Itt a lehetőség, hogy még megjelenés előtt beleolvasson a Galaktika magazin szeptemberi lapszámába! Az ínyeket csiklandó ízelítő nem más, mint egy  részlet Szélesi Sándor: Szörnyeteg a hajtóműben c. írásából...

Szélesi Sándor
Szörnyeteg a hajtóműben
(részlet)

I.

1.

Én úgy hiszem, az emberiség a történelem folyamán nem egyenes utat jár be, hanem spirálisat. Mindig szembesülnie kell a saját múltjával, mindig át kell élnie a szenvedésnek azt a fokát, amely után felemelkedhet. Korokról korokra, nemzedékekről nemzedékekre meg kell tanulniuk az embereknek azt, amit az őseik tudtak, és ugyanúgy maguk szerzik tudásukat. A születéstől a halálig tartó egyenes út alatt nem teszünk semmi mást, csak újraéljük apáink életét. Az életek sora táguló és szűkülő körtánc, örök pörgés, örök körforgás, szakadatlanul forgó spirálok összessége.
Az ember élete ugyanakkor nem kizárólagosan csak az emberé. Gyakran gondolok arra, hogy ez a láng az isten végtelen kegyének felvillanása világegyetem határtalan terének és idejének középpontjában. Minden élet, nem csupán az enyém. Mert a világ és a lét nem más, mint lélegzetvétel, isten lehelete, a hinduk szerint Brahma kilégzése és belégzése közti idő.
Ezek között a gondolatok között és a helyzetünket elemezve arra is rá kell jönnöm, hogy a világ nem jó vagy rossz. A spirituális szimbolikában a jobbra forgó spirálkarok a teremtő erőt jelképezik, a balra forgók a pusztítót. A galaxisok örvénye egyszerre húz mindkét irányba, csupán nézőpont kérdése, hogy mi, mint a kozmoszban halandó megfigyelők, hol repülünk el: alattuk vagy fölöttük. Néha azonban nehéz megfigyelőnek maradni, mert a teremtés után a jó és a rossz összekeveredett, és ebben a szürkeségben az ember gyakran hibázik, vét mások ellen vagy bűnt követ el. Néha önnön gyermekeinek vérével igyekszik utat nyitni a jövő előtt.
Jerikó építésének kezdetekor Hiel a legidősebb fiát adta áldozatul istenének, amikor pedig állt a város, a kapukért a legkisebbet. A moabiták királya, Mésa szintén feláldozta fiúgyermekét, hogy megóvja birodalmát Izrael harcosainak támadásától. Ábrahám is megölte volna Izsákot… Amint az aztékok templomaiban ezrével áldoztak embereket Huitzilopochtlinak, hogy biztosítsák a napfelkeltét, vagy ahogy az Andok népei is gyerekeket gyilkoltak le a jó termésért.
Az isteneknek azonban nem a vér a legfontosabb. A világ körforgásának fenntartása múlik az áldozaton. Az élet kell, az utolsó lehelet, a kihunyó tűz, amely után a test a világ teste lett, a lélek pedig megtér az isten mellé, ahol a helye van, ahonnan az idők során egyszer-tízszer-ezerszer kiszakadt. Nem a vér kell… Akiknek a vér és a hús kell csupán, azok az emberekhez kapcsolódó démonok, szörnyek. Minótaurosznak nem azért áldoztak szüzeket Kréta szigetén, hogy a nap felkeljen vagy az elveszett búza terméssé érjen. Neki hús és vér kellett. Annak a Minótaurosznak, amely az ősi mítoszok szerint Pasziphaé királyné és egy áldozati fehér bika gyermeke volt. Egy szörnyeteg.
Akárcsak a mi szörnyetegünk a hajtóműben.
A Mithrason.


2.

