltem, hogy egy napon hátranézve azt látom majd, hogy a Föld összezsugorodik mögöttem. Elkészítettem a leghíresebb űrhajók makettjét, némelyikbe rakétát is szereltem, ám a szomszédok tiltakozása miatt ez utóbbiak kipróbálásával felhagytam. Több száz darabos fényképgyűjteménnyel rendelkeztem az összes létező hajóról, de még a többi bolygó fontosabb pontjairól is.

A családom nem ellenezte ezt a hobbimat, de úgy vélte, idővel kinövöm majd.

– Nézd meg Joe Donovant! – mondták (Joe a helyi helikopterjavító állomás főnöke). – A te korodban ő is marsi telepes akart lenni. A Föld nem volt elég jó neki! Persze a Holdig sem jutott el soha, és feltehetően már nem is fog. Itt, a Földön találta meg a boldogságot…

Ez utóbbiban én nem voltam bizonyos. Sokszor láttam, ahogy elnézi a sztratoszférában fehér csíkot húzó rakétákat, és ilyenkor azt gondoltam, mindenét odaadná, hogy ott lehessen valamelyiken.

Egyedül Jim bácsi (Apa testvére) értett meg igazán. Két-három alkalommal eljutott a Marsra, egyszer a Vénuszra, a Holdra pedig annyiszor, hogy nem is emlékezett a pontos számra. Azon szerencsések közé tartozott, akiket azért fizetnek, hogy azt csinálják, amit a legjobban szeretnek. Attól tartok, a családban nem nézték jó szemmel, hogy befolyással van rám.

Úgy egy hét telt el, mire a World Airways választ adott. Nagyon udvarias, bár kissé fagyos hangnemben közölték, hogy belátják, a vetélkedő szabályzata értelmében módomban áll a Belső Űrállomásra utazni. (Kénytelenek voltak kifejezni abbéli csalódásukat, hogy nem választottam inkább valamelyik luxusútjukat az atmoszférán belül. Jim bácsi szerint leginkább az bosszantotta fel őket, hogy az általam választott utazás költsége úgy tízszeresére rúgott annak az összegnek, amelyet erre szántak.) Azonban szabtak két feltételt. Az első az volt, hogy meg kell szereznem a szüleim hozzájárulását, a második pedig, hogy ugyanúgy meg kell felelnem egy sor egészségi előírásnak, mint minden űrhajósnak.

Anya és Apa javára szól, hogy noha igen dühösek voltak rám, nem álltak utamba. Végtére is, az űrutazás ma már biztonságos, és csak pár száz kilométert készültem megtenni felfelé, ami nem nevezhető hatalmas távolságnak. Rövid vitát követően aláírták és feladták a megfelelő nyomtatványt. Biztos vagyok benne, hogy a World Airwaysnél remélték, a szüleim megvétózzák a vállalkozásomat.

Már csak a második feltételt kellett teljesítenem: megfelelni az alkalmassági vizsgálatokon. Ezt igazságtalannak éreztem; a hírek szerint a feltételek kőkemények, s ha nem felelek meg, az World Airways emberei a markukba nevetnek.

A legközelebbi intézmény, ahol áteshettem a vizsgálatokon, a John Hopkins Űrutazási Orvosi Osztálya volt. Ez egyórányi repülőutat jelentett a Kansas és Washington között közlekedő járattal, előtte és utána pedig egy-egy rövid helikopteres utazást. Noha már több tucat hosszabb utazáson vettem részt, ezúttal annyira izgatott voltam, hogy szinte új tapasztalásként éltem meg. Bizonyos értelemben az is volt, mivel ha minden jól megy, életem új szakasza veszi kezdetét.

Már előző este mindent összepakoltam az útra, bár az csak pár órásnak ígérkezett. Szép idő volt azon az estén, így kivittem a szabadba a hordozható teleszkópomat, hogy kicsit körülnézzek az égbolton. Nem túl komoly szerkezet – egyszerű fahenger, belsejében néhány lencsével –, de saját kezűleg készítettem, és nagyon büszke voltam rá. Félhold idején tisztán láthattam vele a Hold jelentősebb hegyeit, szintúgy a Szaturnusz gyűrűit és a Jupiter holdjait.