Nathan Evans a legutolsó krómsapkás üvegtartály előtt állt, és a legidősebb klóngyermekeket nézte. Testüket, amely lágyan lebeg az olajszerű, sárgás folyadékban, madárcsontú végtagjaikat, felázott, selymes fényű bőrüket. Vékony, lezárt szemhéjukat, melyen keresztül látni lehetett a szemgolyó sötétjét. A szemet, amely vibrált, mintha a klónok álmodnának. De nem álmodnak, nem álmodhatnak – mondta magának. A klónok nem álmodnak.
Nem éreznek, nem beszélnek, nem álmodnak, hiszen nem élnek emberi életet; sem emlékeik, sem szavaik, sem álmaik nincsenek; ők csupán bábok. A csíratartályból kéthetesen átkerülnek a sárga folyadékba, és úgy nőnek, mintha csak vízzel töltenének fel egy ember alakú műanyag bábut. Mindössze a szív és az erek lüktetése különbözteti meg őket a bábuktól. Fejlődnek, szinte szemmel láthatóan: kilenc hónap az egyenlő kilenc évvel. Amikor kikerülnek innen, akkor sem többek, mint bábok. Csak bábok.
Evans bámulta a vékony szemhéjat és a szem akaratlan megrándulásait. Az arc, ezt leszámítva, rezdületlen volt.
Az arc.
A saját arca.
– Nathan! Itt vagy?
Jane hangja élesen vágott bele a labor csendjébe, csattant, mint valami elszabadult, hatalmas madár egy szűk helyen. Evans összerezzent saját neve hallatán, és az ajtó felé fordult. Mindig zárva tartotta, nem szerette, ha más is bejön, ha látja mindezt. Ez a hely csak az övé volt kilenc éve, mióta átvette doktor McKimmie-től. Szerencsére senki nem járt errefelé, csupán néhanap Jane és… és tényleg senki más.
– Itt vagyok – felelte kényszeredetten. Itt ritkán hallatszott beszéd, ezek a falak a némaságra épültek, és mintha minden hangosan kimondott szó megrepesztette volna alapjukat.
– Elfeledkeztél a vacsoráról – tudatta vele a nő a hangfalakon keresztül. Nem akart belépni ide, akkor se akart volna, ha Evans kitárja előtte az ajtót. Eljött a férfiért, de megmaradt kint, a folyosón, ráhajolva a bejárati telefonra. – Jeleztem, hogy később érkezünk, és eltoltuk egy órával. Jönnöd kellene!
– Nemsokára megyek.
– Most gyere!
Nathan körbepillantott a laboron. Rend uralkodott az aszeptikus fülkék és krómcsillogású műszerek körül, egyetlen folt sem volt a monitorokon, porszemet sem lehetett volna találni a munkaasztalokon. A tartályok paneljei zölden világítottak, a létfenntartó rendszerek a megfelelő értékhatárokon belül működtek. A hűtők üvegfalán túl lassan kavargott a hűtőgáz, eltakarva a felcímkézett, színes kupakos üvegcséket, régi és új mintákat. Halovány fertőtlenítőszag érződött a levegőben. Minden rendben volt. Semmi szükség nincs itt rá. Akár mehetne is.
De nem akart menni. Semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy emberek közé menjen.
Még egy hét hátra volt, és ő már most érezte azt, amit az utolsó három napon szokott. Az igazság az, hogy pár hónapja már korábban rátör az undor és a depresszió keveréke. Korábban, mint szokott. Először csak az ébresztés előtti napon, aztán két nappal korábban. Most már négy nappal előbb is…
– Nathan!
– Nincs kedvem, Jane.
– Ezt ne az ajtón keresztül beszéljük meg!
Nathan hallgatott.
– Ez csak egy vacsora. – A nő értett a csendből. – Velem és a barátaiddal… Hozzám nincs kedved, vagy hozzájuk?
– Nem veled van a baj…
– Nélküled nem megyek el.