Azon az estén azonban mást kerestem; valamit, amire nehezebb volt rátalálni. Ismertem a pályáját, mert a helyi csillagászszakkör tagjai kiszámították nekem. Körültekintően felállítottam a teleszkópot, és lassan pásztázni kezdtem a délnyugati égboltot, összehasonlításokat végezve a korábban készített térképpel.

Úgy tizenöt percig tartott megtalálni, amit kerestem: maréknyi csillagot, köztük valamit, ami nem csillag volt. Épp hogy csak kivehettem az apró, ovális formát, de oly kicsiny volt, hogy a részleteket nem láthattam. A Föld árnyékától nem takarva, fényesen ragyogva verte vissza a napfényt, és szemmel láthatóan mozgott. Egy száz évvel ezelőtt élő csillagászt megdöbbentett volna, mert új objektum volt az égen. A Kettes Számú Meteorológiai Űrállomás volt az, amely tízezer kilométer távolságra kering bolygónktól, naponta négyszer megkerülve azt. A Belső Űrállomás túlságosan dél felé keringett ahhoz, hogy látható legyen a mi szélességi fokunkról. Csak az Egyenlítő környékéről lehetett látni mint az ég legragyogóbb és legsebesebben mozgó csillagát.

Megpróbáltam elképzelni, milyen érzés lehet odafent, abban a lebegő buborékban lenni, az űr végtelen ürességétől körülfogva. Az odafenn dolgozó tudósok talán épp engem figyelnek, ahogy az Állomást nézem. Elgondolkoztam azon, vajon milyen lehet az életük – és beugrott, hogy kis szerencsével ezt hamarosan magam is megtapasztalom.

Amint figyeltem, a fényes kis korong hirtelen narancs, majd vörös színre váltott, és elhalványodott, mint a kihunyó parázs. Néhány perc alatt végképp eltűnt, míg a többi csillag a teleszkópom látómezejében továbbra is tündöklőn ragyogott. A Kettes Számú Meteorológiai Űrállomás a Föld árnyékába suhant, ahonnan körülbelül egy órával később bukkant elő délkelet felé. Az űrállomáson beköszöntött az éjszaka – mint ahogy idelenn, a Földön is. Elpakoltam a teleszkópomat, és aludni tértem.

 

Kansas Citytől keletre – itt szálltam át a washingtoni gépre – nyolcszáz kilométeres síkság terül el, amelyet az Appalache-hegység tör meg. Egy évszázaddal ezelőtt még sok millió hektárnyi megművelt területet láttam volna a gépemről, ám mindez eltűnt, amikor a huszadik század végén a mezőgazdaságot a tengerekbe költöztették[1]. Mára visszahódította a területet a préri, s vele együtt a hatalmas bölénycsordák, amelyek benépesítették egykor, még az indiánok idejében. A nagy iparvárosok és bányaközpontok mit sem változtak, ám a kisvárosok eltűntek, s néhány év múlva nyomuk sem marad.

Az Űrutazási Orvosi Osztály lépcsőin fellépdelve sokkal izgatottabb voltam, mint amikor elkezdődött a Word Airways vetélkedőjének döntője. Ha ez utóbbin elbukom, adódhat még lehetőségem az űrutazásra, ám ha az orvosok nemet mondanak rá, sosem jutok el oda.

Kétféle vizsgálat várt rám: fizikai és pszichológiai. Mindenféle furcsa dolgot kellett csinálnom, mint pl. visszatartott lélegzettel futni a mókuskerékben; meghallani alig hallható hangokat egy tökéletesen hangszigetelt szobában; halvány színű fényeket beazonosítani. Egyszer pedig ezerszeresre hangosították fel a szívverésem hangját; nagyon különös érzés volt, de a dokik szerint minden rendben folyt.

Rendkívül barátságosak voltak velem, és egy idő után az a határozott érzésem támadt, hogy az én pártomat fogják, és mindent megtesznek az érdekemben. Természetesen ez a tudat sokat segített, és már-már úgy éreztem, hogy valami játékban veszek részt.