Sóhajtott a mennyezet alatt a falban a légkondicionáló, aztán halkan, egy pillanatra fém csörrent benne. Valami tényleg megrepedt – gondolta a férfi.
– Rendben – adta be a derekát. Ismerte Jane-t, makacs és kitartó. Itt fog állni az ajtó előtt, ameddig sikerrel nem jár. Akkor már jobb, ha rögtön beleegyezik… amibe már egyszer beleegyezett pár napja. – Megyek.
– Megvárlak.
Annak ellenére, hogy tényleg nem akadt már több feladata itt, és hogy Jane az ajtó előtt várta, nyilván egyre türelmetlenebbül, Nathan nehezen indult el. Elnézett a laboratórium hosszabbik fala mentén: kilenc üvegtartály, kilenc fejlődési fázis. A hatodiktól félhomályba burkolóztak a tartályok, csak a kijelzők páros fénye világított, mintha mesebeli kisállatok bújtak volna meg a talaj fölött és a magasban, s érdeklődve figyelnék különleges tekintetükkel a tétova kutatót. A hatodiktól visszább azonban a fejlődési különbözőségek ellenére is meg lehetett állapítani – az utolsó három tartályban lebegőkről bizonyosan –, hogy hasonlítanak egymáshoz. Vonásaik az apró különbözőségek ellenére is kirajzolták a tényt: ugyanazon ember klónjai.
Nathan lejjebb vette az utolsó tartály belső világítását, szinte teljesen elsötétítette, majd magára hagyta a benne lebegő klónt, és gyors léptekkel elindult kifelé. Az ajtó hirtelen tárult fel előtte, és a nyomáskülönbség halk szisszenéssel rántotta be a levegőt a kis fertőtlenítő szobába. A férfi belépett, az ajtó gyorsabban zárt, mint ahogy nyílott.
Erős fuvallat csapott át Nathan arcán, megnőtt a légnyomás, és felerősödött a laborban is érzett fertőtlenítőillat.
Aztán kinyílt a külső ajtó.
Jane Beasley, Nathan várakozásaival ellentétben egyáltalán nem volt ideges vagy türelmetlen. Kutató szemmel fürkészte a férfit, amikor amaz megjelent a bejáratban. Szisszenés hallatszott most is, és a túlnyomásos fülkéből friss levegő csapta meg a nőt. A labor kilélegzett.
Jane tudta, hogy milyen állapotban van ezekben a napokban Nathan, ám most még a szokásosnál is rosszabb volt a helyzet. Nem lehetett nem észrevenni a változást. És aggódott érte.
Ezt azonban nem mutatta, nem mutathatta most ki.
– Csak egy egyszerű vacsora – mondta kedvesen, miközben úgy érezte magát, mint egy oroszlánszelídítő. – Már egy hete megígértük Cesaréknak.
– Nem érzek hozzá elég erőt – felelte Nathan.
– Kevesen maradtak – mondta Jane. – Nathan, kevesen hívnak már minket. Ha mindig visszautasítunk mindenkit, még a legelvetemültebb barátaid is elmaradnak mellőled.
– Nem ezért nem hívnak – morogta Nathan.
– Hanem?
– Mindegy…
– Nem az.
A férfi sóhajtott, majd beadta a derekát.
– Rendben. Menjünk át Benaventéékhez! Ki főz ma?
– Cesar. Szerintem kacsa lesz.
– Kacsa?
– Azt hiszem, azt mondta, kacsát csinál. Külön kreditet adott érte a farmon.
Jane belekarolt Nathanbe, és a vonakodó férfival elindult hazafelé. A genetikai laboratóriumot a burkolathoz közel, egy nevenincs, számozott szektorban rendezték be, elzárva minden lakott és forgalmas résztől. Egy kisebb orvosi blokk és betegszobák csatlakoztak hozzá, egy intenzív ápoló és műtő, amit egyedül Nathan Evans használt. Körülötte raktárak álltak, ahol orvosi készleteket és a csillaghajó elektromos autóinak alkatrészeit tárolták. Külön folyosó vitt a burkolat biztonságos, legfelső, hetedik rekeszéhez, ahol a gerincvonal melletti szervizalagút húzódott.
Nem találkoztak senkivel, míg ki nem léptek a csillaghajó ege alá.
A Mithras egy gigászi, henger alakú, generációs hajó volt, amelyben úgy éltek emberek ezrei, mint Jónás a cet gyomrában: a lakott részek az üreges belső felületen húzódtak, befedve a belső ív háromnegyedét. A maradék részen, fent a hengerpalást magasán egy hosszanti sávon az űrre nyílott ablak, amely esténként, a belső, mesterséges napnyugta után sötéten ásított: a szubtérben nem világítottak csillagok. Néha egy-egy fényes csík villant el mellettük, talán egy közeli nap, és megcsavarodott nyoma órákig ragyogott az ablakon túl, míg el nem oszlott a fénye, mint a füst a levegőben. A szubtérben a valós tér mintha elsuhant volna mellettük, míg az idő állva maradt, ők benne ragadtak egy borostyánban vagy egy jégtömbben, és csak szellemképeket, árnyakat láttak a külvilágból – szellemfényeket, ahogy a köznyelv nevezte…
Nathan Evans és Jane Beasley Mithras Hetes szektorában laktak, a Wellington sétányon. Öt éve költöztek ide, amikor hitelesíttették az élettársi kapcsolatot és megkapták a nagyobb lakrészt. Két szoba, fürdő és saját konyha. Ehhez járt volna még egy vagy két szoba, ha gyermeket vállalnak, de Nathan nem akart. Jane pedig idővel elfogadta ezt.
A nő mindent előkészített: kirakta a székekre a férfi ruháit.
– Semmi ünnepi vacsora – mondta Nathan.
– Nem lesz ünnepi – ígérte a nő. – Csak egy kis baráti.
Nathan beugrott a zuhany alá. Pár perc múlva előlépett, és gyorsan felöltözött. Addigra Jane is elkészült, új blúzt vett fel, könnyedet és merészet. A nő mosolygott, igyekezett teljesen lazának és őszintének látszódni.
– Mehetünk?
Cesar Benavente és a felesége egy emelettel lejjebb laktak, a Heidelberg úton, a hengerpalást közepe felé. Az asszony, Mary aranyos, teltkarcsú lány volt, a Mithras útjának tizenegyedik évében született, és két hónapja ünnepelte a huszonnyolcadik születésnapját. A nekik kiutalt lakásban két szobával több volt: az esküvő előtt orvosi felügyelettel együtt vállaltak legalább két gyermeket. A vállalásukból egyet már teljesítettek: a kis Mike négyéves volt. Azóta próbálkoztak a másodikkal is, de valami miatt nem jött össze.
Cesar Nathan gyermekkori barátja volt: egymás mellett ültek az iskolában, egyszerre kezdtek el focizni, és mindketten orvosi tanulmányokat akartak végezni. A barátságuk idilli volt, amíg meg nem jelent a szubtéri hajtóműben a szörnyeteg, és Nathan öccse áldozatul nem esett neki. Akkor Nathan magába fordult, introvertált lett. Később molekuláris genetikát tanult, Cesar pedig pszichológiát.
Mindkettőre volt lehetőség a száznegyvenezres Mithrason.
Nem kellett légvasúton menni, gyalog is meg lehetett tenni a távot a Wellington és a Heidelberg út között. Nathan és Jane egymás kezét fogva sétáltak át az alsó szintre, ahol már ritkán volt nyitott az égbolt. Sokan kedvelték a zártabb lakórészeket, ahol csak a csomópontoknál lehetett rálátni a gigantikus csillaghajó belső körívére, a hengerpalást felső részét uraló házakra, parkokra, farmokra. Benaventéék közéjük tartoztak.