Ez az érzés csak addig tartott, amíg bele nem ültettek egy dobozba, ami aztán minden irányba forogni kezdett. Szörnyen éreztem magam, amikor kiléptem az alkalmatosságból; hánytam, s képtelen voltam megállni a lábamon. Ez volt a mélypont, mert biztos voltam abban, hogy most elbuktam. Ám kiderült, hogy épp akkor nem felelnék meg, ha nem lettem volna rosszul.

Ezután rövid pihenőt engedélyeztek a pszichológiai vizsgálatokig. Ezek miatt nem aggódtam különösképpen, mivel már volt részem ilyenben. Ki kellett raknom néhány egyszerű puzzle-t, kitöltenem egy pár oldalas tesztet („Az alábbi öt szóból négyben van valami közös. Húzza alá ezeket…”), illetve a reflexeimet ellenőrizték. Végül egy halom drótot illesztettek a fejemre, és bevezettek egy szűk, sötét folyosóra, amelynek előttem lévő ajtaja zárva volt.

– Most pedig jól figyelj, Roy! – mondta a vizsgálatokat végző pszichológus. – Mindjárt egyedül hagylak, és leoltjuk a lámpát. Amíg további utasításokat nem kapsz, állj egy helyben, azután pedig csináld pontosan, amit mondunk! Ne foglalkozz a drótokkal, ha elindulsz, követnek majd! Oké?

– Igen – feleltem, várva, mi következik ezután.

A fény kihunyt, és egy másodpercig tökéletes sötétség vett körül. Ekkor egy nagyon halvány, piros fényből való téglalap jelent meg előttem, és tudtam, hogy a szemközti ajtó kinyílt, bár egy hangot sem hallottam. Próbáltam az ajtó mögé nézni, de ehhez nem volt elég fény.

Tudtam, a fejemre erősített vezetékek rögzítették az agyhullámaimat. Bármi is történik, nyugodtnak és összeszedettnek kellett maradnom.

Hirtelen megszólalt egy hang a rejtett hangszóróból:

– Lépj be a szemközti ajtón, majd azonnal állj meg!

Így tettem, habár nem volt könnyű egyenesen menni a gyenge világítás mellett, vezetékek tömkelegét húzva magam után.

Nem hallottam bezáródni az ajtót, valahogy mégis tudtam, hogy becsukódott, és amikor tapogatva hátranyújtottam a kezemet, sima műanyagot tapintottam. Tökéletes sötétség vett körül – még a halvány vörös fény is kialudt.

Ezután úgy tűnt, mintha hosszú ideig semmi sem történt volna. Talán tíz percen keresztül vártam a következő utasításra. Egyszer vagy kétszer halkan füttyentettem, hogy a visszhang alapján megállapíthassam a helyiség méretét. Bár bizonyos nem voltam benne, úgy ítéltem meg, nagyméretű teremben állok.

Ekkor minden előzetes figyelmeztetés nélkül felgyulladtak a fények; nem egyből a végleges mértékűre, mert az elvakított volna, hanem két-három másodperc alatt fokozatosan erősödve. Most már tökéletesen láthattam a környezetemet – és nem szégyellem elárulni, hogy felkiáltottam.

Egyvalamit leszámítva valóban hétköznapian berendezett szobában találtam magam: egy asztal, rajta újságokkal, három karosszék, könyvespolcok az egyik fal mentén, egy kicsi íróasztal, közönséges tévékészülék. A nap besütött az ablakon, a szellő meg-meglibbentette a függönyöket. Egy férfi lépett be az ajtón abban a pillanatban, hogy felkapcsolták a lámpát. Felvett egy újságot az asztalról, és lehuppant a fotelbe. Mielőtt belefogott volna az olvasásba, felnézett, és megpillantott engem. Amikor azt mondom, felnézett, szó szerint gondolom. Mert ez volt, ami nem stimmelt a szobával: nem a padlón, a fotelek, a könyvespolc, meg a többi bútor szintjén álltam, hanem öt méter magasan, a mennyezethez tapadva! Halálra rémültem. Semmi sem tartott, és semmi sem volt elérhető közelségben, amiben megkapaszkodhattam volna. Kétségbeesetten kerestem fogódzót a hátam mögött, ám kezem tükörsima felületet tapintott. Nem tudtam megakadályozni, hogy lezuhanjak – és a padló keménynek és igencsak távolinak tűnt.