Az útról lefordulva azután Nathan és Jane besétáltak egy lakófolyosóra, és pár perc alatt Cesarék lakásánál voltak.
– Tudom, hogy nem vagy jó kedvedben – mondta Jane, amikor megálltak az ajtó előtt. Megigazította Nathan zakóját. – De egy kicsit légy toleránsabb! Mosolyogj és vágj jó arcot a dologhoz! Menni fog?
– Igyekszem…
A nő bólintott.
– Jól van. Csengess!
Nathan megnyomta a csengőt, és válaszul feltárult az ajtó.
Jane lépett be először.
Kellemes lakás volt, magán viselte Mary Benavente aprólékos gondoskodását és Cesar makettező hobbijának kézjegyét. Repülőgépmodellek függtek mindenütt, és alattuk precízen elrendezett vázák és vízszintesre igazított digitális képek.
Cesar jött eléjük.
– De jó, hogy itt vagytok! – mondta mosolyogva. Kerek arca volt, és a haja már őszült. Ha ezt szóvá tették, azzal válaszolt, hogy a barátságos, fehér tincsekkel rendelkező pszichiátereket mindenki szereti, ezért a pályaalkalmasság feltétele a korai őszülés.
Cesar kezet fogott Evansszel, és szinte ugyanazzal a kézmozdulattal húzta beljebb a lakásba. Közben rámosolygott a nőre, és aprót biccentett, hogy minden rendben van.
– Tényleg örülök – közölte ezután Nathannel. – Amikor Jane azt mondta, hogy egy órát késtek, már elvesztettem a reményt is.
– Megígértem, hogy elhozom – mosolygott Jane. – És íme, itt van.
Mary is feltűnt, és a két nő puszit adott egymásnak.
– Remek lett a kacsa… Meg kell kóstolnotok. Gyertek beljebb!
– Mike?
– A nagyanyja vigyáz rá. Anyám bevállalta ma estére.
Mary puszit adott Nathannek is, bár előtte egy pillanatig mintha tétovázott volna. Cesar észrevette ezt, és rosszalló kifejezés futott át vonásain.
– Erre! – próbálta meg vidámsággal áthidalni a villanásnyi kényszeredett csendet.
A lakás előteréből pár lépés után a hallban találta magát a látogató, rálátással az azzal egy légterű étkezőre. Ahogy Nathan és Jane beljebb léptek, meglátták az elegánsan megterített asztalt. Tizennégy étkészlet volt kint.
– Mi ez? – torpant meg Evans.
– Kisebb társaság – felelte Jane, és szájon csókolta Nathant. – Boldog születésnapot!
Szinte ezzel egy időben kiléptek a konyhából Nathan szülei és pár barátja. Ott volt Mitchell Dawson és az öccse, Jon, Tom Rylander, illetve Lisa Myers és a férje. Senki sem mosolygott, az ünnepnaphoz képest feszült volt a hangulat. Egyedül Lisa Myers lépett előre és emelte ölelésre a karját.
– Boldog születésnapot! – mondta.
Nathan nem szólt, csak elhátrált az ajtóig. Az arcán döbbenet, értetlenség, sőt, mintha undor is ült volna. Lisa keze lehanyatlott, Mary Benavente elfordult. Nathan szülei levegőt se mertek venni, álltak sóbálvánnyá dermedve a barátok sora mögött, mintha csak védősáncot kerestek volna maguknak… A férfi körbehordozta a társaságon sötétbe forduló tekintetét, majd kiviharzott a folyosóra.
Jane utána rohant.
– Nem akartam ünnepi vacsorát! – kiabálta neki a férfi az ajtó előtt feldúltan. – Azt mondtad, Jane, hogy nem az lesz. És mit keres itt az apám meg az anyám? Mit kerestek itt ők?
– Meglepetés akart lenni. – Jane szeme könnybe lábadt. – Csak vissza akarlak hozni közénk, Nathan. Hónapok óta távolodsz tőlünk. Nem vagy velünk, nem vagy velem…
– Semmi bajom nincs! Érted? Semmi bajom nincs, ami amúgy nem lenne!
A férfi megfordult. Kemény és gyors léptekkel elindult a folyosón egy találomra kiválasztott irányba.
– Én ezt nem bírom már sokáig – lépett utána a nő tétován. Egyedül maradt, mint egy elhagyott kabát, keresztben az úton. Úgy is érezte magát. Eltaszítottnak, levetettnek, elvesztettnek. – Nathan!… Már csak páran vannak itt a hajdani barátaid közül! Már csak páran! El fogod veszíteni őket is.
– Nem érdekel! – kiabálta vissza a férfi dühödten. – Nem érdekel!
– És a szüleid? Nathan!… Nathan!
Nathan Evans eltűnt a sarok mögött.
Cesar Benavente kilépett a lakás ajtaján. Jane sírva borult a nyakába, és átölelte. Úgy kapaszkodott bele, mint egy jól megépített, biztonságos menedékbe, amikor jön az árvíz.
– Jaj, Cesar, mit tegyek vele? Ez egyre rosszabb lesz… Mit tehetnék?


3.

Négy nap múlva Nathan felébresztette a 236-os tartály klónját. Az a magzatvízzel együtt folyt ki az élesztőfülkébe, a sodrással érkezett meg, mintha csak egy élettelen báb lenne. Csakhogy a víz kétoldalt elfolyt, a nedvességtől fénylő test pedig fenn maradt a krómozott tálcán.
Nathan biztos kézzel dolgozott. Kiszívta a klón tüdejéből a folyadékot, és lélegeztető gépre kapcsolta. Elvágta a köldökzsinórt, és elcsípte a végét. Langyos vízpermettel megtisztította a testet az olajos foltoktól; ahol kellett, ott összeégette a testfelületi ereket, amelyek hajlamosak voltak a nyolcadik-kilencedik hónap tájékán kinyílni és a bőrön át a magzatvízbe szivárogni. Levágta a klón csatakos haját, teljesen kopaszra nyírta, és leborotválta a szemöldökét. Ezek után finoman megszárítgatta a testet, és mivel a bőrfelület ilyenkor még hiperérzékeny volt, érzéstelenítővel lekezelte, majd lágy szövetlepedőt terített rá.
Szükség volt rá, hogy a klón szokja a testét fedő anyagot. Nem sok ideje maradt rá, csak három napja.
A 236-os köhögött. Nathan leszedte a lélegeztető gépről.
A klón erre kinyitotta a szemét.
Tompa, üres tekintete volt.
Nathan odapillantott, majd elfordult. Bekapcsolta a fülke tetejére felkúszó, nyugtató hatású fényjátékot, amely lekötötte klón üres agyát, aztán nekiállt feltakarítani a mocskot, amely minden egyes hasonló alkalomkor keletkezett.
A gépek segítettek, sőt, igazából neki egy mintavételi csipeszt sem kellett volna keresztbe tennie. Nathan mégis dogozott, és a tisztítórobotok előtt igyekezett járni. Felmosta a padlót, ahova a magzatvízből cseppent, majd fertőtlenítő folyadékot töltött a tartályba. Lemosta az előkészítő asztalt, és letörölgette. A klón előállítása közben keletkezett bioszemetet megsemmisítette. Gépiesen dolgozott, és nem is pillantott az intenzív fülke felé.
Amikor megint minden tisztán ragyogott, ellenőrizte a klón életjeleit. Minden a lehető legátlagosabb volt. Altatót engedett a fülke levegőjébe, aztán amikor a fiú elaludt, átemeltette a gépekkel a szomszédos szoba betegágyára, és finom masszázst programozott be az automatikának.
Mozgásba kell hozni az izmokat.
A klónnak a harmadik napon járnia kell.

Megosztás |